— Tánya, te egyáltalán felfogod, hány óra van?!
A hívás akkor érte Tatyjanát, amikor éppen egy közúti csomópont számításai fölé hajolt.
Alig tette le a ceruzát, amikor a telefon hangszórójából Kszénija kétségbeesett kiabálása tört elő.
— Szia, Kszjusa. Tökéletesen felfogom. Már kilenc óra felé jár.
— Nála már kilenc óra felé jár! Mi már negyven perce állunk a bejáratod előtt a szélben! A fogam is vacog!
A háttérben egy teherautó motorja rekedten felbőgött.
Fémes csattanás hallatszott, majd Kosztya káromkodó hangja, ahogy a sofőrrel vitatkozott.
— Tele van a plató mindenféle holmival! Valja néni a lépcsőn ül, megfázott a dereka! Kosztya a sofőrrel együtt egyenesen az aszfaltra pakolja a dobozokat! Fogd a kulcsokat, és gyere ide az első adandó járművel!
Tatyjana az asztal szélére tolta a tervrajzot.
— Kszjusa, és ki mondta nektek, hogy oda menjetek?
— Te most gúnyolódsz velem?! Vasárnap mindent normálisan elmagyaráztunk!
A telefonban a szél recsegése hallatszott.
— A telepünket teljesen befagyasztották, a beruházó pedig eltűnt a pénzzel együtt! Hová menjünk? Az állomásra a csomagjainkkal?! Van egy üres garzonod, ami zárva áll, te meg be sem teszed oda a lábad! Kapd a lábad, és gyere ide, nekünk pedig ketyeg az óradíj!
— Vasárnap is megmondtam neked, Kszjusa. A garzon zárva van. Senki nem fog ott lakni.
— Ki tudja, mit hordtál össze ott az irigységedben! A szomszédok előtt nem szégyelled az utcára tenni a saját rokonaidat?!
A telefont szó szerint kitépték a sógornője kezéből.
A hangszóróból Valentyina Vasziljevna sűrű, drámai hangja tört elő:
— Tányka! Félj az Istentől! A hetedik évtizedemben kell nekem huzatban tengődnöm?! A keresztanyád azért hagyta rád a lakást, hogy kínozd vele a családot?! Azonnal hozd a kulcsot, kétszáz fölé ugrott a vérnyomásom!
Tatyjana a faliórára pillantott.
— Valja néni, vegye be a vérnyomáscsökkentőjét. A kulcsot nem adom.
— Micsoda?! — kapkodta a levegőt a nagynéni.
— Majd hívunk lakatost! Kosztya már lement a diszpécserhez! Kifúrjuk a zárat, ha ilyen lelketlen vagy!
A kapcsolat rövid sípolással megszakadt.
Tatyjana felállt az asztaltól, és odalépett a fogashoz.
Felvette sötétzöld kabátját, és ellenőrizte a zsebeit.
A jobb zsebében egy lapos lézeres távolságmérő lapult.
A belső zsebében egy négyrét hajtott, kerek kék pecséttel ellátott lap volt a közegészségügyi szolgálattól.
A régi panelházban lévő garzon hét hónappal korábban került Tatyjana tulajdonába, amikor a keresztanyja elhunyt.
A hely inkább hasonlított egy elhagyott raktárra.
Foszladozó tapéta a falakon, rozsdás öntöttvas a fürdőszobában, felpúposodott padló és régi dohos szag. Tatyjana elsőként leszedte a rozoga furnérajtót, felszerelt egy erős, két zárral ellátott fémdobozt, kihordta a törött lomokat, és szépen lassan elkezdte akciós kiárusításokon megvásárolni az építőanyagokat.
Jelenleg egyetlen normális ember sem vállalta volna, hogy ebben a betonketrecben lakjon.
Kszéniának és Kosztyának azonban mindig is gondjaik voltak a józan ésszel.
Eladták a közös lakásban lévő szobájukat, majd hiteleket vettek fel, és egy kétes külvárosi lakóparkba fektették a pénzüket. Egy hónappal korábban az építkezés teljesen leállt, a kivitelező pedig eltűnt a befektetők pénzével együtt. Kszénija hallani sem akart albérlet fizetéséről: miért adjanak nehezen megkeresett pénzt egy idegennek, ha a sógornőjüknek van egy üres helyisége?
A családi keresztelőn Tatyjana rögtön lehűtötte a lelkesedésüket.
Világosan megmondta: a garzon lakhatásra alkalmatlan, és senkit nem fog beengedni.
Kszénija akkor elhúzta a száját, a nagynéni pedig összeszorította az ajkát, és kijelentette, hogy a jólét még bajba sodorja az unokahúgát.
És most a rokonság rohamra indult.
A villamos húsz perc alatt elérte a megfelelő megállót.
Az udvarban grandiózus látvány fogadta.
Egy régi UAZ utánfutóval eltorlaszolta a bejárathoz vezető utat.
A sofőr olajos dzsekiben, mérgesen cigarettázott a nyitott plató mellett. A virágágyás elszáradt füvén hatalmas halomban álltak a holmik: zsineggel átkötött dobozok, műanyag lavórok, feltekert, poros szőnyeg, mikrohullámú sütő és négy felnire szerelt kerék.
Valentyina Vasziljevna egy faládán ült kék gyapjúsálba burkolózva.
Mellette Kosztya járkált fel-alá, és dühösen kiabált valakivel a telefonban.
Amikor meglátta a sógornőjét, Kszénija azonnal elé rohant.
A kabátja szétnyílt, bordó körmös ujjai pedig fenyegetően táncoltak Tatyjana arca előtt:
— Megjöttél! Végre megszólalt a lelkiismereted?! Megfagyunk itt! Nyisd ki gyorsan, a férfiaknak fel kell hordaniuk a holmikat!
— Semmilyen holmit nem visztek fel — felelte Tatyjana.
Kszénija megmerevedett, és csípőre tette a kezét:
— Megőrültél?! Délig van kibérelve a kocsi! Ketyeg az óra! Nyisd ki azonnal!
— Én nem hívtalak benneteket ide, Kszénija.
Valentyina Vasziljevna a ládán ülve azonnal hangos siránkozásba kezdett:
— Jó emberek, nézzék csak meg! A saját testvérét is kidobja a fagyba! A holmik az utcán hevernek, ő meg még húzza az orrát! Szívtelen lány, egy csepp szégyenérzet sincs benne!
A második emeleten nagy csattanással kinyílt egy ablak.
Egy kendős, helyi nyugdíjas asszony hajolt ki rajta:
— Hé, maguk ott azzal a ronccsal! Miért dobálták a gumikat a gyepre?! Mindjárt hívom a körzeti rendőrt a közterület megrongálása miatt! Takarítsák el a szemetüket a bejárattól!
— Asszonyom, csukja be azt az ablakot, és ne üsse bele az orrát más dolgába! — mordult rá Kosztya, miközben a telefonját a zsebébe süllyesztette.
Odament a nővéréhez:
— Figyelj, Tánya. Elég a színjátékból. Rengeteg pénzt buktunk, érted? Valahol át kell vészelnünk a telet! Kifizetjük a villanyt, nem fogsz belehalni! Miért csinálsz ekkora cirkuszt az egész udvar előtt?!
— Tedd le a kezed, Kosztya. És halkíts a hangodon.
Kszénija előrelépett, szemei villámokat szórtak:
— Fütyülünk a szeszélyeidre! A lakóházkezelőtől már jön a lakatos a szerszámokkal! Kosztya megígérte neki, hogy ad egy kis pénzt, és egy perc alatt kifúrja a zárbetétet! Bevisszük a cuccainkat, felszereljük a saját zárunkat, te pedig aztán járkálhatsz a hivatalokhoz, amíg csak akarsz! Egy családot, benne egy idős emberrel, senki sem tehet ki a hidegbe, nincs hozzá jogod!
— Lakatosra vártok? — mosolyodott el Tatyjana.
— Akkor menjünk fel. Nézzük meg együtt a lakatost.
Nyugodtan odalépett a bejárathoz, beütötte a kódot a kaputelefonon, és meghúzta a kilincset.
Kszénija diadalmasan meglökte a férjét a könyökével:
— Látod! Kicsit nyomást gyakoroltunk rá, és máris együttműködik! Fogd a szőnyeget, Kosztya! Mondd a férfinak, hogy vigye a dobozokat a lifthez! Valja néni, jöjjön, menjünk beköltözni!
Elkezdődött a lépcsők kimerítő ostroma.
A teherlift már előző kedden elromlott, a személyliftbe pedig még a feltekert szőnyeg sem fért be.
Kosztya nehézkesen szuszogva, percenként káromkodva cipelte fel a poros tekercset a betonlépcsőkön a negyedik emeletre. Kszénija mögötte sietett egy köteg lábassal és egy teáskannával a kezében.
Valentyina Vasziljevna hátul kullogott, hangosan nyögdécselve, és minden szembejövő lakónak elmesélte, milyen lelketlenül bánnak vele.
Tatyjana ért fel elsőként.
Megállt a negyvennégyes lakás előtti pihenőnél, kezét a zsebébe süllyesztve.
Elsőként Kosztya bukkant fel az emeleten.
Az arca vörös volt az erőlködéstől.
Ledobta a szőnyegtekercset a betonra, megtörölte a homlokát a kabátujjával, kifújta magát, majd hirtelen megdermedt.
Utána felbukkant a lihegő Kszénija.
A diadalmas mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.
A negyvennégyes lakás bejárati ajtaja úgy nézett ki, mintha egy fertőző betegségek elkülönítésére szolgáló barakk ajtaja lenne.
Széles sárga-fekete műanyag szalag volt keresztben kifeszítve az ajtólapon, a tokon és a zárak körül.
A szalagon vastag betűkkel ismétlődött a felirat:
„VESZÉLYES TERÜLET. A BELÉPÉS SZIGORÚAN TILOS.”
Az ajtószárny és a fémtok találkozásánál két, kék egészségügyi pecséttel ellátott, számozott papírplomba függött.
Középen pedig egy átlátszó fóliába helyezett lap volt felragasztva:
„FIGYELEM! A HELYISÉGET NAGYON MÉRGEZŐ VEGYSZEREKKEL TELJES KÖRŰEN KEZELTÉK. SPECIÁLIS VÉDŐFELSZERELÉS NÉLKÜL A BELÉPÉS SZIGORÚAN TILOS! A LÉGZŐSZERVEK VEGYI KÁROSODÁSÁNAK VESZÉLYE. A GÁZTALANÍTÁS IDŐTARTAMA — 40 NAP. A PECSÉT FELTÖRÉSE BÍRSÁGOT ÉS A KATASZTRÓFAVÉDELMI SZOLGÁLATOK RIASZTÁSÁT VONJA MAGA UTÁN.”
A küszöb alól határozottan áramlott a lépcsőházba a vegyszerek émelyítő szaga: kerozin, rothadó fű és mérgező karbofosz keveréke.
Valentyina Vasziljevna felvonszolta magát a lépcsőn.
Ránézett a sárga csíkokra, beleszagolt a levegőbe, majd azonnal köhögőroham görnyesztette össze:
— Khm-khm! Jaj, Istenem… Segítség! Mi ez a bűz?! Mintha dögöt öntöttek volna le méreggel!
— Tánya! — sikította Kszénija, hátrálva, és magához szorítva a lábasokat.
— Mi ez a cirkusz?! Mit ragasztottál ide?!
— Semmiféle cirkusz. Be akartatok költözni, nem? Ki akartátok fúrni a zárat? Tessék! Tépjétek le a szalagot. Hívjátok a lakatosotokat, és dolgozzon feszítővassal.
— Te… kit hívtál ide?! — bökött Kosztya a figyelmeztető lapra.
— Milyen méreg?! Megőrültél?!
— Egyszerű fertőtlenítés, Kosztya. Emlékszel a pincében lévő üzlethelyiségre? A bérlő lelépett, a villanyt tartozás miatt kikapcsolták, az áru pedig megrohadt a hűtőkben. A patkányok elpusztultak, a pincéből pedig a szellőzőrendszeren keresztül poloskák és bolhák jutottak fel. Az egész lépcsőházban elterjedtek, lentről egészen a felső szintekig. A szomszédok mindenféle hivatalhoz panaszokat írtak. Tegnap reggel a rovarirtók nyomás alatt mérgező köddel kezelték az egész helyiséget.
Tatyjana elővette a belső zsebéből a négyrét hajtott papírt, és Kosztya arca elé tartotta:
— Tessék, tanulmányozd. Igazolás a mérgező kezelés elvégzéséről. A szer beszívódik a téglába és a vakolatba. A behatási idő negyven nap, addig a helyiséget hermetikusan zárva kell tartani. Védőruházat nélkül a bent tartózkodás néhány órán belül garantált tüdőkárosodást okoz.
Kosztya úgy hátrált el a papírtól, mintha izzó vasdarab lett volna:
— Minden hazugság… Te szándékosan csináltad! Direkt hívtad ki őket, hogy ne engedj be minket!
— És miért kellene nekem a ti ostobaságaitokhoz igazodnom? — felelte Tatyjana.
— Három héttel ezelőtt adtam be a kérelmet a közegészségügyi szolgálathoz, amikor ti még csak megpróbáltátok eladni a közös lakásotokat. Tegnap befújták az oldattal, a helyiséget pedig lepecsételték. Úgyhogy tessék, kedves vendégek! Terítsétek ki a szőnyeget egyenesen a küszöb elé. Reggelre éppen abbahagyjátok a köhögést. Örökre.
Valentyina Vasziljevna a kabátja gallérjába kapaszkodott, és kidülledt szemmel meredt a pecsétre:
— Kosztyik! Fiam! Hiszen halálba küldött minket! Mindent tudott, és hallgatott! Itt feküdtünk volna le, és többé fel sem keltünk volna! Meg akart mérgezni minket!
— Hazudik! — dobbantott Kszénija, bár az arca láthatóan elsápadt.
— Egy papírt a földaluljáróban nyomtattatott, a szalagot meg ragasztószalaggal tette fel! Kosztya, törd be a zárat! Nincs joga minket az utcán hagyni! Tépjed le ezt a vacakot!
— Rajta, Kosztya, ránts rajta — biztatta halkan Tatyjana, és a mennyezet felé pillantott.
— Ott fent van egy kamera. A házfelügyelő bekötötte a biztonsági központba. Ha csak hozzáérsz a pecséthez, öt percen belül itt lesz a rendőrség. Elmagyarázod az őrmesternek, miért törsz be egy vegyszerrel kezelt területre. Ráadásul kifizeted a bírságot a közegészségügyi ellenőrzés megsértéséért. Szép kis összeg lesz, nyugdíjig fizetheted.
Kosztya riadtan nézett a kamera fekete objektívére, majd a figyelmeztető táblára.
A nyakán vörös foltok jelentek meg:
— Te egy kígyó vagy, Tánya. Mi rokoni alapon, emberileg jöttünk hozzád! Az egész városon keresztül cipeltük a holmikat! Te meg ránk szabadítottad a poloskákat!
— Rokoni alapon? — lépett közelebb Tatyjana, mire a zömök férfi hátrált egyet a lépcső felé.
— Rokoni alapon az jön, aki engedélyt kér, nem pedig kész tények elé állít telefonon! Aki elsőre megérti a normális elutasítást, és nem egy feszítővassal akar rátelepedni a másik nyakára! Ti szórtátok el ostobán a saját pénzeteket, ti másztatok bele ebbe a gödörbe, és most én vagyok a hibás?!
Tatyjana végignézett az elcsendesedett rokonságon:
— A garzon november végéig le van zárva. Ide semmilyen lakatos nem jön be. Most pedig fogjátok a szőnyeget, és takarodjatok le a folyosóról, mielőtt a szomszédok rendőrt hívnak a közlekedési útvonal eltorlaszolása miatt.
— A fenébe is veled! — kiáltotta Kszénija, miközben lefelé hátrált a lépcsőn.
— Még megbánod, amikor te kérsz majd segítséget! A küszöbünket sem lépheted át!
— Valahogy csak túlélem a küszöbötök nélkül — vágott vissza Tatyjana.
— Még tisztább lesz tőle a levegő.
Lentről nehéz bakancsok dübörgése hallatszott.
A lépcsőfordulóban megjelent a kipirult sofőr:
— Na, emberek! Pakolni fognak, vagy sem?! A szerződés szerinti időm lejárt! Vagy fizetnek a várakozásért dupla tarifát, vagy mindent kihajítok a fűre, aztán megyek is!
— Micsoda fizetség?! — sikoltott fel Kszénija.
— Köteles vagy visszavinni minket!
— A visszaút külön fuvar, hölgyem! — mordult rá a férfi.
— Fizesd ki a szép kis összeget készpénzben, vagy mindent kihajítok a sárba!
Kosztya dühében belerúgott a feltekert szőnyegbe.
A tekercs megbillent, majd dübörögve legurult a lépcsőn:
— Fogjátok már be mind! Vigyük vissza!
A meghiúsult beköltözők visszavonulása egy rendezetlen meneküléshez hasonlított.
Kosztya erőlködve vonszolta vissza az átkozott szőnyeget az udvarra, és minden fordulónál megbotlott. Kszénija csörömpölve számolta a lábasokat, percenként kiabálva és szidva a férjét, a kapzsi sofőrt és az egész világot. Valentyina Vasziljevna a sáljába burkolózva az egész lépcsőházat betöltő hangon siránkozott, hogy ő többé a lábát sem teszi be ebbe az átkozott környékbe.
Tatyjana kilépett a negyedik emeleti nyitott függőfolyosóra.
Lent tovább folyt a heves vita.
A sofőr kategorikusan megtagadta, hogy visszarakodja a dobozokat, amíg Kosztya ki nem fizeti neki a várakozási díjat. Kszénija a dobozok körül rohangált, és az ujjával a férje arcába mutogatott. A nagynéni mások gumiabroncsain ült, és két kézzel fogta a fejét. Végül Kosztya a zsebébe nyúlt, leszámolta a pénzt a sofőrnek, majd ketten elkezdték visszapakolni a csomagokat a platóra.
Az utánfutó oldala fémes csattanással lezárult.
A teherautó felbőgött, kékesszürke füstfelhőt köpött egyenesen a virágágyásra, majd lassan kihajtott az udvarból.
Eltelt két hónap.
Egy nyirkos, november végi csütörtökön Tatyjana ismét felment a negyedik emeletre.
A közegészségügyi zárlat időtartama teljesen lejárt.
Elővette a zsebéből az ollót, levágta az elhalványult sárga-fekete szalagot, és leszedte a megszáradt papírpecséteket. Az új kulcs könnyedén fordult el a zárban, a fémajtó pedig simán félrenyílt. Odabent már csak hűvös, száraz vakolat illata érződött. Egyetlen rovar sem maradt — a brigád alaposan kezelte a réseket.
A zsebében megrezdült a telefon.
Hosszú üzenet érkezett unokatestvérétől, Nagyezsdától.
Nagyezsda gúnyosan mesélte, hogy Kosztya és Kszénija végül egy hideg, sarki szobát béreltek egy fa barakkban, nem kevés pénzért, az ipari negyed legszélén. A bútoraik fele elázott a hosszan tartó őszi esőben, Valentyina Vasziljevnával pedig csúnyán összevesztek a költöztetés költségei miatt. Most az egész család egy fillér nélkül ült, és mindenkit maga körül szívtelennek nevezett.
Tatyjana visszacsúsztatta a telefont a kabátzsebébe, és elővette a lézeres távolságmérőt.
A vörös pont egyenletesen vetült a durva falra.
Ideje volt kiszámolni a fürdőszobába szükséges csempemennyiséget.
A felújítás hosszú és alapos munkának ígérkezett, de ami a legfontosabb: teljesen békésnek.
