Aznap este Alice úgy érezte, mintha a lakás levegője besűrűsödött volna körülötte. Nehéz és tapadós lett, akár az a karamellszirup, amit néhány órával korábban a születésnapi tortához főzött.
A tűzhely mellett állt, lassan kevergette a mázat, miközben a nappaliból egyre hangosabban szűrődtek ki a beszélgetések. Összegyűlt Artjom egész családja.
Ott volt az anyja, Galina Petrovna, aki mindig úgy viselkedett, mintha az egész világ neki tartozna valamivel. Ott ült Artjom húga, Marina a férjével, Oleggel, Borisz bácsi, aki minden alkalommal ugyanazokat a vicceket mesélte, és egy harmadunokatestvér nagynéni is, akinek Alice hét év házasság után sem tudta megjegyezni a nevét.
Az alkalom fontosnak számított: a após, vagyis Artjom apjának jubileumát ünnepelték volna.
Csakhogy Artjom apja már évekkel korábban elhagyta a családot, és azóta egyetlen családi összejövetelen sem jelent meg.
Galina Petrovna csak „árulónak” nevezte, és valahányszor szóba került a volt férje, szorosan összeszorította a száját.
Így hát a családi asztal élén most ő ült, mint egy királynő, és fogadta a gratulációkat fia sikereihez.
Alice megtörölte a kezét a kötényében, majd kikukkantott a folyosóra.
Artjom az ablaknál állt, a telefonját a füléhez szorította, és olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. Amikor meglátta Alice-t, azonnal bontotta a hívást, majd a nadrágzsebébe süllyesztette a telefont.
Mosolygott.
Régen Alice ezt a mosolyt ellenállhatatlannak találta.
Most inkább egy megfeszített gumiszalagra emlékeztette.
– Megint munka? – kérdezte könnyednek szánt hangon.
– Igen. Semmiség – felelte a férfi, és kerülte a tekintetét. – Anya még limonádét kért. Kihoznád?
Alice bólintott.
Visszament a konyhába, és amikor kinyitotta a hűtőt, észrevette, hogy Galina Petrovna megint átrendezte a dolgokat.
Az ősszel eltett savanyúságokat, amelyekkel Alice órákon át dolgozott, az alsó polcra száműzte. A helyükre pedig a saját, bolti salátáit rakta.
Apróság volt.
De Alice pontosan tudta, mit jelent.
Az anyósa mindig így csinálta.
Nem kiabált. Nem veszekedett. Egyszerűen csak apránként arrébb tett dolgokat, mintha minden egyes mozdulattal azt üzenné:
Ez az én területem.
Alice már régóta nem vitatkozott vele.
Tudta, hogy Galina Petrovnával vitatkozni olyan, mintha köddel harcolna. Mire kifáradsz, már azt sem tudod, miért kezdtél bele.
Amikor mindenki asztalhoz ült, a lakás egyszerre megtelt zajjal és meleggel.
Alice a szék szélén ült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanjon, és új tányért hozzon, elvigye az üreseket, vagy valakinek töltsön még.
Artjom szokatlanul sokat ivott.
Az arca kipirult, és időről időre az anyjára pillantott, mintha valamiféle engedélyre várna.
Galina Petrovna pedig feltűnően jókedvű volt.
Talán túlságosan is.
Időnként Alice-re nézett.
Nem ellenségesen.
Sokkal rosszabbul.
Olyan tekintettel, mint egy macska, amely már tudja, hogy az egér nem tud elmenekülni.
Amikor felszolgálták a desszertet, Artjom hirtelen felállt.
Alice arra gondolt, hogy pohárköszöntőt mond az anyjának vagy a családnak, ezért erőltetetten elmosolyodott.
De Artjom nem emelte fel a poharát.
Mindkét kezét az asztal szélére tette, végignézett a jelenlévőkön, és úgy állt ott, mint egy színész, aki túl korán lépett ki a színpadra.
– Ha már mindenki itt van… – kezdte.
A hangja hideg volt.
Idegen.
Gyakorlott.
– Szeretnék bejelenteni valamit.
Alice szíve hirtelen a gyomrába zuhant.
A férjére nézett, és egy pillanatra úgy érezte, nem ismeri.
Nem ez volt az a férfi, aki aznap reggel megcsókolta a feje búbját, majd megkérte, hogy vasalja ki az ingét.
Ez egy másik Artjom volt.
Egy olyan férfi, aki ezt a mondatot valószínűleg már többször elpróbálta a tükör előtt.
– Alice és én elválunk.
A mondat úgy zuhant az asztalra, mint egy kő.
Artjom folytatta:
– Elegem van abból, hogy egy olyan nővel élek, aki semmit nem tett le az asztalra. Aki a nyakamon él, és még gyereket sem tud nekem szülni.
Csend lett.
Olyan mély csend, hogy Alice hallotta a konyhai csapból lehulló vízcseppeket.
Néhány másodpercig csak nézte a férjét.
Aztán Galina Petrovnára pillantott.
Az anyósa mosolygott.
Nem egyszerűen örült.
Láthatóan diadalmaskodott.
A kompótos poharat a szájához emelte, és Alice észrevette, hogy az izgalomtól remegnek az ujjai.
– Végre… – suttogta.
Aztán hangosabban hozzátette:
– Mindig tudtam, hogy nem hozzá való. Egy élősködő.
Marina lesütötte a szemét.
Oleg hirtelen tortát kezdett szeletelni, pedig még senki nem evett belőle.
Borisz bácsi kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán inkább töltött magának egy pohár vodkát.
Alice lenézett a kezére.
A kézfején friss égési sérülés vöröslött a tepsi miatt. Az egyik ujján pedig egy kis vágás volt, amit korábban leragasztott egy sebtapasszal. A tapasz most félig levált, és csúnyán lógott az ujján.
Hirtelen majdnem elnevette magát.
De nem nevetés volt.
Keserűség.
Hat órán át készítette ezt a vacsorát.
Kitakarította a lakást.
Felmosta a padlót.
Virágokat vett, mert a férje elfelejtette.
És most ugyanaz az ember, akinek mindezt megtette, a családja előtt közölte vele, hogy semmit sem ér.
És a legrosszabb az volt, hogy mindannyian tudtak róla.
Mindannyian.
– Artjom… – mondta halkan.
A férfi rá sem nézett.
Az anyját figyelte.
Galina Petrovna pedig alig észrevehetően bólintott.
Alice felállt.
A lába remegett, de egyenes háttal elindult kifelé.
Felment a hálószobába.
Odabent csend volt.
Az ágyon ott feküdt a könyv, amit előző este olvasott. Nyitva azon az oldalon, ahol abbahagyta.
Egy nőről szólt, aki egy nap mindent hátrahagyott, és elköltözött egy másik városba.
Alice akkor még azt gondolta:
Szép történet, de a valóságban ilyen nincs.
Most már tudta, hogy a valóság sokszor sokkal kegyetlenebb a könyveknél.
Kinyitotta a szekrényt, és pakolni kezdett.
Nem gondolkodott.
Csak mozgatta a kezét.
Farmer.
Pulóver.
Fehérnemű.
Kozmetikumok.
A felső polcon ott állt az ékszerdoboza.
Alice levette, majd néhány másodperc után visszatette.
Nem akart semmit elvinni, amibe belekapaszkodhatnának.
Nem akarta, hogy azt mondják, lopott.
Ekkor megszólalt a telefonja.
A kijelzőn egyetlen név jelent meg:
Apa.
Alice megdermedt.
Nem akart beszélni senkivel.
De tudta, hogy ha nem veszi fel, az apja aggódni fog.
– Halló?
A hangja elcsuklott.
– Alice – szólalt meg Viktor Andrejevics nyugodt, mély hangon. – Azért hívlak, hogy szóljak: holnap tíz órakor jön az ingatlanos a vevővel. Eladom a lakást.
Alice nem értette.
– Micsoda?
– Eladom a lakást.
– De… melyiket?
Az apja néhány másodpercig hallgatott.
– Azt, amelyikben most laktok.
Alice szeme kitágult.
– Apa, de…
– Hallottam mindent, Alice.
A hangja most keményebb lett.
– Artjom telefonja véletlenül felhívott, amikor a mosdóban gyakorolta a beszédét. Hallottam, ahogy próbálgatta a mondatait. Hallottam, ahogy az anyja tapsolt neki.
Alice némán állt.
– Mindent hallottam – folytatta az apja. – Pakolj össze. És még valami…
– Igen?
– Vidd el a tálalóból az én régi étkészletemet. Antik darab. Hadd fulladjanak bele abba, amit saját pénzükből vettek.
A vonal megszakadt.
Alice sokáig mozdulatlanul állt.
Aztán lenézett a kezében lévő telefonra.
Nem sírt.
Valami megváltozott benne.
Először érezte azt, hogy nem fél.
Csak hideget érzett.
Nagyon hideg, tiszta nyugalmat.
Lassan visszatért a bőröndhöz.
Lent a nappaliban valószínűleg mindenki azt várta, hogy sírva jön majd vissza.
Hogy könyörögni fog.
Vagy csendben elmegy, mint egy megalázott, megtört asszony.
Alice azonban nem akart egyik sem lenni.
Egy órával később visszament a nappaliba.
Mindenki ugyanott ült.
Galina Petrovna már a kanapén trónolt, a család pedig körülötte helyezkedett el.
Artjom az ablaknál állt, háttal mindenkinek.
– Összepakoltál? – kérdezte.
– Majdnem.
Alice odalépett a tálalóhoz.
– Még el kell vinnem valamit.
Galina Petrovna felvonta a szemöldökét.
– A kis csecsebecséidet?
– Nem.
Alice kinyitotta az üveges ajtót.
– Anyám étkészletét.
Az anyósa azonnal felállt.
– Az nem a tiéd!
Alice nem válaszolt.
Óvatosan levette az első tányért.
A porcelán finoman megcsörrent.
Az étkészlet valóban gyönyörű volt: hófehér porcelán, kék szegéllyel, aranyozott fogantyúkkal és kézzel festett virágmintákkal.
Galina Petrovna mindig irigyelte.
– Ez családi érték! – kiáltotta. – Artjom, hallod? El akarja vinni!
– Vigye – felelte Artjom fáradtan. – Nekem nem kell az a kacat.
– Antik! – sziszegte az anyja.
Alice ekkor megfordult.
– Galina Petrovna… biztos benne, hogy ez a maga fia háza?
A nő elhallgatott.
Egy pillanatra bizonytalanság villant át az arcán.
– Természetesen az övé – mondta aztán. – Artjom tart el téged. Ő fizeti a számlákat, ő veszi az ételt, ő…
Alice halkan felnevetett.
– Érdekes.
Eszébe jutott, hányszor ő fizette a bevásárlást, amikor Artjom azt mondta, hogy „késik a fizetése”.
Eszébe jutott, hogy a férjének új öltönyt vett, miközben saját magának három éve nem vett téli csizmát.
Eszébe jutott az apja is, aki öt évvel korábban azt mondta:
„Hagyd ott, lányom.”
Ő pedig nem hallgatott rá.
Mert hitt a szerelemben.
– Nem fogok vitatkozni – mondta Alice. – Csak szeretném, ha tudnák: holnap tíz órakor ideér az ingatlanos.
Artjom megfordult.
– Micsoda?
– A lakást eladjuk.
– Ez őrültség! Ez a mi lakásunk!
Alice ránézett.
És abban a pillanatban rájött, hogy már semmit nem érez iránta.
Sem szeretetet.
Sem gyűlöletet.
Sem sajnálatot.
Csak ürességet.
– Nem, Artjom. Ez soha nem volt a te lakásod.
A férfi elsápadt.
– Az apámé.
– Te pedig csak laktál benne.
Alice elmosolyodott.
– Vendégként.
Aztán Galina Petrovnára nézett.
– Vagy ahogy maga mondta volna: élősködőként.
A nappaliban megfagyott a levegő.
Alice folytatta a csomagolást.
Ekkor megfordította az egyik csészét.
A porcelán alján ott volt a régi gravírozás:
„Alicének anyától.”
Alice ujjával végigsimított rajta.
Az édesanyja tizennyolcadik születésnapjára adta neki az étkészletet.
Akkor még túl komolynak és felnőttesnek tűnt.
Most már szinte az egyetlen tárgy volt, amely összekötötte azzal az otthonnal, ahol boldog gyerek volt.
– Te ezt nem teheted! – kiáltotta Galina Petrovna.
– De megtehetem.
– Rendőrt hívok!
– Hívja csak.
Alice nyugodtan nézett rá.
– Aztán magyarázza el nekik, miért tartózkodik egy olyan lakásban, amelynek a tulajdonosa felszólította magukat, hogy költözzenek ki.
Artjom közelebb lépett.
– Alice, fejezd be ezt az egészet! Beszéljük meg normálisan!
– Miről?
Alice most először nézett egyenesen a szemébe.
– Arról, hogy a mosdóban gyakoroltad a beszédedet?
Artjom megmerevedett.
– Vagy arról, hogy anyád tapsolt hozzá?
A férfi arca szürkévé vált.
– Honnan tudod?
– A telefonod felhívta apámat.
Alice szünetet tartott.
– Mindent hallott.
Artjom nyelt egyet.
– Ez nem az, aminek gondolod…
– Nem érdekel.
Alice felemelte a kezét.
– Már egyáltalán nem érdekel.
Aztán hozzátette:
– Azt viszont tudom, hogy Lera is benne van.
Artjom hátralépett.
Galina Petrovna a szék támlájába kapaszkodott.
Marina döbbenten nézett a bátyjára.
– Lera? – kérdezte hitetlenkedve.
Alice nem várta meg a választ.
Befejezte a csomagolást, felvette a kabátját, és a kezébe vette a kulcsokat.
– Holnap reggel kilenckor jön a kocsi a többi holmimért – mondta. – Ha bármi eltűnik, feljelentést teszek. Van leltáram az értékeimről.
Artjom nem válaszolt.
Alice már az ajtónál állt, amikor még egyszer visszanézett.
– Ja, és még valami.
Meglengette a slusszkulcsot.
– Az autó az én nevemen van. A kulcsokat magammal viszem.
Artjom elsápadt.
– Majd elvisz Lera.
Azzal Alice kilépett.
Becsukta maga mögött az ajtót.
Nem nézett vissza.
Lement a lépcsőn, kilépett a hideg novemberi éjszakába, és mély levegőt vett.
A levegő nedves volt, falevél- és esőszagú.
Soha életében nem érzett még ilyen felszabadító illatot.
Beült az autóba.
A porcelános dobozt óvatosan az anyósülésre tette, majd beindította a motort.
Két utcával arrébb megállt egy éjjel-nappali üzlet előtt, és felhívta az apját.
– Apa?
– Igen?
– Elhoztam az étkészletet.
Elmosolyodott.
– És magamat is.
Az apja néhány másodpercig hallgatott.
– Hogy vagy?
– Azt hiszem… jól.
– Akkor most kezdődik az életed.
Alice lehunyta a szemét.
– Apa, mi lesz a lakással?
– Eladom.
– És ha Artjom nem akar elmenni?
– Akkor rendőrt hívunk.
Alice elmosolyodott.
Az apja mindig mindenre gondolt.
– Miért engedtél egyáltalán oda költözni minket, ha tudtad, hogy egyszer ez lesz?
Viktor Andrejevics sokáig nem válaszolt.
– Azért, mert vártam, hogy egyszer megunod, hogy vendégként élsz a saját életedben.
Alice szeme megtelt könnyel.
– És most?
– Most végre eszedbe jutott, ki vagy.
A következő napok gyorsan teltek.
Artjom tizenkétszer hívta.
Alice egyszer sem vette fel.
Galina Petrovna üzeneteket küldött.
Marina bocsánatot kért.
Lera pedig eltűnt.
Amint megtudta, hogy Artjomnak már nincs lakása, nincs autója, és a pénzügyi helyzete sem olyan fényes, mint korábban, egyszerűen megszakította vele a kapcsolatot.
Három nappal később Viktor Andrejevics eladta a lakást.
Egy fiatal házaspár vette meg.
Gyermeket vártak.
Alice nem kérdezte, mennyiért kelt el.
Csak azt kérdezte:
– Boldogok?
Az apja elmosolyodott.
– Nagyon.
Alice bólintott.
Talán ez volt a legjobb befejezés annak a lakásnak.
Új család.
Új élet.
Új emlékek.
Artjom az anyjához költözött.
Galina Petrovna napokig panaszkodott, hogy miattuk ment tönkre az élete.
Marina egy este üzenetet küldött:
„Sajnálom. Mindent tudtam, és hallgattam. Szégyellem magam.”
Alice elolvasta.
Nem válaszolt.
Nem azért, mert haragudott.
Egyszerűen már nem volt szüksége ezekre az emberekre.
Új munkát keresett.
Elfogadott egy állást egy másik cégnél – éppen azt a pozíciót, amit évekkel korábban felajánlottak neki, de Artjom akkor azt mondta:
„Neked ott semmi keresnivalód.”
Most már nem kérdezte meg senkitől, mit szabad és mit nem.
Kibérelt egy kis lakást a régi városközpontban.
Magas mennyezet.
Nagy ablakok.
Csendes udvar.
Új függönyöket vett.
Világosakat, apró virágmintával.
Nem bézs színűt, mint amilyet Artjom szeretett.
Nem sötétbordót, mint Galina Petrovna.
Hanem olyat, amilyet ő szeretett.
Egyik este az ablaknál állt, és az utca túloldalán kigyulladtak a házak fényei.
Alice ekkor megértette:
Az otthon nem a falak.
Nem a bútorok.
Nem a porcelán.
Az otthon az a hely, ahol nem kell másnak lenned, mint aki valójában vagy.
Leült a fotelbe, teát töltött magának, majd felvette az édesanyja régi fényképét.
Az ujjával végigsimított az üvegen.
– Sikerült, anya – suttogta. – Végre sikerült.
Ekkor megszólalt a csengő.
Alice felállt.
Nem félt.
Kinyitotta az ajtót.
Artjom állt odakint.
Soványabb volt, mint korábban. Az arca szürke, a tekintete bizonytalan.
– Alice…
A hangja remegett.
– Beszélhetnénk?
Alice nézte.
És nem érzett semmit.
Csak azt a halvány, kellemetlen érzést, amit az ember akkor érez, amikor piszkos cipőt lát a frissen felmosott padlón.
– Nem.
Artjom lehajtotta a fejét.
– Kérlek…
Alice azonban már becsukta az ajtót.
Visszament a nappaliba.
Leült a fotelbe.
Az anyja fényképét az ölébe tette.
Odakint elhaladt egy autó.
Valahol becsapódott egy ajtó.
Aztán ismét csend lett.
Alice pedig elmosolyodott.
Mert most először hét év után nem érdekelte, mi lesz holnap.
Nem félt.
Nem várt senkitől engedélyt.
Nem próbált megfelelni.
Nem akart többé senkit meggyőzni arról, hogy értékes.
Mert végre megértette:
Nem volt áldozat.
Csak egy nő volt, aki túl sokáig aludt.
És most végre felébredt.
És ezúttal senki sem tudta többé visszaaltatni.
