„Te már megtetted, amit kellett. Nincs benned semmi, amit még elvehetnénk tőled” – mondta a férjem kedden reggel, fél hét előtt tíz perccel, amikor három egymást követő éjszakai műszak után hazaértem.
Hét éve éltem úgy, ahogyan mások előírták nekem. Este bezártam a kórház irattárát, reggel gyógyszert készítettem Arkagyijnak, aztán a szanatórium mosodájába mentem dolgozni. A fizetésem gyógyszerekre és számlákra ment el.
Arkagyij nem dolgozott. Állítólag két kilogrammnál nehezebbet sem emelhetett.
– Egy vesével mégis kinek kellenél? – kérdezte gyakran az anyósom, Adelaida Tyimofejevna.
A bal oldalamon tizenegy centiméteres heg húzódott. Hét évvel korábban azért feküdtem műtőasztalra, hogy megmentsem a férjem életét. Az orvosok azt mondták, ritka az ilyen tökéletes egyezés a házastársak között. Én pedig minden papírt aláírtam, mert szerettem Arkagyijt.
A műtét után felkelt az ágyból, de hamarosan újra fekvőbetegnek kezdte mutatni magát. Én dolgoztam, ápoltam, fizettem, és minden október tizenkettedikén almás pitét sütöttem a második születésnapjára.
Azon a keddi reggelen azonban egy idegen nő ült a konyhámban.
– Ő Ilona – közölte Arkagyij. – Pénteken beadjuk a válókeresetet.
– A lakás az enyém – tette hozzá az anyósom. – Szombatig kiköltözöl.
Ilona végignézett rajtam, majd sajnálkozva megszólalt:
– Arkagyijnak gondozásra van szüksége. Maga teljesen tönkretette magát.
Nem vitatkoztam. Felmentem a padlásra a holmijaimért. Egy régi dobozból papírok hullottak a földre, köztük egy sértetlen, szürke boríték.
Hat évvel korábban találtam Arkagyij kabátjában. A címzett helyén ez állt: „A 214-es számú donornak.”
Amikor akkor rákérdeztem, a férjem azt mondta, dobjam ki.
Most visszamentem a konyhába, és felemeltem a borítékot.
– Ki az a 214-es donor?
Az anyósom kezéből kiesett a tányér. Arkagyij pedig, aki hét éve állítólag alig tudott megmozdulni, két lépéssel átszelte a konyhát.
– Add ide! – kiáltotta.
– Neked nem szabad két kilogrammnál nehezebbet emelned – feleltem.
Elengedett.
A szomszédasszonyom, Rimma Lvovna segített összeszedni a szétszóródott papírjaimat. Amikor meglátta a borítékot, csak ennyit mondott:
– Marta, most azonnal menj az irattárba.
Aznap éjjel a mosoda fölötti apró szobában nyitottam fel a levelet.
„Október tizenkettedikén megkaptam az ön veséjét. Élek, és megszületett az unokám. A megbeszéltek szerint kilencvenezer dollárt utaltam át a műtét előtt. Eladtam anyám házát és a műhelyemet, de nem bánom. Ha ön nem kapta meg a pénzt, kérem, írjon nekem.
Tihon Jegorovics.”
Kilencvenezer dollár.
Én közben azon gondolkodtam, hogyan vásároljam meg Arkagyij gyógyszereit a következő fizetésig.
Másnap Rimma Lvovnával elővettük a kórházi műtéti naplót. Megtaláltuk a 214-es számot: október tizenkettedike, reggel 9:40, donorműtét.
Arkagyij neve azonban csak délután 14:10-kor szerepelt a naplóban.
Előkerestük a zárójelentését is.
„Diagnosztikus laparoszkópia. Metszés: négy centiméter.”
Négy centiméter.
A férjembe soha nem ültették át a vesémet. Csak ejtettek rajta egy metszést, hogy legyen mire hivatkoznia.
Két nappal később találkoztam Tihon Jegoroviccsal. Megmutatta a kilencvenezer dolláros átutalás bizonylatát. A pénz egy segélyalaphoz érkezett, amelynek alapítója Adelaida Tyimofejevna volt.
– Azt mondták, ön meghalt – mondta. – Azt hittem, a családja nem akarja, hogy kapcsolatba lépjek magával.
A pénzt soha nem kaptam meg. A férjem és az anyósa éveken át a vesémre hivatkozva tartottak rabszolgasorban.
Egy hónappal a válás után Arkagyij feleségül vette Ilonát. Az esküvői banketten negyven vendég előtt tettem az asztalra a kórházi karszalagot, a zárójelentést, az átutalási bizonylatot és Tihon levelét.
– Ez egy elhagyott feleség! – kiáltotta az anyósom.
Tihon nyugodtan felelt:
– Az eredeti dokumentumok már a nyomozónál vannak.
Amikor az orvos megpróbált kisurranni, utána szóltam:
– Ön nevezett hősnek a műtét után. Mondja el most mindenkinek, kinek adta a vesémet!
Arkagyij ekkor felugrott, és a mappa után rohant. Negyven ember látta, ahogy a férfi, aki hét éven át alig bírt felkelni, átvágott a termen.
Tihon kigombolta az ingét, és megmutatta a saját műtéti hegét.
– Mutassa meg a magáét is!
Arkagyij mozdulatlan maradt.
Ilona felkapta a táskáját, és szó nélkül távozott.
A bíróság később börtönbüntetésre ítélte Arkagyijt és az orvost. Adelaida Tyimofejevának vissza kellett fizetnie a kilencvenezer dollárt, nekem pedig kártérítést kellett fizetnie.
Nyolc hónappal később már a folyóparti lakásomban éltem, és újra az irattárban dolgoztam.
A régi gyógyszeres dobozt kidobtam. Többé nem készítettem elő senki számára a tablettákat.
Október tizenkettedikén pedig Tihon Jegorovics meglátogatott. Vele érkezett hatéves unokája, Glasa, aki az ölembe mászott.
– Mutasd meg a hegedet! – kérte.
Felmutattam a bal oldalamat.
A kislány gyengéden végigsimította a tizenegy centiméteres heget.
– Köszönöm, Marta néni!
Hét évig azt hittem, megmentettem egy férfit, aki ezért elárulta a bizalmamat.
Valójában egy másik ember életét mentettem meg, aki éveken át gyertyát gyújtott értem, mert azt hitte, meghaltam.
Október tizenkettedikén többé nem sütök almás pitét.
Ez a nap már nem Arkagyij második születésnapja.
Ez az a nap, amikor végre visszakaptam a saját életemet.
