– Drágám, úgy döntöttem, hogy mostantól minden hónapban negyvenezer rubelt utalunk Olgának az egyetemre. Emiatt idén le kell mondanunk a tengerparti nyaralást. Tudod, neki most nagyon fontos időszak kezdődött az életében.
Viktor ezt olyan könnyed mosollyal közölte, mintha csak azt mondaná, hogy új teát vett reggelire.
Az asztalnál ült, és jóízűen ette a gombás, sült krumplit, amit Nadjezsdá a hosszú munkanapja után készített. A konyhában csendesen kattogott az óra, a tűzhelyen hűlt a teáskanna, odakint pedig a novemberi szél nedves havat vágott az ablakhoz.
Nadjezsdá a fürdőszobában éppen a törölközőket mosta. A kezében megállt a szappan.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy havonta negyvenezer rubelt küldünk Olgának.
– Milyen Olgának?
Viktor felnézett.
– A húgomnak, hát! Olga felvételt nyert a fővárosi jogi egyetemre, fizetős képzésre. A kollégium is pénzbe kerül, az étkezésről nem is beszélve. Anyának nincs miből fizetnie. Nyugdíjas. Segítenünk kell.
Nadjezsdá lassan belépett a konyhába.
– Várj egy pillanatot. Olga augusztusban kezdte az egyetemet. Most november van. Miért most hallok erről először?
Viktor vállat vont.
– Mert nem akarták, hogy felzaklasd magad.
– Ők?
– Olga és anya.
– És te?
– Én mit?
– Te mikor akartál szólni a feleségednek arról, hogy a közös pénzünkből havonta negyvenezer rubelt fogsz elküldeni a húgodnak?
Viktor letette a villát.
– Nadja, ne kezd már megint. Olga szégyellte elmondani. Anya is azt mondta, előbb beszéljük meg egymás között. Én pedig eldöntöttem. Mi ebben olyan szörnyű?
Nadjezsdá hitetlenkedve nézett rá.
– Az, hogy nem te egyedül keresed ezt a pénzt. Én is dolgozom. Tanár vagyok, Viktor. Reggeltől estig órákat tartok, dolgozatokat javítok, jelentéseket írok, szülőkkel vitatkozom, aztán otthon folytatom a munkát. Három éve spórolunk arra a nyaralásra.
– És?
– És most közlöd velem, hogy nincs nyaralás, mert a húgod fizetős egyetemére kell a pénz?
– Olga a családom.
– Én pedig ki vagyok?
A férfi arca megkeményedett.
– Ne csinálj úgy, mintha valami idegenről lenne szó. Ő a húgom.
– És én a feleséged vagyok.
– Te mindig mindent pénzben mérsz.
Nadjezsdá elnevette magát, de ebben a nevetésben semmi vidámság nem volt.
– Nem, Viktor. Én csak szeretném tudni, mire költjük a közös pénzünket.
– Én vagyok a férfi ebben a családban. Ha azt mondom, hogy segítünk a húgomnak, akkor segítünk.
Ez volt az a mondat, amit Nadjezsdá később sem tudott elfelejteni.
Aznap este még sokáig próbált beszélni vele. Viktor azonban minden alkalommal ugyanoda tért vissza: „Olga a húgom”, „Anya megkért”, „nekünk kötelességünk segíteni”.
Így kezdődött el az a néhány hónap, amely alatt Nadjezsdá lassan rájött, hogy a házasságában nem társnak, hanem pénzügyi háttérnek tekintik.
Viktor minden fizetésnapon utalt.
Negyvenezer rubelt Olgának.
Aztán még tízezret tankönyvekre.
Újabb összeget „kollégiumi költségekre”.
Majd egyszer csak egy nagyobb utalás jelent meg.
Amikor Nadjezsdá rákérdezett, Viktor csak annyit mondott:
– Olgának szüksége volt rá.
A tengerparti nyaralásuk pedig egyre távolabb került.
Aztán Valentina Petrovna, Viktor anyja is elkezdte rendszeresen hívogatni Nadjezsdát.
– Olgának most nehéz! – jelentette ki minden alkalommal. – Idegen városban van. Nem élhet csak instant tésztán!
– Ezt én is értem – válaszolta Nadjezsdá.
– Akkor ne akadályozd Viktort!
Nadjezsdá ilyenkor egyszerűen letette a telefont.
Nem akart veszekedni.
Egyelőre.
Mert közben valami megváltozott benne.
Már nem próbálta meggyőzni Viktort.
Figyelni kezdett.
Egy decemberi szombaton havazni kezdett. Nadjezsdá éppen karácsonyi vacsorát készített, Viktor pedig elment a garázsba. A nappaliban ott maradt a férfi táblagépe.
Nadjezsdá soha nem nézett bele más telefonjába vagy számítógépébe. Nem szerette az ilyesmit.
Aztán a képernyő felvillant.
Egy új üzenet érkezett.
Valentina Petrovnától.
Nadjezsdá akaratlanul is odanézett.
„Vitya, ne felejtsd el átutalni Olgának a maradékot a bundára. A leárazás hamarosan véget ér. Azt mondta, rendes mutonbundát akar, nem valami olcsó kabátot. És Nadjának ne mondj semmit. Minek idegesíteni? Majd megveszi magának a saját csizmáját.”
Nadjezsdá megdermedt.
Bundát?
Olga számára?
Ő pedig ugyanabban a régi csizmában járt második éve.
Óvatosan megérintette a képernyőt.
És akkor meglátta a korábbi üzeneteket.
Nem néhány napra visszamenőleg.
Hanem hónapokra.
A beszélgetésekből lassan kirajzolódott az egész történet.
Olga már nyáron felvételt nyert.
Viktor mindent tudott.
Sőt, ő maga ajánlotta fel az anyjának, hogy majd „okosan megoldják”.
„Ne aggódj, anya. Nadja pénzét meghagyjuk a háztartásra. Az én fizetésemből küldök Olgának. Ha Nadja kérdez, majd azt mondom, hogy váratlan kiadásunk volt.”
Nadjezsdá tovább görgetett.
Újabb üzenet.
„Vitya, Olga szeretne egy új telefont is. A régi már nagyon ciki az egyetemen.”
Aztán egy fénykép.
Olga egy étteremben, barátnőivel.
A következő üzenet:
„Nagyon jó hely. Olga megérdemli. Hiszen most már fővárosi egyetemista.”
Majd egy újabb:
„Te vagy az egyetlen, akire számíthatunk. Igazi férfi vagy. Nadja mindig is túlzottan számolgatós volt.”
Nadjezsdá letette a táblagépet.
Nem sírt.
Valami sokkal erősebb történt.
Hirtelen minden a helyére került.
A férje nem egyszerűen segített a húgának.
Hónapok óta hazudott neki.
A közös pénzükről döntött nélküle.
És közben az anyja meg a húga előtt hősként tetszelgett.
Néhány perccel később kinyílt a bejárati ajtó.
Viktor belépett.
– Hú, de hideg van! – nevetett. – Nadja, milyen jó illat van! Csirkét sütöttél?
A konyhába érve azonban megállt.
Nadjezsdá az asztalnál ült.
Előtte két dolog feküdt.
Egy bankszámlakivonat.
És egy dosszié.
– Ülj le, Viktor.
A férfi mosolya eltűnt.
– Mi történt?
– Szeretnék valamit megmutatni.
Nadjezsdá elé tolta a bankszámlakivonatot.
– Hat hónap.
Viktor lenézett.
– Mi van vele?
– Hat hónap alatt majdnem háromszázezer rubelt utaltál anyádnak és Olgának.
– És?
– És ez csak az, amit megtaláltam. Ebben nincs benne minden készpénzes kiadás.
– A családomnak segítettem.
– A közös pénzünkből.
– Az én fizetésem!
– Nem. A családi költségvetésből. Abból a pénzből, amit együtt tettünk félre.
Viktor felállt.
– Most komolyan ezen fogsz jelenetet rendezni?
– Nem rendezek jelenetet.
Nadjezsdá hangja nyugodt volt.
Túlságosan is nyugodt.
– Láttam anyád üzenetét.
Viktor elsápadt.
– Milyen üzenetet?
– A bundáról.
A férfi arca megfeszült.
– Te belenéztél a táblagépembe?
– Véletlenül megláttam az értesítést.
– Ez az én magánéletem! Hogy merészelted?
Nadjezsdá keserűen elmosolyodott.
– Érdekes. Amikor hónapok óta a közös pénzünkről döntöttetek a hátam mögött, akkor nem volt fontos a magánéletem.
Viktor nem válaszolt.
– Tudod, mi fáj a legjobban? – folytatta Nadjezsdá. – Nem a negyvenezer rubel. Hanem az, hogy mindenki tudott róla, csak én nem. Anyád tudta. Olga tudta. Te tudtad. Talán már az egész család tudta. Egyedül én voltam az ostoba feleség, aki esténként dolgozatokat javított, miközben azt hitte, hogy együtt spórolunk egy közös álomra.
– Nadja…
– Ne.
A nő felemelte a kezét.
– Most én beszélek.
Viktor elhallgatott.
– A mai naptól nincs közös pénzügyünk. Elindítom a válást.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
– Egy hülye bunda miatt?
– Nem a bunda miatt.
Nadjezsdá felállt.
– A hazugságok miatt. A titkok miatt. Azért, mert a saját feleségeddel nem tartottad fontosnak megbeszélni, mire költöd a közös pénzt.
Viktor arca vörös lett.
– Tönkreteszed a házasságunkat egy kis családi segítség miatt!
– Nem én tettem tönkre.
Nadjezsdá a férfi szemébe nézett.
– Te akkor tetted meg, amikor eldöntötted, hogy a feleséged véleménye nem számít.
Viktor még próbált vitatkozni.
Aztán fenyegetőzni.
Majd könyörögni.
Azt mondta, hogy az anyja kényszerítette.
Azt mondta, hogy mindent visszafizet.
Azt mondta, hogy Olga nélkülük nem boldogul.
Nadjezsdá azonban már nem hallgatta.
Másnap összepakolta Viktor ruháit.
– Menj anyádhoz – mondta.
– Hova menjek?
– Oda, ahol a családod szerinted fontosabb nálam.
A válás néhány hónapon belül lezárult.
A lakás pedig Nadjezsdáé maradt, hiszen még a házasság előtt vásárolta meg az örökölt pénzéből.
Viktornak el kellett mennie.
Olga pedig nem sokkal később kénytelen volt otthagyni a fővárosi egyetemet.
Nem volt, aki tovább fizessen.
A bundát ugyan megvették részletre.
Az új telefont is.
Csakhogy most már Viktor fizette a törlesztőrészleteket egyedül.
Nadjezsdá közben először évek óta fellélegzett.
Megvette azt a csizmát, amire régóta vágyott.
Elutazott néhány napra egy havas, régi kisvárosba.
És ami a legfontosabb: többé nem kellett magyarázkodnia azért, ha a saját pénzét saját magára költötte.
Egy januári estén ott ült a nappali ablakánál.
Az asztalon néhány javítandó dolgozat feküdt.
A rádióból halk zene szólt.
Odakint sűrű hó hullott.
Nadjezsdá felállt, odalépett az ablakhoz, és lenézett az utcára.
Mosolygott.
Nem azért, mert a házassága véget ért.
Hanem azért, mert végre megértette:
egy kapcsolatban nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki mennyit keres.
Hanem az, hogy a másik ember számít-e.
Viktor számára Nadjezsdá pénze fontosabb lett, mint Nadjezsdá véleménye.
És amikor ezt felismerte, már nem volt mit megmenteni.
A nő lehúzta a függönyt, visszaült az asztalhoz, és felvette a piros tollat.
Most már nem valaki más családjának álmaira gyűjtött.
A saját életét kezdte építeni.
