– Csukd be az ajtót, huzat van. És vedd le a cipődet, most mostam fel.
Ez volt az első mondat, amit péntek este a saját házamban hallottam.
Nem a férjem hangja volt.
Idegen, magabiztos, parancsoló hang csendült fel a konyha felől. Olyan hang, mintha az illető nem vendég lenne, hanem ő lenne a ház úrnője.
A verandán pedig két hatalmas, kockás utazótáska hevert. Olyan nagyok és nehezek voltak, hogy már ránézésre tudtam: ez nem egy hétvégi látogatás.
Valaki költözik.
Engem egyébként Lídiának hívnak, negyvenkilenc éves vagyok, és egy pékségben dolgozom cukrászként. Tizenkét órás műszakok, estére alig érzem a kezemet, és egész héten csak egyetlen dolog tart életben: pénteken beülök az autóba, elhajtok a faluba, és két napra végre újra embernek érzem magam.
A házat a férjemmel, Viktorral öt évig építettük.
Ő pluszmunkákat vállalt. Én ünnepnapokon is dolgoztam, amikor megszaporodtak a tortarendelések. Öt év alatt egyszer sem mentünk nyaralni.
A verandát saját kezűleg csiszoltam és festettem. A függönyöket én választottam ki. Pisztáciazöldek voltak, és az árukért majdnem a fél fizetésemet otthagytam. Utána két hétig hajdinán éltem.
És most a házamban sült hekk illata terjengett.
A konyhából kilépett Viktor anyja, Raisza Fjodorovna.
Hálóingben volt, a vállán konyharuha lógott, és úgy mozgott a házban, mintha egész életében itt lakott volna.
– Megjöttél? Azt hittem, később értek ide. A leves a tűzhelyen van, egyél.
Viktor megjelent mögötte, megfogta a könyökömet, és kivitt a ház mögé, a tűzifás fészerhez.
Pont úgy, mint egy kamaszt, akit azért visznek félre, nehogy jelenetet rendezzen a vendégek előtt.
– Lídi, csak ne kezdd el.
– Még semmit sem kezdtem. Csak szeretném tudni, miért a bőröndökből kellett megtudnom, hogy az anyád ideköltözött.
– Anyának magas a vérnyomása. A városban borzasztó meleg van, ötödik emelet, lift sincs. Az orvos azt mondta, hogy levegőre van szüksége.
– Az orvos azt mondta, hogy levegőre van szüksége. Nem azt, hogy költözzön be a fiának a nyaralójába.
– Ez a mi nyaralónk.
– Pontosan. A miénk. Akkor talán együtt kellett volna eldöntenünk.
– Mit mondjak anyának? Hogy pakoljon össze, mert a feleségem nem engedi?
– Mondd azt, hogy van saját lakása a városban. Amíg dolgozunk, lehet, hogy én is odaköltözöm a nővéremhez, ha kell. Elviszem neki a bevásárlást. Segítek. De ide nem költözhet be csak úgy.
Viktor elfordította a fejét.
– Két hétre – mondta végül. – Csak két hétre. Amíg elmúlik ez a hőség.
Nem tudom, ki mondta ki először ezt a két hetet. Talán én, mert már nem akartam az egész falut végighallgattatni.
Belementem.
Két hét.
Akkor még azt hittem, legalább valamit sikerült elérnem.
Fogalmam sem volt, hogy később minden napot úgy fogok számolni, mint valami lejárati időt.
—
Másnap reggel nem találtam a kávéfőzőmet.
Ott volt a szekrényben, csak nem ott, ahol hagytam.
A fűszerek másik polcra kerültek. A vágódeszka, amit Viktor saját kezűleg készített nekem, a mosogató alatt hevert.
– Rendbe tettem a konyhát – mondta Raisza Fjodorovna anélkül, hogy rám nézett volna. – Nálad minden összevissza volt. Ki tart sót a tűzhely mellett? Nedves lesz.
– Én négy éve ott tartom.
– Akkor négy éve rosszul csinálod.
Leültem az ablak mellé, és töltöttem magamnak egy kávét.
– A kávé reggelente tönkreteszi a szívet – jegyezte meg. – Viktornak is mondom, de rám sem hallgat.
– Viktor ötvenegy éves.
– Éppen ezért ideje lenne végre észhez térnie.
Aztán letette a törlőkendőt, rám nézett, és teljesen természetes hangon hozzátette:
– A szamócaágyást ki kellene gyomlálni. Ma úgyis itthon vagy.
Letettem a bögrét.
– Nem vagyok itthon. A saját nyaralómban vagyok vendég. És akkor gyomlálok, amikor én akarok.
Rám nézett.
Nem szólt semmit.
Csak felakasztotta a saját törölközőit a kötélre.
Viktor mindezt végighallgatta a verandán ülve.
– Te ezt hallottad? – kérdeztem.
– Lídi, hát idős asszony.
– Hetvennégy éves. Nem kilencvennégy. Egyedül jár boltba, ügyeket intéz, buszozik.
– Bírd ki két hétig.
Ez volt az első „bírd ki”.
Később megszámoltam, hányszor hallottam.
—
Június végén megérkeztem egy kinyomtatott lappal.
Találtam egy szanatóriumot Szolotcsában. Két hét, orvosi felügyelet, gyógyfürdő, diétás étkezés, fenyvesek mindenütt.
A kolléganőimmel is megbeszéltem, hogy vállalok plusz műszakokat. A költségek felét én fizettem volna.
Letettem a papírt az asztalra, a lekvár és Raisza Fjodorovna szemüvege közé.
– Nézze meg. Szerdán lehet menni. Orvos is van, a levegő pedig ugyanolyan jó.
Ránézés nélkül félretolta a lapot.
– Én nem megyek semmiféle szanatóriumba. Idegenek között aludjak? Ki tudja, ki horkol mellettem. És még kását is adnak.
– Ott legalább van orvos.
– Minek nekem orvos, ha itt jól vagyok?
Viktorra néztem.
Ő a kezét bámulta.
– Anya, legalább nézd meg…
– Azt mondtam, nem megyek.
Ennyi.
A beszélgetés véget ért.
És akkor jöttem rá, hogy a ház már nem az én házam.
A pisztáciazöld függönyeimet a második hét végén levette.
A helyükre hatalmas, műszálas, piros mákkal díszített függönyök kerültek.
– A tieidtől olyan sötét volt, mint egy kriptában – magyarázta.
A saját függönyeimet később a fészerben találtam meg egy cukroszsákba gyömöszölve.
A folyóparton gyűjtött kövekből épített kis sziklakertemet szétszedték. A kövek helyére hagymás ágyás és fóliasátor került.
Öt év alatt Viktor egyszer sem rakta fel a fürdőszobai polcot, amit kértem tőle.
Az anyja kedvéért viszont egyetlen szombat alatt felépítette a fóliasátrat.
A hintaszékemet is elmozdították.
– Útban van.
Én pedig még mindig próbáltam békés megoldást találni.
Javasoltam egy gondozónőt, aki hetente háromszor meglátogatná az anyját a városban. Azt mondtam, én fizetem.
Aztán azt is felajánlottam, hogy költözzön Raisza a városi lakásunkba, mi pedig kiköltözünk a nyaralóba, én pedig naponta ingázom negyven kilométert a pékségbe.
– Anya nem akarja – mondta Viktor.
– És én mit akarok?
– Lídi, miért akarsz mindent magadra venni?
Elmosolyodtam.
Furcsa kérdés volt.
Mert egyedül én próbáltam bármit is megoldani.
—
Egyik éjjel, hajnali kettő körül kimentem vízért.
A verandán nem égett a lámpa.
Majdnem nekiütköztem valakinek.
Raisza Fjodorovna ott ült a hintaszékemben.
Sötétben.
Hálóingben, két kézzel egy üres csészét szorongatva.
A keze remegett.
– Nem tudok aludni – mondta.
Leültem mellé a lépcsőre.
Sokáig egyikünk sem szólt.
Aztán halkan megszólalt:
– A harmadikról, Klávdia, télen meghalt. Negyven évig laktunk egy lépcsőházban. És nem vették észre rögtön, hogy meghalt.
Nagyot nyelt.
– Azóta, amikor felébredek, először azt hallgatom, van-e valaki a folyosón.
Nem tudtam mit mondani.
– Viktor vasárnaponként felhív. Három perc. Néha még annyi sem. Én pedig már reggel kitalálom, mit fogok kérdezni tőle, hogy legalább egy kicsit tovább beszéljen velem.
A hangja megremegett.
– Ne hidd, hogy nem látom, hogy útban vagyok. Látom. Csak… ott egyedül félek. Itt legalább vannak emberek.
Felállt.
– Viktornak ne mondd el. Még sajnálni kezd. Nekem nincs szükségem sajnálatra.
Bement a házba.
Én pedig hajnalig nem aludtam.
Azon gondolkodtam, hogy mi fontosabb.
A függönyöm?
A hintaszékem?
A sziklakertem?
Vagy egy hetvennégy éves asszony félelme attól, hogy egyedül marad a saját lakásában?
Reggel azonban minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Raisza Fjodorovna kilépett a konyhába, rám nézett, és csak ennyit mondott:
– Lídia, este el kellene mosogatnod. Nem szép dolog reggelig hagyni.
És abban a pillanatban megint nem sajnáltam.
—
A következő szombaton végre leültem a saját hintaszékembe.
Egy hónap után először.
Teát főztem kakukkfűvel, hátradőltem, és becsuktam a szemem.
Alig telt el egy perc, Raisza Fjodorovna megjelent egy újsággal.
– Ó, foglalt. Én itt szoktam keresztrejtvényt fejteni. Itt jobb a fény.
– Én most ülök itt.
– Persze, persze. Ülj csak. Nekem mindegy.
Megállt előttem.
– Viszont a szekrényen áll a por. Vastagon. Ha már itthon vagy, letörölhetnéd.
A férjemre néztem.
Viktor a verandán ült.
A telefonját nézte.
Nem szólt.
És akkor hirtelen megértettem.
Nem azért hallgatott, mert nem tudta, mit mondjon.
Azért hallgatott, mert nem akart választani.
A hallgatása is döntés volt.
Felálltam.
– A port letörlöm.
Bementem a hálószobába.
Öt perc múlva már a táskámba pakoltam a töltőt, két pólót és a kozmetikai táskát.
Viktor utánam jött az autóhoz.
– Lídi, hová mész?
– A városba.
– Miért?
– Mert elfáradtam.
– Most komolyan a hintaszék miatt?
Ránéztem.
– Igen, Viktor. A hintaszék miatt.
Beültem az autóba és elhajtottam.
Néhány kilométer után félreálltam az út szélén.
Tíz percig sírtam.
Aztán letöröltem az arcomat.
És gondolkodni kezdtem.
Mert már mindent megpróbáltam.
Beszélgetést.
Kompromisszumot.
Szanatóriumot.
Gondozónőt.
Másik lakást.
Határozott nemet.
Semmi nem működött.
Egyetlen dolog maradt.
Abbahagyni a magyarázkodást.
És ugyanazzal a logikával dönteni, amellyel Viktor döntött.
Ha ez a ház közös, akkor én is ugyanúgy rendelkezem felette.
—
Anyám ajtót nyitott.
Zója Pavlovna hetvenkét éves, egész életében varrónőként dolgozott, és még most is azt mondja: az embert először az öltéséről lehet megismerni.
Elmeséltem neki mindent.
A bőröndöktől a hintaszékig.
– És mit akarsz? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy költözz ki hozzánk a nyaralóba.
Felvonta a szemöldökét.
– Lídia. Te most engem is be akarsz vonni ebbe a cirkuszba?
– Igen.
– Én nem fogok megalázni egy hetvennégy éves asszonyt.
– Nem is kell. Csak élj ott.
Összevesztünk.
A nővérem, Okszana is megérkezett. Hozta a tízéves ikreit, Nyikitát és Grisát, valamint a fehér terriert, Bublikot.
Mindent végighallgatott.
Aztán csak ennyit mondott:
– Lídia, azért a férjed anyja hetvennégy éves.
– Tudom.
– Akkor miért csinálod?
– Mert nekem is elegem van abból, hogy az én érzéseim mindig kevesebbet érnek.
Anyám felsóhajtott.
– Te ezt nagyon szépen megmagyaráztad magadnak.
Éjfélig vitatkoztunk.
Végül anyám csak egy feltétellel egyezett bele:
– Nem fogok senkivel veszekedni. Nem parancsolok. Egyszerűen csak ott fogok élni.
– Pontosan ezt szeretném.
Okszana pedig már másnap reggel vett két vízipisztolyt a gyerekeknek.
—
Pénteken este hatkor két autó állt meg a kapu előtt.
Az egyikből én szálltam ki.
A másikból anyám.
Utána Okszana.
Aztán az ikrek.
Végül Bublik.
A verandán Viktor az anyjával teázott.
Raisza Fjodorovna éppen arról magyarázott, hogy a répát teljesen rossz helyre vetette.
Aztán meglátott minket.
Elhallgatott.
Én pedig mosolyogtam.
– Viktor! Egész héten gondolkodtam azon, amit mondtál. Igazad volt. Ez a ház a családé. Az időseknek pedig szükségük van friss levegőre. Anyukámnak is ezt tanácsolta az orvos. Ő őszig marad. Okszana és a fiúk pedig egy hónapig itt lesznek. Nyaralnak. Van hely mindenkinek, nem?
Viktor arca megmerevedett.
Kinyitotta a száját.
Aztán becsukta.
Anyám közben besétált a konyhába.
Kinyitott két szekrényt.
– Raisza, miért vannak itt a lábasok? És miért tartod nyitott zacskókban a lisztet? Meg fognak jelenni a molyok. Na, gyere, rakjuk rendbe.
Raisza Fjodorovna csak nézett.
– Én itt magam is elboldogulok.
– Tudom. Én is. De most már ketten vagyunk.
Kint közben kitört a háború.
Az ikrek vízipisztollyal rohantak a kertben.
Bublik gödröt ásott a terasz alatt.
Okszana pedig bekapcsolta a tévét, lefeküdt a kanapéra, és teljes hangerőn elkezdett nézni egy török sorozatot.
– A természetben olyan jó történeteket nézni – közölte.
Vasárnap Viktor félrehívott a fáskamránál.
Pont ugyanott, ahol egy hónappal korábban engem.
– Lídi, ez elviselhetetlen. Anyád átrakta a grillsütőt. A kutya elvitte a cipőmet. A fiúk reggel hatkor üvöltenek.
Megvonta a vállam.
– Viktor, hát ez az én anyám. Magas a vérnyomása. A városban meleg van. Nem küldhetem el. Bírd ki.
Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
– Ez aljas.
– Ezek a te szavaid, Viktor. Szóról szóra. Nekem sem tetszettek.
Nem tudott mit válaszolni.
És ekkor először láttam rajta, hogy megértette.
—
A „családi nyaralás” tíz napig tartott.
A tizenegyedik reggelen Raisza Fjodorovna előjött a házból egy bőrönddel.
– Viktor. Induljunk.
– Anya…
– Egy percet sem maradok tovább ebben a bolondokházában.
Viktor olyan gyorsan kapta fel a bőröndöt, mintha menekülne.
A kapuban Raisza még megállt.
Mondott valamit Okszanának.
A nővérem később csak legyintett.
– Semmiség.
A mai napig nem tudom, mit mondott.
Amikor elmentek, anyám egy órával később összepakolt.
– Én is megyek. Tíz nap elég volt. Városi ember vagyok.
Okszana összeszedte a gyerekeket.
A ház estére teljesen elcsendesedett.
Én pedig levettem a piros mákos függönyöket.
Kidobtam őket.
A saját pisztáciazöld függönyeimet kimostam, visszatettem a helyükre.
A hintaszéket visszahúztam az ablakhoz.
Viktor késő este ért haza.
Leült a verandára.
Sokáig egyikünk sem szólt.
– Többé senkit nem költöztetsz ide a beleegyezésem nélkül – mondtam végül. – Sem a te családodat, sem az enyémet. Ez közös ház. Ketten döntünk.
Bólintott.
Egyszer.
—
És most jön az a rész, amitől ez az egész történet nem egy szép, diadalmas mese.
Viktor majdnem egy hónapig alig beszélt velem.
Nem veszekedett.
Nem kiabált.
Egyszerűen kikapcsolt.
„Veszel kenyeret?”
„Tankolnom kell.”
„Mikor jössz?”
Ennyi.
A nyár, aminek szépnek kellett volna lennie, elromlott.
Raisza Fjodorovna a szomszédoknak azt meséli, hogy a menye öreg korára kidobta a saját házából.
És ha őszinte akarok lenni, ebben van igazság.
De a legjobban mégsem ez fájt.
Hanem az, amikor anyámhoz vittem egy zacskó almát.
Rám sem nézett.
Csak ennyit mondott:
– Ügyesen kitaláltad, Lídia. Csak most már tudom, hogy ha egyszer én is az utadban leszek, velem is képes lennél ilyesmire.
Fél órán keresztül magyaráztam neki, hogy ez nem igaz.
Bólintott.
De nem hitte el.
És van még valami.
A rézcsengő, amely az első naptól ott lógott a verandánk ajtaja fölött, eltűnt.
Kerestem a házban.
A fészerben.
A padláson.
Sehol sem találtam.
Azóta sem.
És most hónapok óta ugyanazon gondolkodom.
Igen, egy hetvennégy éves embernek valóban lehet félelmetes egyedül élni.
Ezt azon az éjszakán a saját szememmel láttam.
De közben az a ház öt évig az én otthonom is volt.
És egyik napról a másikra én lettem benne a vendég.
Talán már az elején keményebben kellett volna kiállnom magamért.
Talán Viktorral kellett volna addig beszélnem, amíg választás elé nem állít: vagy közösen döntünk, vagy nincs közös élet.
Talán válással kellett volna fenyegetés helyett valóban lezárnom a dolgot.
Vagy talán pontosan azt kellett tennem, amit tettem, hogy végre megértse: az én „nem”-em ugyanannyit ér, mint az övé.
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy azóta, ha valaki azt mondja nekem:
„Ez csak két hét.”
már nem hiszem el.
És azt is megtanultam, hogy egy házban nem attól lesz valaki otthon, hogy van hozzá kulcsa.
Hanem attól, hogy a többiek is elfogadják: joga van beleszólni abba, mi történik a saját ajtaja mögött.
