Három nappal az unokaöccse keresztelője előtt Oleg egyszerűen betette az ajándékot az autójába, majd szinte mellékesen közölte velem:
– Vasárnap egyedül megyek.
Először azt hittem, csak rosszul fogalmazott.
Kilenc éve voltunk házasok. A húgát, Ljudmilát szinte minden családi ünnepen láttam. Az idősebb fiának többször segítettem ajándékot választani, és ha kellett, még az utazásaikba is besegítettem.
Ezért értetlenül néztem rá.
– Hogy érted, hogy egyedül? – kérdeztem, miközben a bevásárolt élelmiszereket pakoltam be a hűtőbe. – Mikor indulunk?
Oleg nem válaszolt azonnal.
Bezárta az autó csomagtartóját, bejött a lakásba, és levette a cipőjét. Pedig máskor ilyenkor egyenesen a konyhába ment hozzám.
– Ljudmila csak a szűk családot és a keresztszülőket szeretné ott látni. Nem akar nagy társaságot. Ne haragudj, jó?
A „szűk család” kifejezés furcsán hangzott.
De még furcsább volt, ahogyan Oleg kimondta. Mintha előre tudta volna, hogy ez nekem fájni fog.
Akkor még nem sejtettem, hogy vasárnap nem a keresztelő lesz a legkellemetlenebb meglepetés.
Hanem az, ami utána következik.
Az egész történet valójában nem a keresztelővel kezdődött.
Hanem egy nyaralóval.
Öt évvel korábban Oleg édesanyjának, Tamara Pavlovnának kerek születésnapja volt. Szerettem volna valami különlegeset szervezni neki, mert régóta arról beszélt, milyen jó lenne egyszer az egész családdal vidéken tölteni egy hétvégét.
Találtam egy szép üdülőhelyet, lefoglaltam egy nagy házat, és kifizettem az előleget.
Akkor még senki sem várta el tőlem, hogy mindent én álljak.
Ljudmila hozott süteményt és élelmiszert, mások is hozzájárultak valamivel. A következő évben azonban már természetesnek tűnt, hogy én intézem a foglalást.
Ljudmila egyszer egy linket küldött a családi csoportba.
„Ha mindenkinek megfelel, ezt lefoglalhatjuk. Aki most ki tudja fizetni, később mindenki utalja a saját részét.”
Olegnek akkor éppen sok kiadása volt az autója miatt, ezért azt mondtam:
– Kifizetem most az egészet, aztán mindenki visszautalja a rá eső részt.
A ház valamivel több mint harmincezer rubelbe került.
Végül nagyjából a felét kaptam vissza.
A többiről pedig mindenki szépen megfeledkezett.
Egyszer szóltam Olegnek.
– Beszednéd a pénzt a családodtól? Nekem kellemetlen felnőtt embereket emlékeztetni arra, amiben megállapodtunk.
Oleg csak legyintett.
– Ugyan már, mennyi maradt?
– Nem az összegről van szó. Megállapodtunk valamiben.
– Jó, majd beszélek velük.
Nem beszélt.
Legalábbis pénz nem érkezett.
A következő tavasszal Ljudmila már nem is kérdezett.
Egyszerűen elküldött három nyaralóházat, majd ezt írta:
„Melyiket fizeted?”
Néhány másodpercig csak néztem a képernyőt.
„Miért én?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Hát te szoktál foglalni. Aztán majd mindenki beszáll.”
Felhívtam Olegot.
– Nem akarok megint mindenki helyett fizetni.
– Fizesd ki most, én majd beszedem.
– Legutóbb is ezt mondtad.
– Beszedem. Ne kezdd már.
Végül ismét én fizettem.
Két nappal később sürgős munkám lett, ezért nem tudtam velük menni. Oleg egyedül utazott el.
Este fényképeket küldött.
A képeken ott volt Tamara Pavlovna, Ljudmila, a gyerekek, Oleg unokatestvére a feleségével, sőt még egy házaspár is, akikről addig azt sem tudtam, hogy velük tartanak.
Vagyis olyan emberek is ott nyaraltak, akikkel én egyáltalán nem számoltam, amikor kifizettem a házat.
Amikor Oleg hazajött, csak egyetlen dolgot kérdeztem:
– Visszafizették a pénzt?
Oleg levette a kabátját.
– Részben.
– Mennyi?
Kevesebb mint a fele.
Akkor világosan megmondtam:
– Többé nem fizetek ki előre egy egész házat. Ha menni akartok, előbb számoljátok ki, hányan vagytok, osszátok el az összeget, és szedjétek össze a pénzt.
Oleg azt mondta, érti.
Azt hittem, ezzel lezártuk.
Tévedtem.
Ljudmila tavasszal megszülte a második fiát, Makszimot. Meglátogattam őket, vittem ajándékot, segítettem, amikor csak tudtam.
A keresztelőről Oleg beszélt először.
Elmondta a dátumot, a templomot, és hogy utána valahol leülnek majd.
Én még ajándékot is vettem Makszimnak.
Aztán három nappal a keresztelő előtt Oleg közölte, hogy egyedül megy.
– Jól értem, hogy Ljudmila nem akarja, hogy ott legyek?
Oleg bólintott.
– Csak szűk körben akarja. Szülők, testvérek, keresztszülők, Svetlana néni. Ne csináljunk ebből ügyet.
– Rendben – mondtam.
Nem akartam jelenetet.
Vasárnap reggel Oleg elment.
Az ajándékot előző este betettem az autójába, nehogy otthon felejtse.
Délután a családi csoportba érkezni kezdtek a fényképek.
Ljudmila a kis Makszimmal.
Oleg a szüleivel.
A rokonok a templom előtt.
Megnéztem néhány képet, aztán letettem a telefont.
Nem volt kedvem magamat sajnáltatni.
Négy óra körül azonban Oleg felhívott.
Már az első mondata után éreztem, hogy valami nincs rendben.
– Át tudnál utalni Ljudmilának huszonkilencezer-négyszázat?
Azt hittem, rosszul hallok.
– Mire?
– A házra.
Csend lett.
– Milyen házra?
– Hát… a bázison vagyunk. A keresztelő után idejöttünk. Most kell kifizetni a maradékot.
Én pedig egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Tehát a keresztelő után nem hazamentek.
Kibéreltek egy nagy házat egy egész napra.
Összesen negyvenkétezer rubelbe került.
Ljudmila kifizetett tizenkétezernégyszázat előre, a fennmaradó összeget pedig érkezéskor kellett rendezni.
És valamiért úgy gondolták, hogy ezt majd én fizetem ki.
– Oleg, én nem vagyok ott. Nem hívtak meg. Miért nekem kellene fizetnem?
– Mert mindig te szoktad.
Ez az egy mondat mindent elmondott.
Nem az számított, hogy ott vagyok-e.
Nem az számított, hogy engem is meghívtak-e.
A pénzemre továbbra is szükségük volt.
– Nem utalok.
– Most komolyan?
– Igen.
– De mindenki itt áll, az adminisztrátor vár!
– Akkor osszátok el egymás között.
– Ljudmilának most nincs harmincezerje!
– Nekem sincs kedvem olyanért fizetni, amiről senki nem kérdezett meg.
Oleg egy pillanatig hallgatott.
– Te mindig mindent elrontasz, amikor pénzről van szó.
Erre csak annyit válaszoltam:
– Tavasszal világosan megmondtam, hogy többé nem fizetek ki mások helyett nyaralóházat. Te azt mondtad, megértetted.
Letettük a telefont.
Később kiderült, hogy a világ mégsem dőlt össze.
Oleg adott ötezer rubelt.
Az apja nyolcezret.
Ljudmila férje is hozzátett.
A többi rokon pedig összedobta a hiányzó összeget.
A házat végül ki tudták fizetni.
Csak egy kicsit később költöztek be.
Vagyis a pénz megvolt.
Csak elsőként az én kártyám jutott eszükbe.
Másnap, amikor Oleg hazajött, leült velem szemben.
– Ljudmila szerint szándékosan csináltad ezt.
– Mit?
– Hogy nem segítettél, amikor szükség volt rád.
– Nem segítettem egy olyan ház kifizetésében, ahová meg sem hívtak.
Oleg felsóhajtott.
– Ez a család ünnepe volt.
– Makszimnak adtam ajándékot. A házat felnőtt emberek bérelték ki saját maguknak.
Erre már nem tudott mit mondani.
Másnap Ljudmila is írt.
Hosszú üzenetet küldött a családról, összetartásról, segítségről. A végén azt írta:
„Most már tudom, mit gondolsz valójában a gyerekeimről.”
Nem válaszoltam indulatosan.
Csak ennyit írtam:
„A gyerekeidhez ennek semmi köze. Makszim ajándékát megkapta. A felnőttek szórakozását nem ígértem, hogy én fogom finanszírozni. Tavasszal világosan megmondtam, hogy többé nem fizetek mindenki helyett.”
Ezután nem vitatkoztam tovább.
Egy héttel később Oleg unokatestvére újra bedobott egy nyaralóházat a családi csoportba.
Én már majdnem továbbgörgettem.
Aztán Oleg írt:
„Először számoljuk össze, hányan jönnek. Osszuk el az összeget, mindenki előre utaljon, és csak utána foglaljunk.”
Ljudmila ennyit válaszolt:
„Rendben.”
Tíz perccel később elkészült a lista.
Nyolc felnőtt.
A ház ára harminchatezer rubel.
Fejenként négyezer-ötszáz.
Mindenki átutalta a saját részét.
Oleg is.
Este pedig megkérdezte tőlem:
– Te is jössz?
Ránéztem a házról készült képekre.
– Igen.
Aztán hozzátettem:
– De a saját részemet én fizetem.
Oleg elmosolyodott.
– Ezt már megtanultam.
Ljudmila pedig ezúttal személyesen küldte el nekem a címet és az érkezés időpontját.
Nem volt szívhez szóló üzenet.
Nem volt bocsánatkérés.
Csak egy egyszerű mondat.
„Szombaton 14 órától lehet elfoglalni a házat.”
Talán nem kellett nagy családi békeegyezmény.
Elég volt, hogy végre mindenki megértette:
a család azt jelenti, hogy segítünk egymásnak.
Nem pedig azt, hogy aki nincs meghívva az ünnepre, az még mindig legyen meghívva a számlára.
