– Enni jönnek. Pontosabban felfalni mindent, amit két napig főztél.
Sztyepan az előszobában állt, és még mindig a kezében tartotta a telefonját. A kijelzőn éppen most tűnt el a bejövő hívás.
Nem kellett megnéznie a számot.
Kívülről ismerte.
Ez a szám mindig pénteken hívta. Mindig délután. És mindig ugyanazt jelentette: a hétvégéjük ismét másoké lesz.
Lassan letette a telefont a polcra, majd lenézett az ajtó mellett sorakozó szatyrokra. Pácolt hús, kenyér, zöldségek, sör.
Már egy hete ezt a hétvégét várták.
A barátja, Ljoska, még reggel küldött neki egy fényképet az új szaunáról. Cédrusfa falak, hatalmas kályha, széles fekvőpadok.
„Tesó, ma felavatjuk! A sör az enyém, a hús a tiéd!”
Sztyepan elmosolyodott, amikor elolvasta az üzenetet.
Juljával egész héten készültek. Mindketten fáradtak voltak, és végre szerettek volna egyetlen hétvégét, amikor nem kell senkinek megfelelniük.
Aztán jött ez a telefon.
A hívó Julja nagynénje, Zinaida Pavlovna volt.
Sztyepan már régen rájött valamire.
Zinaida soha nem azért telefonált, mert hiányzott neki Julja.
Azért telefonált, mert megéhezett.
A forgatókönyv mindig ugyanaz volt.
Délután két óra körül megszólalt Julja telefonja.
– Juljuska, annyira hiányoztatok! A lányokkal este beugrunk hozzátok!
És ezzel kezdődött a lavina.
Julja azonnal félbehagyott mindent. Boltba rohant. Bevásárolt. Négy órán át főzött. Salátát készített, húst sütött, levest főzött, süteményt sütött.
Zinaida pedig este megérkezett a két lányával, Krisztinával és Dianával.
Leültek az asztalhoz.
És ettek.
Nem úgy, mint akik vendégségbe jöttek.
Úgy, mint akik egy háromnapos böjt után szabadultak ki.
Másnap reggel Zinaida rendszerint kinyitotta a hűtőszekrényt, belenézett, majd csalódott arccal közölte:
– Hát, itt már megint semmi sincs.
Aztán hazamentek.
Legutóbb például „csak egy órácskára” ugrottak be.
Két kiló fasírt.
Egy fazék borscs.
Három tál saláta.
Egy egész tepsi sütemény.
Mindent eltüntettek.
Sztyepan utána két napig főtt hajdinát evett.
Akkor nem szólt.
Julja kérte, hogy ne csináljon jelenetet.
Ő pedig hallgatott.
Mert szerette a feleségét.
De most minden egyszerre jött.
A szauna.
A hús.
A sör.
A barátok.
És ez a telefonhívás.
Julja éppen értekezleten volt, a telefonja ki volt kapcsolva. Zinaida ezért Sztyepant hívta.
– Sztyopka! Ma megyünk hozzátok a lányokkal! – közölte úgy, mintha nem is kérdés lenne, hanem hivatalos bejelentés.
– Zinaida Pavlovna, mi elutazunk hétvégére. Programunk van.
– Ugyan már, Sztyopa! Milyen program? Krisztinka és Diana már most csalódottak lesznek! Julja a saját unokahúguk! Most tényleg a barátait választja a rokonság helyett?
Sztyepan összeszorította az állkapcsát.
– Mondom, hogy elutazunk.
– Én ezt Juljával fogom megbeszélni! Hétre ott leszünk.
– Zinaida Pavlovna…
Kattanás.
A vonal megszakadt.
Sztyepan néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán elmosolyodott.
De ez nem az a mosoly volt, amitől az embernek jobb kedve lesz.
Felhívta Ljoskát.
– Tesó, figyelj. Egy óra múlva gyere érte, vidd el Julját a cuccaival együtt. A hús és a sör itt van az ajtó mellett. Nekem még el kell intéznem valamit.
– Sáskahad? – kérdezte Ljoska röviden.
– Az.
– Negyven perc múlva ott vagyok.
– Kösz.
Julja öt óra körül ért haza.
Azonnal észrevette a táskát.
– Sztyop, miért van összepakolva?
– Ljoska elvisz téged.
– Mi?
– Te mész előre. Én később csatlakozom.
Julja értetlenül nézett rá.
– Miért?
Sztyepan néhány pillanatig hallgatott.
– Zina telefonált.
Julja arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
– Mit mondott?
– Hogy hétre jönnek.
Julja lehunyta a szemét.
Sztyepan pontosan tudta, mit érez.
A bűntudatot.
A kötelességet.
A megszokott félelmet attól, hogy valakit megbánt.
– Lehet, hogy felhívom, és megmondom, hogy nem vagyunk itthon – mondta halkan.
– Julj…
– Mit?
– Te már húszszor felhívtad. Ő pedig húszszor eljött.
– De ő a nagynéném.
– Tudom.
Sztyepan közelebb lépett hozzá.
– Éppen ezért én most beszélek vele.
– Csak kérlek, ne veszekedj vele.
– Nem fogok veszekedni.
– Akkor mit csinálsz?
– Beszélni fogok.
Julja sokáig nézte.
Aztán bólintott.
Ljoska már lent várta.
Amikor az autó elhajtott, Sztyepan visszament a lakásba.
Körülnézett.
A konyha üres volt.
Nem volt fazék a tűzhelyen.
Nem volt terített asztal.
A hűtőben pedig alig maradt valami.
Egy darab vaj.
Egy kis sajt.
Tej.
Ennyi.
Sztyepan leült egy székre, és várni kezdett.
19:12-kor megszólalt a csengő.
Kinyitotta az ajtót.
Zinaida Pavlovna állt előtte két hatalmas szatyorral.
Mögötte Krisztina és Diana.
Mindhárman úgy néztek be a lakásba, mintha már előre keresnék, mi került az asztalra.
– Sztyopa! Hol van Julja? – kérdezte Zinaida, miközben egyszerűen besétált volna mellette.
Sztyepan nem mozdult.
– Nincs itt.
Zinaida megtorpant.
– Hogyhogy nincs itt?
– Elutazott.
– De hát én szóltam neki!
Aztán körülnézett.
– És… a vacsora?
Krisztina is megszólalt:
– Nincs valami kész kaja?
Sztyepan lassan becsukta maga mögött az ajtót.
– Milyen kaja?
– Hát… vacsora – felelte Krisztina.
Sztyepan ránézett.
– Én mi vagyok? Étterem?
– Sztyopa! – háborodott fel Zinaida. – Hogy beszélsz velem?
– Pontosan úgy, ahogy eddig senki nem beszélt magukkal.
Zinaida arca elvörösödött.
– Mi család vagyunk!
– Tudom.
– Akkor mi ez a hangnem?
– Zinaida Pavlovna, üljön le.
A nő már majdnem leült, amikor Sztyepan hozzátette:
– Bár inkább ne. Rövid lesz.
Zinaida döbbenten nézett rá.
– Hol van Julja?!
– Pihenni ment.
– És engem itt hagytatok?
– Nem. Maga hagyta figyelmen kívül, amit négy órával ezelőtt mondtam. Azt mondtam, hogy programunk van. Elutazunk.
– Én pedig azt mondtam, hogy hétre jövünk!
– Igen. Pontosan ez a probléma.
Zinaida felhorkant.
– Te most kioktatsz engem?
– Nem. Most először elmondom, amit két éve magamban tartok.
A nő már válaszolt volna, de Sztyepan felemelte a kezét.
– Most én beszélek. Egyszer. És végighallgat.
A szobában csend lett.
– Maga mindig délután telefonál. Mindig azzal, hogy „Juljuska, annyira hiányoztok”. Julja ilyenkor mindent félbehagy. Elmegy vásárolni. Saját pénzből bevásárol. Órákig főz. Maguk pedig megérkeznek, leülnek, és mindent megesznek.
– Ez nevetséges!
– Nem. Ez a valóság.
Sztyepan közelebb lépett.
– A múltkor két kiló fasírtot, egy fazék levest, három salátát és egy egész tepsi süteményt ettek meg egyetlen este alatt.
Krisztina lesütötte a szemét.
– Másnap pedig maga kinyitotta a hűtőt, és azt mondta: „Már megint üres.”
Zinaida hallgatott.
– Tudja, mi az érdekes? Hogy maga soha nem azért hívja Julját, hogy megkérdezze, hogy van.
– Hogy merészelsz…
– Hadd fejezzem be.
Sztyepan hangja továbbra is nyugodt volt.
Talán éppen ettől lett olyan súlyos.
– Amikor Julja három hétig beteg volt, magas lázzal feküdt otthon, egyszer sem hívta fel.
Zinaida meg sem mozdult.
– Ljoska és a felesége hívták. A szomszéd hívta. Maga nem.
– Nekem is volt dolgom!
– Két héttel később viszont már volt ideje telefonálni.
– Juljuska, a lányokkal este átugrunk!
– Igen. Pontosan.
Sztyepan a két lányra nézett.
– Huszonhárom alkalommal jöttek hozzánk egy év alatt.
Zinaida elmosolyodott.
– És akkor mi van?
– Egyetlen alkalommal sem hoztak semmit.
– Miért kellett volna?
– Mert normális vendég így csinálja.
– Mi család vagyunk!
– A család nem ingyenes étterem.
Zinaida arca megfeszült.
– Te számolgatod, hogy mit esznek a rokonaid?
– Nem. A tisztelet hiányát számolom.
– A lányaim megsértődnek!
– Az lehet.
Sztyepan vállat vont.
– De az nem az én dolgom, hogy a maga lányai megsértődnek, ha egyszer nem kerül eléjük kész vacsora.
– Julja a nagynénjük!
– És Julja nem cseléd.
A mondat úgy csapódott a szobába, mint egy pofon.
Julja nagynénje elhallgatott.
Sztyepan folytatta:
– A feleségemnek is van élete. Fáradt. Vannak tervei. Vannak barátai. Szeretne pihenni. És maguk minden alkalommal úgy jelennek meg, mintha ez magától értetődő lenne.
– Én felneveltem három gyereket egyedül!
– Ez az ön élete volt.
– Te hálátlan…
– Nem vagyok hálátlan. Maga egyszerűen rossz embernek próbál bűntudatot kelteni.
Zinaida egy pillanatra teljesen elnémult.
– Én ezt elmondom Juljának!
– Mondja el.
– Meg fogja tudni, hogyan beszéltél velem!
– Én pedig elmondom neki, hogy végre kimondtam azt, amit ő évek óta nem mert.
Zinaida felkapta a táskáit.
– Ide soha többé nem jövünk!
Sztyepan kinyitotta az ajtót.
– Rendben.
A nő döbbenten nézett rá.
– Ennyi?
– Ha vendégként jönnek, szeretettel látjuk magukat.
– Micsoda?
– De akkor előre szólnak. Megkérdezik, hogy alkalmas-e. Hoztok valamit az asztalra. És a végén azt mondjátok: „Köszönjük.”
– Te…
– Ez nem túl nagy kérés.
Krisztina és Diana csendben követték az anyjukat.
A lift előtt Zinaida még egyszer visszafordult.
– Julja ezt soha nem fogja neked megbocsátani!
Sztyepan nyugodtan nézett rá.
– Szerintem fogja.
– Honnan veszed?
– Mert szerintem régóta várja, hogy valaki végre kimondja helyette.
A lift ajtaja becsukódott.
Sztyepan még néhány másodpercig ott állt.
Aztán kifújta a levegőt.
Elővette a telefonját.
– Ljoska?
– Na? Élsz?
– Élek.
– Sáskahad elment?
– El.
– Akkor gyere. A hús már a grillen van.
Sztyepan elmosolyodott.
– Indulok.
Amikor megérkezett, Julja a verandán ült.
Ahogy meglátta, felállt.
– Mit mondtál neki?
Sztyepan leült mellé.
– Az igazat.
– Sírt a telefonban.
– Tudom.
– Azt mondta, hogy kidobtad.
– Nem dobtam ki.
– Hanem?
– Elmondtam neki, hogy a házunk nem ingyenes büfé.
Julja lesütötte a szemét.
– Ő mégiscsak a nagynéném.
– Tudom.
– És most biztosan azt fogja mondani, hogy hálátlan vagyok.
– Valószínűleg.
– És hogy a családnak össze kell tartania.
– Az is valószínű.
Julja néhány másodpercig hallgatott.
– Te tényleg huszonhárom alkalmat számoltál?
– Igen.
– És egyszer sem hoztak semmit?
– Egyszer sem.
Julja elmosolyodott.
De ez szomorú mosoly volt.
– Tudod, mi a legrosszabb?
– Mi?
– Hogy igazad van.
Sztyepan nem szólt.
Julja folytatta:
– Mindig azt gondoltam, ha nemet mondok, akkor rossz ember vagyok.
– Nem vagy rossz ember attól, hogy vannak határaid.
– Csak… annyira megszoktam.
– Tudom.
Ljoska ekkor dugta ki a fejét a ház mögül.
– Ti ketten befejeztétek a családi konferenciát? Mert a hús nem fog magától megfordulni!
Julja felnevetett.
Felállt.
– Megyek.
Aztán még egyszer Sztyepanra nézett.
– Hétfőn, ha felhív, én veszem fel.
– Biztos?
– Igen.
– És mit mondasz?
Julja nagy levegőt vett.
– A saját szavaimmal.
Sztyepan bólintott.
Nem mondta ki, de tudta, hogy ez volt az egész este legfontosabb mondata.
Nem az, amit ő mondott Zinaidának.
Hanem az, hogy Julja végre megtanult nemet mondani.
Aznap este nem kellett senkit kiszolgálnia.
Nem kellett négy órán át a konyhában állnia.
Nem kellett azon gondolkodnia, vajon megsértődik-e valaki.
Leült az asztalhoz.
Evett.
Nevetett.
Sört ivott a barátaival.
Aztán bement a szaunába.
És először hosszú idő óta nem vendéglátó volt.
Hanem vendég.
Sztyepan a grill mellett állt, és megfordította a húsokat.
A parázs vörösen izzott.
Az este meleg volt, a levegőben füst és sült hús illata terjengett.
És valami más is.
Megkönnyebbülés.
Mert néha nem azzal teszünk jót a családunknak, hogy mindent eltűrünk.
Hanem azzal, hogy végre kimondjuk:
„Eddig és ne tovább.”
