– Valera, csak ne kiabálj rögtön… – anyósa mézes-mázos hangja úgy csöpögött a telefonból, hogy Valérnak még a foga is megfájdult tőle. – Rendbe tettük nálatok a telket. Amit feleslegesnek láttunk, azt eltávolítottuk, a szőlőt pedig leszedtük, nehogy kárba vesszen.
Valér lassan a vállához szorította a telefont. A másik kezében még ott volt a polipropilén csövekhez használt forrasztópáka.
– Tudod, te állandóan a csöveiddel vagy elfoglalva – folytatta Tamara Petrovna. – Mire te odaérsz, addigra elrohad minden. Mi legalább megmentettük, ami menthető.
A férfi nem válaszolt azonnal.
A konyha másik oldalán Marina lesütötte a szemét, és idegesen gyűrögette a konyharuhát.
Valér ránézett.
Abban a pillanatban mindent megértett.
A felesége tudott róla.
Egész délelőtt tudta.
És hallgatott.
– Tamara Petrovna… – szólalt meg végül Valér, olyan nyugodt hangon, hogy az már ijesztő volt. – Milyen szőlőt szedtek le?
– Jaj, ne kezdd már! – csattant fel az anyósa. – Zöld volt, savanyú volt, a darazsak köröztek fölötte! Mi mit csináltunk? Lehajoltunk, dolgoztunk. Három órán keresztül görnyedtünk! Mindent leszedtünk, az utolsó fürtig!
Valér becsukta a szemét.
– Mindent?
– Mindent. Tíz vödör lett belőle!
– Tíz vödör…
– Igen. Már főzöm is a kompótot. Háromliteres üvegeket sterilizálok, most megy a negyedik adag.
Valér hangja még halkabb lett.
– Milyen kompótot?
– Hát szőlőkompótot! Miféle kérdés ez?
– Tamara Petrovna, maga tudja egyáltalán, milyen szőlőt szedett le?
– Szőlőt, Valera! Szőlőt! Ne csináljunk már tudományos kérdést egy marék bogyóból!
– Az nem egy marék bogyó volt.
– Nekünk annak tűnt.
Valér az ablakon túlra nézett.
Négy év.
Négy év munkája.
Négy év alatt kialakított tőkék, gondosan kiválasztott fajták, külön rendelt szaporítóanyagok, télen háromrétegű takarás.
És most valaki úgy beszélt róla, mintha a kert végében talált volna néhány éretlen szilvát.
– „Preobrazsenyije”, „Dubovszkij rozovij” és „Landysh” volt – mondta Valér. – Egyes fürtök súlya meghaladta a két kilogrammot. Külön darázs- és madárvédő hálóban voltak.
– Jaj, hagyd már ezeket a neveket! – legyintett az anyósa. – Szőlő az szőlő. Kicsit vastag a héja, ennyi. Befőttnek tökéletes.
– Befőttnek…
– Igen. Na, most leteszem, mert kifut a víz. A kulcsot a lábtörlő alatt hagytuk. Kosztya a kaput dróttal is rögzítette, mert a záratok megint akadozott.
Katt.
A vonal megszakadt.
Valér néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Aztán kikapcsolta a forrasztópákát.
Lassan letette a telefont.
És Marinára nézett.
– Te tudtál róla?
– Valera…
– Tudtál róla?
Marina lesütötte a szemét.
– Anyám csak segíteni akart.
Valér keserűen felnevetett.
– Segíteni?
– Kosztya véletlenül arra járt a Gazellájával. Anyát kivitte a telekre, hogy összeszedjék az utolsó uborkát. Meglátta a szőlőt… azt mondta, hogy biztosan megeszik a darazsak, vagy elveri az eső. Ők csak…
– Ők csak leszedték.
– Igen.
– Az összeset?
Marina nem válaszolt.
Valér felkapta a kocsikulcsot.
– Hová mész?
– Megnézem, mit mentettek meg belőle.
– Valera, kérlek…
De a férfi már becsapta maga mögött az ajtót.
—
Negyven perc múlva ért a telekre.
Már a kapunál érezte, hogy valami nincs rendben.
A kapu egyik szárnya ferdén lógott. Rozsdás dróttal volt összekötve. A fűben üres üdítős palackok hevertek, az almafa alatt pedig egy összegyűrt cigarettásdoboz.
De ami a ház mögött várta, arra Valér nem volt felkészülve.
A szőlőlugas úgy nézett ki, mintha egy kombájn ment volna keresztül rajta.
A szőlőtőkékről lelógó organzahálók széttépve feküdtek a földön.
A csepegtetőcső három helyen el volt vágva.
A fiatal hajtások egy részét pedig nem metszették.
Kitépték.
Kézzel.
A vesszők el voltak törve, a szárakból még szivárgott a nedv.
Valér letérdelt az egyik tőke mellé.
A cipője alatt szétroppant egy szőlőfürt.
Egyetlen pillantás elég volt.
Ez nem egyszerű szüret volt.
Ez pusztítás.
– Gratulálok… – mormolta maga elé. – Igazi szakemberek.
A kerítés túloldaláról ekkor megszólalt a szomszéd, Mihajlovics.
– Szervusz, Valerka.
– Jó napot.
– Láttam tegnap a rokonaidat.
Valér felnézett.
– Mit láttál?
Az öreg megrázta a fejét.
– Azt, amit most te is.
– Ennyire rossz?
– Rosszabb.
A férfi közelebb lépett a kerítéshez.
– Kosztya a fehér Gazellával egyenesen behajtott a gyepre. Olyan keréknyomot hagyott, hogy azt még tavasszal is látni fogod. Én szóltam neki: „Kosztya, mit csinálsz? Valér úgy vigyáz erre a szőlőre, mint a szemére!”
Az öreg elmosolyodott.
– Tudod, mit mondott?
Valér hallgatott.
– „Ne tanítsd a mestert. Minden ellenőrzés alatt van.”
– Persze.
– Nyolc ládát pakoltak be.
Valér megmerevedett.
– Nyolcat?
– Nyolc nagy faládát. Tele. Aztán még kettőt.
– Az anyósom tíz vödörről beszélt.
– Tíz vödör? – horkant fel az öreg. – Barátom, legalább százötven kilót elvittek.
Valér lassan felegyenesedett.
– Hová?
– Azt nem tudom. De ha engem kérdezel, nem kompót lett belőle.
Valér elővette a telefonját.
– Én sem gondolom.
—
Aznap este Marina már három üveg szőlőbefőttet tett az asztalra.
– Anya küldte – mondta halkan.
Valér ránézett az üvegekre.
Aztán a feleségére.
– Ez az egész?
– Miért?
– Ennyi lett a százötven kilóból?
Marina elhallgatott.
Valér elővette a telefonját.
– Ma beszéltem egy ismerősömmel a nagybani piacon.
Marina arca megváltozott.
– Milyen ismerőssel?
– Aki ott dolgozik, ahol tegnap egy fehér Gazella megjelent. Egy férfi saját termesztésű, prémium szőlőként kínált egy nagyobb tételt.
Marina nem szólt.
– Tudod, mennyiért adta el?
Csend.
– Kétszázötven rubelért kilóját.
– Valera…
– Körülbelül negyvenezer rubelt keresett rajta Kosztya.
Marina lehajtotta a fejét.
– Hitele van.
Valér lassan bólintott.
– Értem.
– A gyereknek iskola kezdődött. Anyám azt mondta…
– Tudom, mit mondott.
– Azt mondta, nekünk van pénzünk.
Valér néhány másodpercig hallgatott.
– Marina, segítséget kérni lehet.
– Ők nem akartak rosszat.
– Akkor miért nem kérdezték meg?
Marina nem tudott válaszolni.
– Négy év munkáját tették tönkre – folytatta Valér. – És még csak bocsánatot sem kértek.
– Ez csak szőlő!
Valér ránézett.
– Nem.
Felállt.
– Neked csak szőlő. Nekem munka. Pénz. Idő. És egy megállapodás, amit most már nem tudok teljesíteni.
A férfi elindult a hálószoba felé.
Marina utána nézett.
Akkor még egyikük sem tudta, hogy öt nap múlva újra megszólal a kapucsengő.
—
Szombat reggel három rövid csöngetés hallatszott.
Aztán egy hosszú.
Valér kinyitotta az ajtót.
Tamara Petrovna állt ott ünneplő kardigánban.
Mellette Aljona egy hatalmas szupermarketes tortával.
Mögöttük pedig Kosztya.
A kezében új metszőolló.
A másik kezében egy tekercs fekete szemeteszsák.
Valér végigmérte őket.
– Jó reggelt.
– Hát, gazdának tisztelet! – vigyorgott Kosztya, és minden különösebb engedély nélkül belépett. – Nyugi, Valerka, nem veszekedni jöttünk. Üzleti ügy.
Marina már szaladt is elő.
Az anyját és a nővérét megölelte, közben kétségbeesetten nézett a férjére.
Kosztya letette a metszőollót az asztalra.
– Figyelj, sógor. A szőlőd hatalmasat ment a piacon.
Valér felvonta a szemöldökét.
– Tényleg?
– Persze! A felvásárlók majdnem összeverekedtek érte. Azt mondták, hozzunk még.
Tamara Petrovna büszkén mosolygott.
– Mi pedig gondolkodtunk egy üzleten.
– Milyen üzleten?
Kosztya közelebb hajolt.
– Dugvány.
Valér nem szólt.
– Most levágunk úgy kétszáz-háromszáz vesszőt. Tavasszal meggyökereztetjük őket. Palántaként eladjuk.
Aljona közbeszólt:
– Egyenként akár ezerötszázért.
Kosztya vigyorogva számolni kezdett az ujjain.
– Háromszáz szorozva ezerötszázzal… az négyszázötvenezer.
– Majdnem félmillió – mondta Tamara Petrovna elégedetten.
– És hogy osztjuk?
– Egyszerű – mondta Kosztya. – Én intézem a szállítást és az értékesítést. Anyád és Aljona csomagolnak. Te pedig, Valerka, szakértőként segítesz.
Valér lassan hátradőlt.
– Szakértőként?
– Hát persze. Te értesz hozzá.
Tamara Petrovna rámosolygott.
– Minden marad a családban.
A férfi néhány másodpercig nézte őket.
Aztán felállt.
– Rendben.
Marina meglepetten nézett rá.
Kosztya arca felragyogott.
– Na, látod! Tudtam én, hogy megegyezünk.
– Egy dolgot viszont előbb el kell intéznünk.
Valér kiment a szobából.
Amikor visszatért, egy piros irattartó volt a kezében.
Letette az asztalra.
– Ez mi? – kérdezte Kosztya.
– Az előző üzlet számlája.
– Milyen számla?
Valér kinyitotta a mappát.
– Kárfelmérés.
A mosoly eltűnt Kosztya arcáról.
– Micsoda?
Valér elé tolta az első lapot.
A jobb alsó sarokban egyetlen szám állt:
**186 400 rubel.**
– Ennyivel tartoztok nekem.
– Te megőrültél?!
– Olvasd végig.
Valér nyugodtan mutatta az első sort.
– Elveszett prémium szőlő: 142 kilogramm.
A következő sor:
– Szerződés szerinti érték: 700 rubel kilogrammonként.
– Ez 99 400 rubel.
Kosztya már nem vigyorgott.
– A tönkretett négyéves tőkék helyreállítása: 45 000.
– A csepegtetőrendszer: 7200.
– A szétvágott védőhálók: 2800.
– Kapu és zár javítása: 5000.
– A teherautó által tönkretett gyep: 4000.
Valér becsukta a mappát.
– Összesen 163 400 rubel közvetlen kár.
Tamara Petrovna felpattant.
– Ez nevetséges!
– És van még 23 000.
– Mire?!
– Üzemanyag, helyreállítás, kiesett munkám és egyéb költségek.
Kosztya felnevetett.
– Jó vicc.
Valér ránézett.
– Szerinted viccelek?
A szobában néma csend lett.
– Hetvenezer most – mondta Valér. – A fennmaradó összegre pedig aláírsz egy három hónapos tartozáselismerést.
– És ha nem?
Valér elővette a telefonját.
– Akkor bemegyünk a rendőrségre.
Tamara Petrovna arca elsápadt.
– A saját családodat feljelented?!
Valér nem válaszolt.
– Marina! – sikította az asszony. – Mondd meg neki!
Marina sokáig csak állt.
Aztán halkan megszólalt.
– Anya…
– Mit akarsz?
– Hagyd abba.
Tamara Petrovna tátott szájjal nézett rá.
– Mit mondtál?
– Azt mondtam, hagyd abba.
Marina szeme megtelt könnyel.
– Tudtad, mennyit dolgozott rajta. Láttad, ahogy télen is kint volt. Láttad, hogy térden állva kötözte a tőkéket. Tudtad.
Aljona felháborodva felállt.
– Te most az ő oldalára állsz?
Marina ránézett.
– Igen.
A szó után olyan csend lett, hogy mindenki hallotta a hűtőszekrény halk zúgását.
Valér ekkor elővett egy pendrive-ot.
– És még valami.
Kosztya arca megfeszült.
– Ez meg mi?
– Bizonyíték.
Valér az asztalra tette.
– A szomszéd kamerája mindent rögzített.
Kosztya nem mozdult.
– Látszik a Gazella rendszáma. Látszik, ahogy behajtottatok. Látszik, ahogy szeditek a szőlőt. Látszik, ahogy a ládákat felpakoljátok.
Egy pillanat szünet.
– És a hang is rajta van.
Tamara Petrovna arca megkeményedett.
Valér utánozta a saját hangját:
– „Szedjétek le az egészet, a városiak úgysem eszik meg.”
Kosztya lenyelte a nyálát.
– Valera…
– Hetvenezer most.
Kosztya elővette a telefonját.
A keze remegett.
– Jó.
– És a papír.
– Jó.
A banki alkalmazás pittyent.
Az összeg megérkezett.
Kosztya aláírta az elismervényt.
A vendégek szó nélkül távoztak.
Már az ajtóban jártak, amikor Tamara Petrovna visszafordult.
– Nem lesz neked ebből boldogságod, Valér! A föld nem szereti a kapzsi embereket. Meglátod, kiszárad az a szőlő, tövig elrohad!
Valér nyugodtan nézett rá.
Aztán finoman megszorította Marina vállát.
– A föld azokat szereti, akik dolgoznak rajta.
Az anyósa nem válaszolt.
Valér becsukta az ajtót.
Majd még utánuk szólt:
– A dugványokért pedig két év múlva jöhettek.
Kosztya visszanézett.
– És mennyi lesz?
Valér elmosolyodott.
– Piaci ár.
Egy pillanat szünet.
– És ezúttal előre egyeztetett időpontban.
Az ajtó becsukódott.
Marina hosszú ideig csendben állt.
Aztán Valérre nézett.
– Haragszol rám?
A férfi felsóhajtott.
– Még igen.
– És a szőlő?
Valér az ablakhoz lépett.
Odakint már sárgultak a levelek.
– A szőlő újra kihajt.
Marina közelebb lépett hozzá.
– És mi?
Valér ránézett.
– Mi is.
– Csak mostantól egy szabállyal.
– Melyikkel?
Valér elmosolyodott.
– A telkemre senki nem megy be engedély nélkül.
Marina bólintott.
És ezúttal nem próbált vitatkozni.
