— Anya kétszobás lakását gyorsan eladjuk, aztán felezzük a pénzt. Nekem ugyanis ki kell fizetnem az adósságaimat — jelentette ki a húgom.
Okszana úgy mondta ezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
— Nektek úgyis mindenetek megvan. Saját lakás, autó… Nekünk viszont gyerekek, hitelek, és Igor vállalkozásának adósságai. Néhány kölcsön még az én nevemen is van, mert amikor az üzlete kezdett összeomlani, muszáj volt segítenem. Úgyhogy anya lakását gyorsan eladjuk, és fele-fele arányban elosztjuk a pénzt. Ez a törvény.
A konyhaasztalnál ültünk anyánk lakásában. Okszana lassan kavargatta a cukrot a teájában. A kanál újra és újra nekikoccant a vékony porcelánnak — annak a készletnek, amit anya csak ünnepekkor vett elő.
Hat hónap telt el a temetés óta.
Másnap kellett volna átvennünk a közjegyzőtől az öröklési okiratokat.
A húgomra néztem, és éreztem, ahogy bennem újra felébred az a hideg, nehéz keserűség, amit öt éve próbáltam eltemetni.
— Törvény szerint valóban fele-fele — mondtam nyugodtan. — De mi van azzal a hárommillióval, Okszana?
A kanál megállt a kezében.
— Melyik hárommillióval?
— Azzal, amit anya öt évvel ezelőtt nektek adott, amikor bővíteni akartátok a vállalkozásotokat. Azt nem számoljuk bele?
Okszana lassan felnézett. Az arca pillanatok alatt vörös lett.
— Most tényleg előveszed ezt? Akkor már azt is számold ki, hogy gyerekkorunkban ki hány szem cukorkát evett! Az ajándék volt, Marina! Anya még életében adta. Ő így döntött. Mi köze ennek az örökséghez? Az örökség az, ami azután marad, hogy valaki meghal.
A férjem, Pasa, aki eddig az ablaknál ülve a slusszkulcsot forgatta az ujjai között, abbahagyta.
Igorra nézett.
Igor azonnal összefonta a karját a mellkasán, és hátrébb húzódott.
— Nagyon is van köze hozzá — szólalt meg Pasa nyugodtan. — Az a hárommillió akkoriban anya vagyonának hatalmas része volt. Eladta a nagyapjától örökölt nyaralót, és az utolsó fillérig nektek adta.
— Mert nekünk nagyobb szükségünk volt rá! — csattant fel Okszana. — Megszülettek az ikrek! Egy szobás lakásban éltünk négyen, egymás hegyén-hátán! Néha még aludni sem volt helyünk! Nektek pedig nincs gyereketek, mindketten dolgoztok. Ti megoldottátok volna!
Megoldottuk.
Öt évvel korábban, amikor anya eladta a nyaralót, Pasa és én még a saját, félkész kétszobás lakásunk hitelét nyögtük.
Dupla törlesztéseket fizettünk, hogy minél hamarabb megszabaduljunk az adósságtól, és végre elkezdhessük a felújítást.
Én két nagy gyógyszertári hálózatot irányító részlegért feleltem. Plusz műszakokat vállaltam, leltároztam éjszakánként, hétvégén is dolgoztam.
Pasa mérnökként szellőztetési rendszereket tervezett, és egyik poros építkezésről a másikra járt.
Három évig nem mentünk nyaralni.
A boltba mindig szigorú listával mentünk.
És amikor anya közölte, hogy a nyaraló árából származó hárommilliót teljes egészében Okszanának adja, csak egyetlen dolgot kérdeztem:
— Anya, legalább ötszázezer forintot nem tudnál nekünk adni a hitel tőkerészének csökkentésére? Nagyon sokat számítana.
Anya akkor rám nézett, és olyan természetességgel válaszolt, mintha valami butaságot kérdeztem volna.
— Marina, nézz magatokra! Neked ott van Pasa. Ő talpraesett, ti mindent kibírtok. Ti erősek vagytok. Okszanának viszont szüksége van a segítségre. Igor alig keres valamit, nem tud úgy érvényesülni, mint Pasa. Nekik ott vannak a gyerekek. Ti megértitek, ugye?
Megértettem.
Vagy legalábbis akkor még megpróbáltam.
Hiszen anya pénze volt. Joga volt úgy felhasználni, ahogy akarta.
Mi pedig kifizettük a hitelünket önerőből.
Felújítottuk a lakásunkat.
Vettünk egy régebbi, de megbízható autót.
Most pedig anya meghalt, és hátrahagyott egy jó állapotú, kétszobás lakást a metró közelében.
Az értéke nagyjából nyolcmillió volt.
Okszana pedig, miután öt évvel korábban már kapott hárommilliót, most újabb négymillióra tartott igényt.
— A törvény az törvény — szólalt meg Igor. — Holnap megkapjuk a papírokat, és én azonnal meghirdetem a lakást. Már beszéltem ingatlanosokkal. Ha nem kérünk túl sokat, hét és fél millióért egy hónapon belül elmegy. Felezzük a pénzt. Nekünk nincs időnk várni.
Igor adósságai külön családi legendává váltak.
Néhány évvel korábban kitalálta, hogy vállalkozó lesz. Felmondott az autószervizben, fogyasztási hiteleket vett fel, és vásárolt két öreg teherautót, hogy fuvarozó céget indítson.
Az egyik teherautó már az első hónapban lerobbant.
A javításra újabb kölcsönt vett fel.
Aztán még egyet.
A vállalkozás néhány hónap alatt összeomlott, a teherautókat pedig jóval a vételáruk alatt adták el.
Az adósság azonban maradt.
Kamatostul.
A rokonság szerint már körülbelül kétmillióval tartoztak, és a bankok egyre komolyabban fenyegették őket végrehajtással.
— A lakást egyelőre nem adjuk el — mondtam, miközben felálltam az asztaltól. — Holnap átvesszük az okiratokat, aztán majd eldöntöm, mi legyen.
— Mit jelent az, hogy majd eldöntöd?! — pattant fel Okszana. — Nekem már lejárt tartozásaim vannak! Naponta hív a bank! Nekem most kell a pénz!
Ránéztem.
— Ezek a te hiteleid, Okszana. És a te problémáid. Nem az enyémek.
Hazafelé hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg.
Aztán a nedves aszfalton végigcsúszó utcai fényeket nézve megszólaltam:
— Tudod, mi fáj a legjobban?
— Mi?
— Hogy tényleg elhiszi, hogy neki van igaza. Hogy az a hárommillió egyszerűen csak anya szeretete volt… de a lakás már olyan, mintha az neki járna.
Pasa egy pillanatra rám nézett.
— Abban hisz, ami neki kedvez.
— És mit csináljunk? Eladjuk, megfelezzük a pénzt, és elfelejtjük az egészet?
— Nem.
— Akkor?
— Nem adunk el semmit csak azért, hogy Igor megmeneküljön a hitelezőitől. Ha törvény szerint kell osztoznunk, akkor a törvény szerint fogunk eljárni. De nem fogunk rohanni.
Másnap átvettük az öröklési okiratokat.
A közjegyzői iroda előtt Okszana és Igor már vártak ránk.
Hideg szél fújt, apró eső szemerkélt.
— Este felteszem a hirdetést — jelentette ki Igor. — Add ide a kulcsokat, az ingatlanosnak meg kell mutatni a lakást. Már van egy készpénzes vevőm.
— A kulcsok nálam maradnak — feleltem.
Okszana döbbenten nézett rám.
— Tessék?
— Nem járulunk hozzá a lakás egészének eladásához.
— Marina, te megőrültél? Nekünk azonnal pénz kell!
— Értem. De én nem akarom sürgősen, áron alul eladni anya lakását. Ki fogjuk adni. A bérleti díj fele a tiétek lesz. Legalább a kamatokat tudjátok belőle fizetni.
Igor felnevetett.
— Ha nem akartok normálisan megegyezni, Okszana eladja a részét valami neppereknek. Aztán tíz embert beköltöztetnek ide, és majd ti könyörögtök, hogy vegyétek meg a részüket.
Pasa nyugodtan ránézett.
— Igor, mielőtt fenyegetőzni kezdesz, érdemes lenne utánanézned, hogyan működik ez.
Igor arca megfeszült.
— Okszana a saját tulajdoni hányadát valóban eladhatja. De először neked kell felajánlania, azonos feltételekkel. Ha négy milliót kér érte, egy normális vevő sem fogja megvenni. Egy tulajdoni hányad mindig sokkal kevesebbet ér a piacon.
Igor hallgatott.
Pasa pedig még hozzátette:
— Úgyhogy csak nyugodtan próbálkozzatok. Mi nem fogunk megijedni.
Elindultunk az autó felé.
Okszana mögöttünk kiabált.
Azt mondta, elveszem az ételt a gyerekeitől.
Azt mondta, anya szégyellne engem.
Azt mondta, még a sírjában is forogna miattam.
A nyomás két nappal később kezdődött.
Először a rokonság telefonált.
A nagynéném, Ljuba hívott.
— Marina, hogy teheted ezt? Okszana egész nap sír! A bank már bírósággal és végrehajtóval fenyegetőzik! Igort valami behajtók zaklatják! A fiúknak még a sportfoglalkozásra sincs pénzük! Ti mégis család vagytok!
— Ljuba néni, nekünk is vannak dolgaink. Csak azokat mi magunk fizettük ki.
— De anya annak idején nekik adta a pénzt!
— Pontosan. És akkor senki nem beszélt arról, hogy a családnak egyformán kellene segítenie.
A vonal másik végén csend lett.
— Neked legalább van mindened. Te vagy az idősebb. Légy okosabb!
Lehunytam a szemem.
— Idősebb testvér vagyok, Ljuba néni. Nem pedig tartalék bank.
Azzal letettem.
A következő napokban még felhívott a nagynéném, egy unokatestvérem, anya egyik régi barátnője, majd megint a nagynéném.
A végén már az ismeretlen számokat sem vettem fel.
Aztán Okszana megjelent a munkahelyemen.
Pont a legnagyobb forgalomban.
Megvárta, amíg kiléptem a gyógyszertár pultjaihoz, majd hangosan megszólalt:
— Marina, gyere ki egy percre! A gyerekeim egy hete húst sem ettek, miközben te itt a hülye elveidet véded!
A kollégáim felé néztem.
Aztán szó nélkül kivezettem a hátsó folyosóra.
— Még egyszer ne rendezz jelenetet a munkahelyemen.
— Te tényleg képes vagy végignézni, ahogy a gyerekeim szenvednek?
— A ti adósságaitokat nem én csináltam.
— De te meg tudnád oldani!
— És te is dolgozhatnál azért, hogy megoldjátok.
Okszana sírva ment el.
Én pedig aznap este sokáig nem tudtam elaludni.
Nem azért, mert bűntudatom volt.
Hanem mert elfáradtam.
Másfél héttel később hivatalos levél érkezett a közjegyzőtől.
Okszana közölte, hogy el akarja adni a tulajdoni hányadát négymillióért.
Elsőként nekem ajánlotta fel.
Egy hónapom volt válaszolni.
Aznap este Pasa és én a konyhaasztalnál ültünk.
— Négy milliót senki nem fog adni egy fél lakásért — mondta Pasa. — Ha valaki meg is venné, valószínűleg legfeljebb kétmillió körül ajánlana. A tulajdoni hányad problémás. Aki megveszi, utána évekig próbálhat nyomást gyakorolni ránk.
— Akkor mi vesszük meg.
Pasa rám nézett.
— Biztos vagy benne?
— Igen.
— Van egymilliónk a megtakarításban. Azt a kocsi cseréjére tettük félre.
— A kocsi várhat.
— Másfél milliót fel tudunk venni hitelként.
— És ha kiadjuk a lakást?
— A bérleti díj nagyjából fedezheti a törlesztőt.
Elmosolyodtam.
— Akkor megvan a terv.
Három héttel később én hívtam fel Okszanát.
— Gyere át holnap este. Beszélnünk kell.
Okszana és Igor együtt érkeztek.
Igor szemmel láthatóan kimerült volt. Karikák ültek a szeme alatt, a lába pedig folyamatosan remegett.
Okszana a táskáját szorongatta.
Valószínűleg azt hitte, megadtuk magunkat.
— Nem járulunk hozzá a lakás eladásához — mondtam rögtön. — És a részeteket nem vesszük meg négymillióért.
Igor előrehajolt.
— Akkor eladjuk kétmillióért valaki másnak!
Pasa nyugodtan válaszolt:
— Tegyétek.
Igor elhallgatott.
— Menjetek el a közjegyzőhöz, írjatok új értesítést kétmillióról. Mi majd válaszolunk. De közben a tartozásaitok tovább nőnek. A kamatok nem állnak meg. A végrehajtás sem.
Okszana szeme megtelt könnyel.
Az a határozott nő, aki néhány hete még hangosan követelte a pénzt, most csak ült előttünk.
— Mit akarsz tőlem, Marina?
Ránéztem.
— Igazságot.
— Milyen igazságot?
— Pontosan azt, amit te emlegettél az első napon. A törvényt.
Egy pillanatra elhallgattam.
— Anya öt évvel ezelőtt hárommilliót adott nektek. Most a lakás fele körülbelül négymilliót ér. Én megveszem a részeteket.
Okszana felkapta a fejét.
— Négymillióért?
— Nem. Két és félért.
Megfagyott a levegő.
— Két és fél?!
— Igen. Azonnal. Nem kell ingatlanos. Nem kell hónapokig hirdetni. Nem kell idegen vevővel tárgyalnotok. Nem kell kockáztatnotok, hogy egy tulajdoni hányadot csak kétmillióért tudtok eladni.
Okszana keserűen felnevetett.
— Te kihasználod, hogy bajban vagyunk.
— Nem. Én most ugyanazt teszem, amit te tettél öt évvel ezelőtt. A saját érdekeimet nézem.
— Ez más!
— Miért lenne más?
Okszana nem válaszolt.
— Öt éve én is nehéz helyzetben voltam — folytattam. — Csak akkor senki nem kérdezte, nekem mennyire kellene az a pénz. Anya téged választott. Te pedig elfogadtad. Most én is döntök a saját pénzemről.
Igor felugrott.
— Ez rablás!
Pasa azonban csak ennyit mondott:
— Akkor adjátok el másnak.
Igor elhallgatott.
Okszana lehajtotta a fejét.
Néhány másodperc múlva rekedten megszólalt:
— Két és fél millió?
— Igen.
— És azonnal?
— Azonnal.
— Akkor legyen.
Igor felé fordult.
— És te most hallgass.
A férfi döbbenten nézett rá.
A szerződést egy héttel később írtuk alá.
Bank.
Közjegyző.
Akkrditív.
Aláírások.
Az egymillió megtakarításunkat felhasználtuk, másfél millió hitelt vettünk fel.
Okszana végig az ablakot nézte.
Amikor minden papírt aláírtunk, felállt, begombolta a kabátját, majd rám nézett.
— Többé nem vagy a testvérem.
Csendben néztem rá.
— Anya ezt soha nem bocsátaná meg neked.
— Ti magatok teremtettétek ezt a helyzetet — válaszoltam. — Én csak nem voltam hajlandó a ti életetekkel fizetni érte.
Okszana megfordult.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
És valahogy akkor értettem meg, hogy ez volt az igazi vég.
Nem a szerződés.
Nem a pénz.
Nem a lakás.
Hanem a kapcsolatunk.
Néhány nappal később a tulajdonjogot is átvezették.
A lakás immár teljes egészében a miénk volt.
Egy hónappal később Pasával együtt visszamentünk oda.
Úgy döntöttünk, hogy kicsit felújítjuk, aztán kiadjuk.
Leszedtem a régi függönyöket.
Kidobtam az öreg, ragacsos viaszosvászon terítőt.
A lakásban por, régi könyvek és valami furcsa, ismerős illat terjengett.
Mintha még mindig ott lett volna anya.
Pasa a folyosón a konnektorokat ellenőrizte, közben a szerszámok csörömpöltek a kezében.
Én pedig végigsimítottam a régi faasztalon.
Hányszor ültünk ennél az asztalnál.
Hányszor ittunk teát.
Hányszor beszélgettünk ugyanebben a konyhában.
Nem éreztem győzelmet.
Nem éreztem elégtételt.
Csak valami furcsa, csendes nyugalmat.
És szomorúságot.
Elvesztettem a testvéremet.
De ha őszinte akartam lenni magammal, valójában már öt évvel korábban elvesztettem.
Amikor úgy döntött, hogy az ő nehézségei fontosabbak, mint az enyémek.
Csak kellett hozzá öt év, egy eladott nyaraló, egy örökség és egy kétszobás lakás, hogy végre mindketten abbahagyjuk a színlelést.
— Marina! — kiáltott Pasa a folyosóról. — Ez a villanyóra még a múlt századból maradt! A biztosíték is állandóan leold. Elugrunk az építőanyag-telepre?
Elmosolyodtam.
Kivettem a szekrényből azt a két vékony porceláncsészét, amit anya csak ünnepekkor használt.
A csap alá tartottam őket.
— El.
Egy pillanatra megálltam.
— De előtte igyunk egy kávét. És együnk valamit.
A két csészét egymás mellé tettem az asztalra.
Most először nem azért, mert ünnep volt.
Hanem azért, mert egyszerűen jólesett.
