# „Tízre ott legyél a nővéremnél!” – „Én már Szibéria fölött repülök, Tólya!”
– A munkások már kihordták az utolsó cementes zsákokat is, úgyhogy most már csak az aprómunka maradt – kiáltotta Anatolij az előszobából, miközben bosszúsan rángatta a bal lábára a cipőjét. – Vityácska azt kérte, hogy kilencre érj oda. Le kell mosni a falakról a meszet, fel kell súrolni a konyhacsempét, az ablakokat pedig úgy ki kell pucolni, hogy egyetlen porszem se maradjon rajtuk.
A férfi megállt a tükör előtt, megigazította a gallérját, majd olyan természetességgel folytatta, mintha csak azt közölné, hogy ma esni fog az eső:
– Tudod, a válása óta szegénynek így is elég baja van. Nem várhatjuk el tőle, hogy maró tisztítószerekkel dolgozzon. Kirepedezik tőle a keze, és még a végén tönkremegy a manikűrje.
Lídija a konyhában állt, a reggeli napsütés keskeny csíkja éppen a vállára esett. A tűzhelyen kihűlt a vízforraló, a nyitott ablakon át pedig beszűrődött az udvarról a szomszédok beszélgetése és egy távoli autó motorjának egyenletes zúgása.
Nem válaszolt azonnal.
Fogta a frissen kimosott, fehér vászonkendőt, gondosan összehajtotta, és feltette a felső polcra. Ezután lassan megfordult.
– Akkor majd Violetta maga takarítja ki a lakását.
Anatolij mozdulata félbeszakadt. Egyik kezével még a cipőfűzőjét húzta, a másikkal a falnak támaszkodott.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy a saját lakását takarítsa ki ő maga. Nem vagyok a bejárónője.
Néhány másodpercig csak a falióra ketyegése hallatszott.
Aztán Anatolij kiegyenesedett, és az arca lassan elvörösödött.
– Te teljesen megőrültél?! A testvérem éppen most próbál új életet kezdeni! Frissen elvált, egyedül maradt, ráadásul egy félkész lakást vett! Minden megtakarítását ráköltötte a munkásokra! Miért olyan nagy dolog neked négy megállót villamosozni? Egy kis mozgás még jót is tenne!
Lídija sokáig nézte a férjét.
Huszonkét éve éltek együtt. Ennyi idő alatt megtanulta felismerni a hangjának minden árnyalatát: mikor volt valóban dühös, mikor akart bűntudatot kelteni benne, és mikor hitte őszintén, hogy a világon mindenki köteles alkalmazkodni hozzá.
Most azonban valami különös nyugalom töltötte el.
Mintha egy láthatatlan ajtó csukódott volna be benne.
– Huszonkét évig dolgoztam a tervezőirodában, Tólya. Nem ültem otthon egész nap, és nem vártam, hogy valaki eltartson. A lakásunk árát is közösen fizettük. Az én fizetésem, a prémiumaim és a megtakarításaim ugyanúgy benne vannak. Violetta pedig nem a gyerekem, és nem is tartozom neki semmivel.
– Ne kezdd megint ezt az ostoba számolgatást! – csattant fel Anatolij. – A család nem könyvelésből áll!
Lídija keserűen elmosolyodott.
A család.
Milyen kényelmes szó volt ez Anatolij szájában! Mindig akkor vette elő, amikor valamit el akart venni tőle: a szabadidejét, a pénzét, az erejét vagy éppen a méltóságát.
Ha Violetta segítséget kért, a család szent kötelessége volt segíteni. Ha Lídija fáradtan ért haza egy tízórás munkanap után, az már nem számított. Ha fájt a háta, vagy hétvégén végre szeretett volna aludni, Anatolij szerint egyszerűen csak lusta volt.
Hét hosszú éven át minden alkalommal ugyanaz történt.
Amikor Violetta erkélyét beüvegezték, Lídijának kellett lekaparnia a műanyag ablakkeretekről az építési habot. A sógornője akkor éppen migrénre panaszkodott, és kijelentette, hogy a szédülése miatt még a létrára sem tud felmászni.
Amikor negyven kilogramm friss meggyet hoztak a nyaralójából, Lídija órákon át ült a konyhaasztalnál, és magozta a gyümölcsöt. Violetta közben a kanapén feküdt, a telefonján videókat nézett, és időnként megjegyezte, hogy a befőttesüvegeket azért ne töltse túl Lídija, mert akkor csúnyán mutatnak a polcon.
Amikor a nyaraló kertjében térdig ért a gaz, Lídija hajolt a föld fölé órákon keresztül. Violetta az árnyékban üldögélt, hideg limonádét kortyolgatott, és panaszkodott, hogy a hőségben biztosan felmegy a vérnyomása.
A családi ebédeken aztán rendszerint ő kapta a legnagyobb szelet süteményt, és ő mesélte a leghangosabban, milyen csodálatos testvére van.
– Nekünk Lídocska igazi kincs! – szokta mondani, miközben elégedetten simította végig a gondosan manikűrözött körmeit. – Olyan erős asszony, mint egy tank! Neki még a legnehezebb munka sem árt!
Anatolij ilyenkor büszkén bólintott, és megveregette a felesége vállát.
– A család már csak ilyen. Össze kell tartani. A mieinket nem hagyjuk cserben!
Csakhogy a hét év alatt egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy Violetta önként felajánlotta volna a segítségét Lídijának.
Soha nem jött át azért, hogy főzzön neki, amikor beteg volt. Soha nem vállalta át a házimunkát, amikor Lídija kimerülten ért haza. És egyszer sem kérdezte meg, hogy neki vajon mennyi ideje, ereje és türelme maradt még.
Mert mindenki megszokta, hogy Lídija úgyis megold mindent.
– Nem megyek hozzá – mondta most ismét. – Sem ma, sem jövő hétvégén. És ezentúl egyetlen alkalommal sem.
Anatolij arca eltorzult a dühtől.
– Elég legyen ebből a színjátékból! – ordította, majd két nagy lépéssel a konyhaajtóhoz ért. – Van neked egyáltalán lelkiismereted?! Az egész település tudja, mennyit dolgozom a családért! A gyárban éjszakai műszakokat vállalok, hogy mindenkinek meglegyen mindene! Van fedél a fejed fölött? Van! Van mit enned? Van! És te képes vagy a saját sógornőddel összeveszni néhány vödör víz miatt?!
Lídija szinte meglepődött azon, milyen könnyű volt most kimondania azt, amit korábban mindig visszatartott.
– Ha ennyire fontos neked a nővéred, menj el te takarítani!
Anatolij szeme elkerekedett.
– Én?! Nekem dolgoznom kell!
– Nekem is dolgoznom kellett az elmúlt huszonkét évben.
– De te nő vagy!
Lídija néhány pillanatig némán nézett rá. Ebben az egyetlen mondatban benne volt minden, amit a férje valaha is gondolt róla: hogy a munkája kevésbé fontos, a fáradtsága kevésbé valódi, az ideje pedig kevésbé értékes, mint az övé.
– És te férfi vagy – felelte végül. – Akkor ideje lenne megtanulnod, hogy egy felnőtt ember a saját testvérének is tud segíteni anélkül, hogy a feleségét ingyenes munkaerőként használná.
Anatolij felkapta a széldzsekijét a fogasról.
– Tízre ott legyél Vityánál! Vigyél vödröt, gumikesztyűt, mindent, ami kell! És ne próbálj megint kibújni alóla! Ha hazaérek a műszakból, ellenőrizni fogom!
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy a tükör melletti kis kulcstartó megremegett.
Lídija sokáig mozdulatlanul állt.
Aztán bement a hálószobába.
Kinyitotta a háromajtós szekrényt, és végignézett az üres polcokon. A ruhái helyén csupán néhány vállfa lógott. A téli kabátja, a gyapjúkardigánjai, a nyári ruhái, még a régi, kopott papucsai is eltűntek.
Két héttel korábban mindent becsomagolt, és egy teherszállító konténerrel elküldte a Távol-Keletre.
Anatolij erről semmit sem tudott.
A férje azt hitte, a felesége megint csak duzzog. Azt hitte, néhány hangos szó, egy kis sértődés és némi könyörgés után minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
Lídija azonban már hónapokkal korábban meghozta a döntését.
A hálószoba sarkában egy régi vászonhátizsák várta. Belepakolt egy váltás ruhát, az útlevelét, a legfontosabb iratait és a jegyeit.
Ezután visszament az előszobába.
A kulcsokat gondosan letette a tükör alatti kis asztalra. Melléjük helyezte a pótkulcsot és a postaládakulcsot is.
Egy pillanatra még végignézett a lakáson, ahol huszonkét évet élt le.
Aztán kilépett az ajtón, és halkan becsukta maga mögött.
Nem nézett vissza.
Két órával később már a seremetyevói repülőtér zsúfolt várócsarnokában ült. A magas üvegfalakon át szürke októberi fény szűrődött be. A mennyezetről függő kijelzőkön folyamatosan változtak a járatok adatai, a guruló bőröndök kerekei egyenletesen zörögtek a padlón, a hangosbemondó pedig újabb és újabb indulásokat jelentett be.
Az utasok között gyerekek szaladgáltak, üzletemberek telefonáltak, egy idős házaspár pedig egymás kezét fogva figyelte a beszállási kapuk fölötti táblákat.
Lídija a hátizsákját a lába mellé tette, és a kezében tartott beszállókártyára nézett.
Délutánra már több ezer kilométer választja majd el a régi életétől.
A telefonja megremegett a zsebében.
Violetta neve jelent meg a kijelzőn.
Lídija néhány másodpercig nézte, aztán felvette.
– Te mégis hol a pokolban vagy, te szégyentelen?! – harsant fel a sógornője hangja. – Negyven perce állok az ajtó előtt! A munkások elmentek, a kulcsot a portásnál hagyták, a lakásban pedig akkora a por, hogy alig kapok levegőt! Hol vannak a rongyaid? Miért nem hoztad még a tisztítószereket?!
Lídija hátradőlt a széken.
– A repülőtéren vagyok, Vitya.
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Milyen repülőtéren?!
– A seremetyevóin.
– Te megőrültél?! Mi a fenét keresel ott?! Azonnal gyere ide! Holnap hozzák a konyhabútort! Ha nem súroljuk fel rendesen a padlót, ráteszik az egészet az építési koszra! Hívj egy taxit, és indulj! A számlát majd odaadod Tólyának, ő kifizeti!
Lídija elnézte a hatalmas ablakon túl lassan mozgó repülőgépeket.
– Két kezed van, Vitya. Fogj egy vödröt, és kezdj neki!
– Miiicsoda?!
– Vödröt, súrolókefét, rongyot. Hét éve a hátamon lovagolsz. Most már szállj le rólam, te elkényeztetett kanca!
Azzal bontotta a hívást.
Három perc sem telt el, amikor Anatolij neve jelent meg a kijelzőn.
– Lídija, megőrültél?! – üvöltötte a férfi. – Vityácska zokogva hívott! Azt mondja, szidalmaztad, és cselédnek nevezted!
– Cselédnek nem neveztem. A kancát viszont eltaláltam.
– Hol vagy egyáltalán?! Elkértem magam a műszakból, hazarohantam, erre a szekrények tárva-nyitva, a ruháidnak meg se híre, se hamva! Mit műveltél, te vén bolond?!
– A repülőtéren vagyok, Tólya. Mindjárt indul a gépem.
– Milyen gép?! Hová készülsz?!
– Szahalinra. Holmszkba.
Anatolij néhány másodpercig nem szólt.
– Hová?! Megőrültél ötvenéves korodra?! Mit akarsz te a világ végén?! Miféle munka vár ott rád?! Férjes asszony vagy! A helyed otthon van! Azonnal fogd a táskádat, és gyere haza!
Lídija elmosolyodott.
– Emlékszel Tánjára, Arkhipováék lányára? Együtt voltunk szakmai gyakorlaton. Ő most a tengeri kutatások egyik részlegét vezeti. Tapasztalt tervezőmérnököt keresnek. Felvesznek, rendes fizetést kapok, és szolgálati lakást is biztosítanak.
– Miféle Tánja?! És velem mi lesz?! Ki fog rám főzni?! Ki vasalja ki az ingemet?! Ki segít Vityának a lakással?!
Lídija lehunyta a szemét.
– Majd megoldjátok, Tólya. Ketten vagytok. A nővéred egészséges, erős asszony. Mostantól támogassátok egymást!
– Lídija, gyere haza! – könyörgött hirtelen a férfi. – Váltsd vissza a jegyet! Megígérem, hogy többé nem szólok bele semmibe! Nem foglak többé kérni, hogy segíts Vityának! Megbocsátom ezt az őrültséget! Mindent elfelejtünk!
– Én nem felejtek, Tólya. Nem felejtem el, hogyan kényszerítettél hét éven keresztül térdre a nővéred előtt. Nem felejtem el, hogyan kezeltél úgy, mintha az én időm, az én munkám és az én erőm semmit sem érne. És azt sem felejtem el, hogy neked soha nem az volt a fontos, én hogyan érzem magam, hanem az, hogy mindenki más elégedett legyen.
– De hát mi egy család vagyunk!
– Akkor tanuljatok meg egymásról gondoskodni!
Lídija bontotta a hívást, kivette a SIM-kártyát a telefonjából, és beledobta a legközelebbi szemetesbe.
A hangosbemondó ekkor közölte, hogy megkezdődött a beszállás a Juzsno-Szahalinszkba induló járatra.
Lídija felállt, vállára vette a hátizsákot, és elindult a kapu felé.
A hatalmas ablakokon túl a repülőgépek szárnyát narancssárga fény vonta be.
Amikor belépett a beszállófolyosóra, egy pillanatra megállt, és mély levegőt vett.
Huszonkét év után először nem kellett senkitől engedélyt kérnie ahhoz, hogy a saját életét élje.
És amikor a repülőgép néhány órával később felemelkedett, Lídija a felhők fölött ülve először nem arra gondolt, mi vár rá másnap, vagy mit kell még elvégeznie valaki más helyett.
Hanem arra, hogy végre szabad.
Nyolc hónappal később Holmszk fölött már a tavasz első jelei mutatkoztak.
A tenger felől érkező szél sós illatot hozott magával, és az utcákon a téli hó maradékát lassan felváltotta a nedves aszfalt sötét fénye. A domboldalakon apró zöld hajtások bújtak elő a földből, a kikötőben pedig reggeltől estig hallatszott a hajók motorjának mély, tompa zúgása.
Lídija a munkahelyéről gyalog tartott hazafelé. Egyik kezében friss lepényhalat vitt, a másikban egy helyi pékségből vásárolt, ropogós kenyeret. A kabátja gallérját felhajtotta a szél ellen, és időnként megállt, hogy gyönyörködjön a tenger fölött elnyúló szürke-kék égben.
A munkája nem volt könnyű. Hosszú órákon át kellett terveket készítenie, adatokat ellenőriznie, számításokat végeznie, és időnként a partvidékre is ki kellett utaznia a kutatócsoporttal. Estére gyakran fájt a háta, és az ujjai is elfáradtak a rajzolástól.
Mégis, ez egészen másfajta fáradtság volt.
Itt senki sem várta el tőle, hogy munka után még három órán át mások lakását súrolja. Senki sem rótta fel neki, ha egy szabadnapon sokáig aludt. Senki sem kérte számon, miért költött magára pénzt, vagy miért nem sietett azonnal valaki segítségére.
A harmadik emeleten kapott szolgálati lakás egyszerű volt. A folyosó falán néhol lepattogzott a festék, a konyhaasztal egyik lába kissé billegött, az ablakkeret pedig hideg napokon halk reccsenésekkel válaszolt a szélre.
De a lakás tiszta volt, rendezett és csendes.
Az ablakából egy lankás domboldalra látott, amelyet sűrű növényzet borított. Távolabb a tenger húzódott, és tiszta időben a kikötő darui is kirajzolódtak a horizonton.
Lídija esténként gyakran állt az ablaknál egy csésze teával a kezében, és figyelte, ahogy a nap lassan eltűnik a víz fölött.
Havonta egyszer felhívta egy régi kolléganője a Moszkva környéki településről.
A hírek mindig ugyanarról szóltak.
Anatolij egyre elhanyagoltabb lett. Gyűrött ingekben járt dolgozni, a lakásban felhalmozódtak a mosatlan edények, és a hűtőben gyakran csak néhány tojás, egy darab sajt meg egy kiszáradt kenyér árválkodott.
Violetta sem járt jobban. A konyhabútort végül csak jelentős késéssel tudta beszereltetni, mert a padlót előbb professzionális takarítókkal kellett megtisztíttatnia. A szolgáltatásért akkora összeget fizetett, hogy hitelt kellett felvennie.
Ezután természetesen Anatolijhoz fordult, és elvárta, hogy a bátyja segítsen törleszteni.
Csakhogy Anatolij ekkorra már megértette, milyen érzés, amikor valaki folyamatosan követel tőle valamit.
A testvérek rendszeresen összevesztek. Violetta azt kiabálta, hogy a családnak össze kell tartania, Anatolij pedig egyre gyakrabban vágta a fejéhez, hogy ha annyira fontos neki a család, akkor ideje lenne saját magának is megtennie valamit másokért.
Lídija mindezt csendben hallgatta.
Nem érzett diadalt, és nem örült annak sem, hogy a volt férje nehéz helyzetbe került.
Egyszerűen csak megértette, hogy nem az ő feladata megmenteni azokat az embereket, akik soha nem akartak változtatni.
Azon az estén, amikor hazaért, megmosta a halat, meghámozta a burgonyát, és feltette főni. A konyhában lassan megtelt a levegő a frissen főtt étel és a piruló kenyér illatával.
A kis, kerek faasztalra tányérokat tett, elővette a kedvenc bögréjét, majd leült vacsorázni.
Odakint a szél végigsimított a domboldalon, a tenger felől tompa morajlás hallatszott. A távolban egy hajó kürtje szólalt meg, mély hangja sokáig visszhangzott a kikötő fölött.
Lídija az ablakon át figyelte a sötétedő tájat.
Eszébe jutott az a reggel, amikor Anatolij a cipőjét húzva még természetesnek vette, hogy a felesége engedelmesen elmegy a nővéréhez takarítani. Eszébe jutott a hangja, a fenyegetései, és az a magabiztos meggyőződése, hogy Lídija úgysem mer majd elmenni.
Akkor még ő maga sem tudta, milyen érzés lesz végleg hátat fordítani annak az életnek.
Most már tudta.
Nem a magány volt a legnehezebb. Nem az új munka, az idegen város vagy a hosszú, hideg telek.
Hanem az, hogy meg kellett tanulnia többé nem bűntudatot érezni azért, mert saját magát is fontosnak tartja.
Lídija letette a villáját, és lassan elmosolyodott.
A telefonja az asztalon feküdt. Egy kollégája üzenetet küldött, hogy másnap munka után szívesen megmutatná neki a kikötő melletti kis kávézót, ahová a helyiek járnak.
Lídija röviden válaszolt, hogy örömmel csatlakozik.
Aztán felállt, elmosogatott, és az ablakhoz lépett. A szél kissé megrezegtette a függönyt, a távolban pedig a tenger felszínén apró fények villantak fel.
Hosszú évek óta először nem kellett azon gondolkodnia, vajon másnap kinek az elvárásait kell teljesítenie.
Nem kellett előre megterveznie, hogyan kerülje el a férje haragját, hogyan nyugtassa meg a sógornőjét, vagy hogyan végezzen el két ember munkáját egyetlen nap alatt.
Másnap felkel, megreggelizik, bemegy dolgozni, és este talán sétál egyet a tengerparton.
Ennyi.
És ez a hétköznapi, egyszerű szabadság többet ért neki mindennél, amit korábban családnak nevezett.
Lídija becsukta az ablakot, lekapcsolta a konyhai lámpát, és elindult a hálószoba felé.
Odakint a tavaszi szél tovább fújt a tenger fölött.
A domboldal lassan kizöldült.
És Lídija életében is végre elérkezett az a tavasz, amelyre olyan sokáig várt.
