Igor a konyhaasztalnál ült a kinyúlt, régi pólójában, és olyan elégedett arckifejezéssel kevergette a cukrot a teájában, mintha személyesen ő gondoskodott volna egy egész ország élelmezéséről. A kanál lustán csilingelt a bögrében, ő pedig hátradőlve élvezte a saját nagylelkűségének gondolatát.
Az önbizalma szinte betöltötte az egész konyhát. Egyetlen apró sarok sem maradt benne a józan ész számára.
– Szvetik, neked egy kicsit szélesebb perspektívában kellene gondolkodnod – kezdte azzal a leereszkedő, tanáros hangnemmel, amelyet akkor vett elő, amikor saját magát különösen bölcsnek képzelte. A kiskanállal még mutogatott is hozzá. – A család egyetlen közös pénzügyi szervezet. Az én erőforrásaim, a te erőforrásaid… ezek mind közös javak.
Csak néztem.
– Oleszjának éppen a te fizetésed hiányzott a kanapéhoz. Olasz, sarokkanapé, „poros rózsa” színben. Ma este lejár az akció. Én pedig férfiként meghoztam a szükséges döntést, és átutaltam neki a pénzedet. Most éppen a bútorüzletben van, intézi a vásárlást.
Aztán büszkén hozzátette:
– A vérségi kötelék az alapja mindennek.
Egy pillanatig csak bámultam.
Elképesztő volt látni, milyen könnyedén képes valaki filozófiai magyarázatot építeni egy teljesen hétköznapi lopás köré.
Amíg én zuhanyoztam, ez a nagy gondolkodó egyszerűen elvette a telefonomat, beírta a PIN-kódot – amit vészhelyzet esetére ismert –, majd kiürítette a fizetési számlámat.
Tizenöt perccel korábban érkezett meg rá a gyógyszertárban ledolgozott havi fizetésem.
– Tehát egyetlen közös szervezet? – kérdeztem végül halkan. – És ez a szervezet úgy döntött, hogy a fizetésemet egy másik ember nappalijába helyezi át?
– Miért kell rögtön úgy beszélned, mintha lenne olyan, hogy „a tiéd” meg „az enyém”? – háborodott fel Igor, mintha én követtem volna el valami rettenetes igazságtalanságot.
Kortyolt a teájából, majd fontoskodva hátradőlt.
– Mondtam már, hogy az én fizetésemig simán kihúzzuk. Eszünk tésztát, főzünk hajdinát. Neked amúgy sem ártana egy kis önmegtartóztatás. Nézd csak meg, ez a szoknyád is mintha egy kicsit szűkebb lenne rajtad.
Aztán elégedetten elmosolyodott.
– A lényeg, hogy a húgom boldog. A férfi kimondta, a férfi megtette.
Felálltam.
Nem vitatkoztam.
Odamentem a székhez, amelynek támlájára Igor ledobta a kabátját. A zsebében kitapintottam a kulcscsomót, majd egyetlen határozott mozdulattal lecsatoltam róla az autóm kulcsát.
Az autót még egy évvel azelőtt vettem, hogy megismertem Igort.
Az elmúlt három évben azonban szinte kizárólag ő használta. Mindig ugyanazzal az indokkal:
„A tömegközlekedésen huzat van.”
A kulcstartót visszacsúsztattam a köntösöm zsebébe.
– A férfi megtette, a feleség pedig értékelte ezt a hatalmas férfias önfeláldozást – mondtam nyugodtan. – Ha mostantól szigorú takarékossági programot vezetünk egy rózsaszín kanapé kedvéért, akkor a benzint sem pazaroljuk. A tömegközlekedés pedig kiválóan fejleszti az állóképességet és az alázatot.
– Hé!
Igor előrehajolt, és majdnem felborította a bögréjét.
– Te mégis mit képzelsz?! Én vagyok a férjed! Én vagyok a család feje! Az autó olyan közlekedési eszköz, amelyre nekem szükségem van ahhoz, hogy eltartsam a családot! Nem veheted el csak úgy a kulcsokat! Erről nem így állapodtunk meg!
Ránéztem.
– Oscar Wilde szerint az önzés nem azt jelenti, hogy úgy élsz, ahogy akarsz. Hanem azt, hogy másoktól várod el, hogy úgy éljenek, ahogy te akarod.
Felvettem a bögrémet.
– Ez legyen a mai gondolatod. Jó étvágyat!
Otthagytam a konyhában.
A konfliktusokat jobb azonnal rendezni, még mielőtt a másik fél végleg elhiszi, hogy bármit megtehet következmények nélkül.
Az első dolgom az volt, hogy felhívtam Anna Boriszovnát, a gyógyszertárláncunk főkönyvelőjét.
Anna Boriszovna különleges jelenség volt. Halálosan komoly nő, akinek a humorérzéke valószínűleg valahol a könyvelési szabályzatok első kiadásában rekedt. Olyan volt a természete, mint egy páncéltörő lövedék, és a világot kizárólag a tartozik–követel rendszerén keresztül szemlélte.
– Hallgatom, Szvetlana – szólt bele a telefonba száraz, érzelemmentes hangon. – Munkaidőn kívül van. Ön megsérti a vállalati kommunikációs protokollt.
– Jó estét, Anna Boriszovna. Pénzügyi vészhelyzetem van. Sürgősen meg kell változtatnom a fizetésemhez tartozó bankszámlát. Holnap utalják a negyedéves prémiumot, és semmiképpen sem szeretném, ha a régi kártyára érkezne.
Néhány másodpercnyi csend következett.
– A házastársa jogosulatlanul hozzáfért az Ön pénzügyi eszközeihez?
– Pontosan.
– Értem.
A billentyűzet kopogása hallatszott a háttérben.
– Tipikus pénzügyi fegyelmezetlenség sértett egóval kombinálva. Az a férfi, aki képtelen saját tartalékot képezni, rendszerint mások tőkéjének újraelosztására törekszik. Diktálja az új számlaszámot.
Lediktáltam a húsz számjegyet.
– Az adatok módosítva – közölte néhány pillanat múlva. – És jegyezze meg, Szvetlana: a férfiak jönnek és mennek. Egy megbízható bankszámla azonban megfelelő védelem mellett hosszú távon is megmarad. Ha két ember között eltérő a pénzügyi fegyelem, a közös hozzáférés előbb-utóbb idegrendszeri csődhöz vezet.
Majd hozzátette:
– Javaslom az összes eszköz jelszavának megváltoztatását.
– Köszönöm, Anna Boriszovna.
– Nincs mit. És Szvetlana?
– Igen?
– A PIN-kódot többé ne tudja.
Letette.
Az első védelmi vonal felépült.
Most következett az illegálisan eltulajdonított pénz visszaszerzése.
Megnyitottam az üzenetküldőt, és hangüzenetet küldtem a sógornőmnek.
Oleszja negyvennégy éves volt, egy fitneszklub adminisztrátoraként dolgozott, és őszintén meg volt győződve róla, hogy a világegyetem középpontja valahol az ő személye körül helyezkedik el.
A környezetétől kapott dolgokat soha nem nevezte kihasználásnak. Mindig volt rá valamilyen „teljesen logikus” magyarázata.
– Oleszja, jó estét. Igor jogosulatlanul átutalta a fizetésemet a számládra. Követelem a teljes összeg visszautalását. Várom az utalást.
Alig egy perc múlva megérkezett a válasz.
A háttérben bevásárlóközponti zene dübörgött, Oleszja pedig olyan hangosan beszélt, mintha legalább húsz méterről próbált volna velem kommunikálni.
– Szvetulja, szia! Milyen tévedésről beszélsz?! Igor azt mondta, hogy ez a közös ajándékotok az új lakásomra! Már a bútorüzletben vagyok, kiválasztottam a kanapét, intézik a kiszállítást! Most akartam fizetni! Ti vagytok a legjobbak, egyszerűen imádlak benneteket!
Majd sértett hangon hozzátette:
– Nekem amúgy is fáj a derekam ettől az egész napos állómunkától. Az ortopéd matrac és a megfelelő ülőfelület nekem egészségügyi szükséglet!
Kétség sem férhetett hozzá.
A családi arcátlanság náluk valószínűleg öröklődő tulajdonság volt.
Begépeltem a választ:
– Oleszja, Igor odaajándékozhatja neked a saját veséjét, a söröskupak-gyűjteményét vagy akár az örök szerelmét. A pénzemről azonban nincs joga rendelkezni. Utald vissza.
Ezúttal nem üzenet érkezett.
A telefonom csörögni kezdett.
Igor volt.
A háttérzajból hallottam, hogy valahol a folyosón tartózkodik, és dühösen próbálja belegyömöszölni a lábát a cipőjébe, miközben a cipő sarkát teljesen összenyomja.
Kiléptem a hálószobából.
– Mit írsz neki?! – sziszegte Igor, és fenyegetően elindult felém. – Meg akarsz szégyeníteni a saját testvérem előtt?! Miféle törvényről beszélsz?! Miféle visszafizetésről?! Én megígértem neki! A férfi szavát adtam!
– Megígérted? Akkor te fizesd vissza.
Nyugodtan a szemébe néztem.
– Vegyél fel személyi kölcsönt. Adj vért. Add el a horgászbotodat. Rengeteg lehetőséged van, Igor. Te vagy a család feje. Oldd meg férfiként.
– Mondtam, hogy a pénz nála marad! – ordította. – Ezzel az ügy lezárva!
Felkapta a kabátját.
– Most elmegyek Szanyához a garázsba. Megbeszéltük, hogy megjavítjuk a generátort. Add ide a kulcsokat! Van nálam tartalék távirányító is, csak valamiért nem működik.
– Gyalog mész.
A hangom továbbra is nyugodt maradt.
– Körülbelül három kilométer. Útközben átgondolhatod az új pénzügyi stratégiádat, és még friss levegőt is szívsz.
Igor úgy nézett rám, mintha személyesen árultam volna el a család összes szent hagyományát.
Aztán megfordult, dühösen beletaposta a lábát a cipőbe, és nehéz léptekkel elindult a lift felé.
Teljesen biztos volt benne, hogy lemegy, megnyomja a tartalék távirányító gombját, az autó kinyílik, ő pedig győztesként elhajt.
Nem akartam elrontani a meglepetést.
A tartalék távirányító elemét ugyanis fél évvel korábban kivettem.
És valahogy soha nem jutott eszembe visszatenni.
Odamentem a nappali ablakához, és félrehúztam a függönyt.
Egy perc múlva Igor kilépett a házból.
Magabiztosan odasétált az autómhoz, elővette a kulcsot, és hanyagul megnyomta a gombot.
Semmi.
Újra megnyomta.
Semmi.
Erősebben nyomta.
Majd megrázta a távirányítót, a tenyeréhez ütögette, végül úgy kezdte nyomkodni, mintha puszta akaraterővel szeretné működésre bírni az elektronikát.
Ekkor a szomszédos kapualjból odalépett hozzá Mihály, a környékbeli autószerelő.
Mihály volt a ház hivatalos tréfamestere, és valószínűleg öt kilométeres körzetben minden motorról tudta, melyik csavarját mire tervezték.
Mellette aprókat szuszogva lépkedett angol bulldogja, Kardán.
Mihály megállt Igor mellett, és érdeklődve figyelte a műsort.
– Mi van, Igorkám? Erőteret próbálsz áttörni? – kérdezte hangosan. – Vagy az autó megérezte a rossz aurát, és inkább nem akar engedelmeskedni?
Kardán közben komótosan megszaglászta az autó első kerekét.
– Lemerült az elem, Misa. Ne szólj bele – morogta Igor, miközben körmével próbálta szétnyitni a távirányító burkolatát. – A feleségem mindig valami ócska vacakot vesz. Biztos kínai elem van benne.
Mihály elvigyorodott.
– Nem hinném, Igorkám. Ismerem én Szvetát. Komoly nő, nem vesz szemetet. Ha az autó nem nyílik, akkor te hivatalosan is gyalogos üzemmódba kerültél.
Elővette a cigarettáját.
– Családi szabálysértések miatt ideiglenesen felfüggesztették a vezetési jogosultságodat. Na, mit csináltál? Elittad a dugipénzt, vagy elkanyarodtál valamerre, amerre nem kellett volna?
– Én vagyok a család feje! – mordult rá Igor.
– Az autó az enyém, és ha akarom, holnap eladom!
Ekkor kinyitottam az ablakot.
– Misa, jó estét! – szóltam le a második emeletről. – Ne zavard Igort! Mostantól aszkéta életet él. Lemondott a civilizáció kényelméről, és gyalogos zarándoklatokat folytat.
Mihály olyan hangosan felnevetett, hogy Kardán meglepetten leült az aszfaltra.
– Értettem, Szvetá! – kiáltotta vissza. – Igorkám, ha feltöri a cipő a lábadat, ugorj be hozzám! Adok egy régi rollert. Szomszédi szívesség, bérleti díj nélkül! Száguldhatsz vele a környéken!
Igor ekkor végre megértette, hogy a közönség egyre nagyobb.
Dühösen belerúgott a kerék mellé a levegőbe, káromkodott egyet, majd felszegett állal elindult a buszmegálló felé.
Becsuktam az ablakot.
A dolgok pontosan úgy alakultak, ahogy elterveztem.
Az arcátlanság, amikor szilárd ellenállásba ütközik, előbb-utóbb repedezni kezd.
A telefonom ismét megszólalt.
Oleszja neve jelent meg a kijelzőn.
Felvettem, bekapcsoltam a kihangosítót, és közben folytattam a ruhák rendezését a szekrényben.
– Szvetá, te megőrültél?! – harsant fel Oleszja hangja. – Miféle rendőrséggel fenyegetőzöl?! Én már attól félek, hogy a pénzedhez hozzányúljak! A kanapét viszont már megrendeltük utánvéttel! Igor megígérte! Akkor fizesse ki ő! Most odamegyek hozzátok, és mindent megbeszélünk!
– Oleszja, kiváló a hallásod. Mondd meg a szállítóknak, hogy megváltozott a koncepció.
Elhallgattam egy pillanatra.
– A saját elbűvölő személyiségeddel is megpróbálhatsz fizetni nekik. Hallottam, hogy bizonyos helyeken csodákra képes.
Oleszja felhördült.
– Tíz perced van visszautalni a pénzemet. Ha nem teszed meg, feljelentést teszek a rendőrségen a pénzem jogosulatlan eltulajdonítása miatt.
– Én most azonnal odamegyek! – sikította. – Felhívom Igort, és majd ő megmutatja neked, hogyan kell velem beszélni!
A vonal megszakadt.
Én pedig nyugodtan visszamentem a konyhába, és készítettem magamnak egy csésze zöld teát.
Negyven perccel később valaki határozottan becsengetett.
Kinyitottam az ajtót.
Oleszja állt előttem, kipirulva, zilált hajjal, láthatóan teljesen felháborodva.
Mögötte pedig egy számomra teljesen ismeretlen, hatalmas termetű férfi állt kék munkaruhában.
A kezében tabletet tartott, rajta több szállítólevéllel.
– Hol van a testvérem?! – támadott rám már a küszöbről Oleszja, és megpróbált bepréselődni mellettem.
Nem mozdultam.
– A testvéred éppen a tömegközlekedés szépségeit fedezi fel a garázs felé vezető úton.
Aztán a mögötte álló férfira néztem.
– És ő ki? A bútoráruházból hoztál erősítést?
A férfi nyugodt, mély hangon megszólalt:
– Arkagyij vagyok. A bútorgyár sofőr-szállítója. Ez a hölgy utánvétes fizetéssel rendelte meg a kanapét. Beraktuk az autóba, aztán közölte, hogy a testvére fog fizetni, és megadta ezt a címet.
Felemelte a tabletet.
– A kanapé és a kiszállítás összesen nyolcvanötezer rubel.
– Igor majd megjön, és kifizeti! – toppantott Oleszja. – Ő ígérte nekem a kanapét!
Aztán rám nézett.
– A te pénzedhez hozzá sem nyúlok! Ha már rendőrséggel fenyegetőzöl, akkor nem kell! De a kanapéról akkor sem mondok le!
– Én semmit sem ígértem neked, Oleszja – feleltem, karba tett kézzel. – Igor az én telefonomról, a tudtom nélkül utalta át a pénzt. Utald vissza.
– De én azt a pénzt már fejben elköltöttem! – vágta rá sértetten. – Attól még az már az enyém! A hátam meg fáj, nem alhatok tovább azon a régi vacakon!
Arkagyij hangosan megköszörülte a torkát.
– Hölgyeim, a családi vitát később is folytathatják. A teherautó állásideje azonban fizetős. Óránként ezerötszáz rubel. A kanapét pedig kifizetett bizonylat nélkül nem rakjuk le.
A tabletjére pillantott.
– Ki fizeti a szállítást?
Ebben a pillanatban kinyílt a lift ajtaja.
Igor szinte kizuhant belőle.
Lihegve lépett ki a folyosóra. Nyilván Oleszja felhívta útközben, ő pedig kénytelen volt megszakítani a garázs felé vezető útját, hogy megmentse azt a tekintélyt, amelyből már alig maradt valami.
– Mi folyik itt?! – ordította, és megpróbált úgy tenni, mintha még mindig ő irányítaná a helyzetet.
– Lezja, te mit keresel itt?
– Miattad jöttem! – támadt neki Oleszja. – Te ígérted a kanapét, akkor fizesd is ki! A feleséged követeli vissza a pénzét, és már a rendőrséggel fenyegetőzik!
Igor rám nézett.
– Szvetlana, fejezd be ezt a cirkuszt! Ne zaklasd a húgomat!
– Nagyon egyszerű a helyzet – mondtam nyugodtan. – Az én pénzem még mindig Oleszja számláján van. Visszautalja nekem. A kanapét pedig, amit te ígértél neki, te fizeted ki a saját pénzedből.
Igor arca megfeszült.
– Ha a pénzem eltűnik, akkor megteszem a szükséges lépéseket.
– Nem mered! – kiáltotta Igor. – Hiszen család vagyunk!
Arkagyij ismét közbeszólt.
A hangjában már semmi türelmet nem lehetett hallani.
– Uraim… hölgyeim… engem nem érdekel a családi sorozatuk. Ön azt állítja, hogy ön a család feje?
Igorra nézett.
– Rendben. Akkor fizessen.
A tablet kijelzőjére pillantott.
– Nyolcvanötezer a bútor, plusz az állásidő.
Igor összehúzta magát.
Zsebre dugta a kezét, majd egyik zsebéből a másikba nyúlt.
– Nekem… most nincs ennyi készpénzem. A fizetésem csak egy hét múlva érkezik.
Oleszja döbbenten fordult felé.
– Mi az, hogy nincs?!
A hangja egyre magasabbra szökött.
– Te azt mondtad, hogy elintézed! Azt mondtad, hogy mindent megoldasz! Azt mondtad, hogy a feleséged úgysem mer majd ellenkezni veled!
– Lezja, értsd meg… megváltozott a helyzet – hebegte Igor.
– Milyen helyzet?!
Oleszja teljesen elvesztette a türelmét.
– Te tetted tönkre az egészet! Egy üres szájú hazudozó vagy! Anya mindig azt mondta, hogy semmirekellő vagy! Miattad égtem be az egész üzlet előtt!
Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
– A múlt születésnapomra is turmixgépet ígértél, aztán kaptam egy bögrét!
Felmutatta a telefonját.
– Tessék! Itt vannak a pénzed! Még elkölteni sem volt időm!
Dühösen megnyomta néhányszor a kijelzőt.
Néhány másodperccel később megszólalt a telefonom.
Ránéztem.
A banki értesítés egyértelmű volt:
„Átutalás visszatérítve. Egyenleg jóváírva.”
– Fulladj bele a pénzedbe! – kiáltotta Oleszja.
– Köszönöm – biccentettem. – Mindig kellemes érzés értelmes emberekkel üzletelni.
Arkagyij közben továbbra is a tabletjét nézte.
– És én kitől kapom meg a pénzemet? – kérdezte teljesen jogosan. – Téves teherautó-rendelés, rakodás, lerakodás, várakozási idő. Összesen háromezer rubel. Kit terhelünk vele?
Oleszja lassan Igor felé fordította a fejét.
– Fizesd ki, milliomos!
Igor a lépcsőház koszos járólapját bámulta.
– A kártyámon… háromszáz rubel van.
Oleszja káromkodott egy nagyot.
Aztán dühösen elővette a pénztárcáját, kivett belőle három ezrest, és Arkagyij kezébe nyomta.
– Tessék!
A férfi rezzenéstelen arccal eltette a pénzt a mellényzsebébe, biccentett nekem, majd Oleszja után indult lefelé a lépcsőn.
Igor egyedül maradt a lépcsőfordulóban.
Néhány perccel korábban még ő volt a „család feje”.
Most már csak egy férfi állt ott, akinek a saját magáról alkotott grandiózus elképzelései egyetlen este alatt szépen, egymás után omlottak össze.
– Na, mi van, nagy kenyérkereső? – léptem vissza a lakásba. – Vége a műsornak.
Igor nem válaszolt.
– A pénz visszakerült. Az autó marad. Azt a nevetséges gumicsónakot pedig, ami hónapok óta rohad a garázsban, mostantól kizárólag a saját fizetésedből törleszted.
Megálltam az ajtóban.
– Jó éjszakát!
Becsuktam az ajtót, és visszamentem a konyhába.
Nyugodtan leültem, és befejeztem a teámat.
A lakás elcsendesedett.
Igor most nem kiabált.
Nem követelt igazságot.
Nem beszélt a család egységéről.
Nem hivatkozott arra, hogy ő a férfi és a család feje.
Később hallottam a zár kattanását. Igor csendben belépett a nappaliba, és még a villanyt sem kapcsolta fel.
Reggel szokatlanul jó hangulatban ébredtem.
Kimentem a konyhába.
Igor már az asztalnál ült.
Gyűrött volt, borostás és láthatóan kialvatlan. Egyértelmű volt, hogy a régi kanapén töltötte az éjszakát.
Előtte ott állt a tegnapi tea.
Felpillantott rám.
– Szvet… Na jó. Talán mindketten kicsit túllőttünk a célon – mondta, miközben megpróbált békülékeny arcot vágni. – Add ide a kulcsokat. Hamarosan indulnom kell a gyárba.
A köntösöm zsebébe nyúltam.
Elővettem egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és letettem elé az asztalra.
Igor gyanakodva felvette a papír sarkát.
– Ez meg mi?
– A negyvenkettes busz menetrendje.
– Micsoda?
– Közvetlenül a gyárad mellett áll meg. A következő járat tizenkilenc perc múlva indul. Ha sietsz, még az ablak mellett is találhatsz ülőhelyet.
Igor arca azonnal megváltozott.
– Te most komolyan gúnyolódsz velem?!
A tenyerével az asztalra csapott.
– Azt akarod, hogy én, a műhely mestere, egy PÁZ buszon zötykölődjek?! Hiszen van autónk!
– Nekem van autóm – javítottam ki nyugodtan, miközben kávét töltöttem magamnak.
Belekortyoltam.
– Neked pedig, műhelymester úr, kiváló lehetőséged nyílik arra, hogy megmutasd a kollégáidnak, mennyire szoros a kapcsolatod a dolgozó néppel.
Igor csak nézett rám.
– Ja, és holnap hétvégére elmegyek anyához. A hűtő üres.
Kinyitottam a konyhaszekrényt.
– De tegnap azt mondtad, hogy a fizetésedig gond nélkül kihúzzuk tésztán.
Rámutattam a bal oldali polcra.
– Ott van egy csomag száraztészta.
Mosolyogtam.
– Én hiszek benned.
Igor felpattant.
A szék majdnem felborult mögötte. Felkapta a kabátját, és úgy rohant ki a lakásból, mintha az ajtón túl már várná a személyes szabadsága.
Odamentem az ablakhoz.
Odakint hideg, kellemetlen őszi eső szemerkélt.
Igor a buszmegálló felé futott, közben behúzta a nyakát a vállai közé. A cipője csúszkált a nedves járdán, a kabátja pedig minden lépésnél ide-oda lobogott.
A látvány már-már komikus volt.
Aztán megtörtént az elkerülhetetlen.
Igor belelépett egy hatalmas pocsolyába.
Megállt.
Bosszúsan lehajolt, és elkezdte lerázni a vizet a nadrágszáráról.
Pont ekkor érkezett meg a negyvenkettes busz.
A motor felbőgött.
A busz elrobogott Igor mellett, és a kerekei alól egy hatalmas, szürke vízfüggöny csapódott fel.
Egyenesen rá.
Igor mozdulatlanná dermedt.
Aztán dühösen a távolodó busz után kezdett hadonászni.
A busz azonban már messze járt.
Én lassan visszahúztam a függönyt.
Az autókulcsot a kezembe vettem, felvettem a kabátomat, és elkezdtem készülődni a munkába.
Aznap rengeteg dolgom volt.
És eszem ágában sem volt egyetlen percet is elvesztegetni miattuk.
