– A nő természeténél fogva arra született, hogy őrizze a családi fészket, a férfi pedig arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Ezért mostantól a villanyszámla, az új függönyök és a felvágott a te dolgod. Az én feladatom pedig a családunk tekintélyének megőrzése.
Gennagyij olyan hanghordozással adta elő mindezt, mintha legalábbis egy országos előadásra készülne, majd hangos csattanással ledobta az asztalra a hatalmas, fényes kulcstartóval ellátott autókulcsokat.
Én nyugodtan befejeztem az eperzselémet.
A férjem tizenöt éve ugyanúgy működött, mint egy olcsó cipőfilc: bármit mondhattál neki, alig lehetett rajta változást észrevenni. Én viszont tizenöt éve egy nagy textiláruház osztályvezetőjeként dolgoztam, úgyhogy pontosan tudtam, hogy melyik anyag mennyit bír.
Gennagyij egy gyárban dolgozott gépbeállítóként. Stabil fizetése volt, de abból nem lehetett luxuséletet élni.
Eddig közösen kezeltük a pénzünket. Mindkettőnk fizetése egy közös kasszába került, és abból fizettük az élelmiszert, a számlákat, a háztartási szereket és a régi kis autónk üzemanyagát.
Egészen addig, amíg a férjem egyik este úgy nem döntött, hogy ő bizony státuszt akar.
– És mondd csak, Gena… miben is áll pontosan ez a nagy tekintély? – kérdeztem, miközben alaposan szemügyre vettem a kulcstartót. – Vettél hozzá cilindert és sétapálcát is?
Gennagyij büszkén kihúzta magát.
– Autót vettem. Igazi autót. Újat. Szalonból!
– Aha.
– Hatalmas fekete terepjáró. Kétszáz lóerő. Full extrás!
– Értem.
– A régi autónkat beszámíttattam. Az lett az önerő. A többi hitel. Öt évre.
Gyorsan számolni kezdtem fejben.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy összeálljon a kép.
– Gratulálok – mondtam. – De valamit nem értek. Mi köze a kétszáz lóerőnek ahhoz, hogy ezentúl én fizessem a vacsorádat?
Gennagyij elnézően elmosolyodott, majd leült velem szemben.
– Irina, gondolkodj egy kicsit stratégiailag! Az autóhitel elviszi a fizetésem felét. A benzin még legalább a negyedét. Egy ilyen monstrum nem teával működik. Aztán ott van a biztosítás, a mosás, a karbantartás, mindenféle folyadékok… Az én fizetésem gyakorlatilag teljesen le van kötve. Ezért mostantól a család mindennapi fenntartása a te feladatod.
– Milyen érdekes matematikai rendszer – jegyeztem meg. – Te vezetsz egy gyönyörű fekete autót, én pedig fizetem az ételt, a vizet, amit elhasználsz, és még a vécépapírt is?
– Ne legyél már ilyen! Ez családi autó!
– Tényleg? Akkor add ide a kulcsokat.
Kinyújtottam a kezem.
Gennagyij tenyere azonnal rácsapódott a kulcsokra.
– Minek neked?
– Hát nem családi? Holnap kilencre megyek dolgozni. Elmegyek vele. Nekem is szükségem van a tekintélyre. Te pedig elvillamosozol a gyárhoz. Úgyis arra jár.
A férjem arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Te? Ezzel az autóval? Megőrültél? Akkora, mint egy busz! Az első héten összetörnéd!
– Értem. Akkor mikor használhatom?
– Hát… majd együtt.
– Például szombaton? Elmegyünk bevásárolni?
– Szombaton nem jó.
– Miért?
– A fiúkkal megyünk horgászni. Misa és Szása már megbeszélték. Én vezetem őket a tóhoz. Ott alszunk. Vasárnap jövünk haza.
Csendben néztem rá.
– Tehát hadd foglaljam össze. A régi, közös autónkat a tudtom nélkül beszámíttattad. Hatalmas hitelt vettél fel egy olyan autóra, amit elsősorban te használsz. Hétvégén pedig a barátaidat fuvarozod vele horgászni. Én pedig fizessem az élelmiszert, a számlákat és a háztartást, hogy neked kényelmesebb legyen?
– Te mindig mindent kiforgatsz! A feleség dolga, hogy hátországot biztosítson! Nekem férfiként szükségem van a státuszra!
– Nekem pedig szükségem van arra, hogy ne egyedül tartsak el egy felnőtt férfit.
– Egy darab kolbászról beszélünk, Irina!
– Nem, Gena. Egy egész élet költségvetéséről.
Felálltam.
– Holnaptól a rezsi felét fizetem. Az ételt pedig mindenki maga veszi. A saját ruháidat a saját mosószereddel mosod. Ha a fizetésed nem elég az autód és a gyomrod fenntartására, akkor két lehetőséged van. Visszaadod az autót, és olyat választasz, amit megengedhetsz magadnak, vagy vállalsz pluszmunkát.
– Nem adom vissza! És nem fogok pluszban dolgozni! Egész héten a gyárban vagyok!
– Rendben.
– Majd meglátjuk, meddig bírod! Majd amikor kenyér sem lesz otthon, te fogsz könyörögni, hogy menjek el bevásárolni!
– Elmehetsz – mondtam. – Csak a saját pénzedből.
– Jó éjszakát, státusz!
Másnap reggel jókedvűen mentem dolgozni.
A textilboltban már reggel óta nagy volt a sürgés-forgás. A raktárban éppen egy tekercs vastag jacquard anyagot pakoltunk, amikor elmeséltem a történetet Zinaidának, a kolléganőmnek.
Zinaida három váláson volt túl, és olyan tapasztalata volt a férfiakkal, amit semmilyen egyetemi diploma nem pótolhatott.
– Irka, ez klasszikus! – csóválta a fejét. – Az én második férjem is ezt csinálta. Hazahozott egy profi biliárdasztalt.
– És?
– A nappali közepére rakta. Azt mondta, hogy ez közös befektetés a házasságunkba.
– Ez kedves.
– Másnap közölte, hogy nincs pénze buszjegyre.
A fiatal eladónő, Antonina elkerekedett szemmel kérdezte:
– És maga mit csinált?
– Letakartam az asztalt viaszosvászonnal, ráraktam a vasalódeszkát, és közöltem vele: „A befektetés befagyasztva az élelmiszer-tartozások rendezéséig.”
Elnevettem magam.
– És mi lett?
– Egy hétig üres tésztát evett, aztán esténként taxizni kezdett a régi Ladájával.
Zinaida rám mutatott.
– Ne engedj neki, Irina. Aki egyszer rájön, hogy valaki helyette fizet, az hamar megszokja.
Este munka után bementem a szupermarketbe.
Vettem lazacot, friss brokkolit, paradicsomot, olívabogyót és egy doboz jó minőségű teát.
A pénztárnál természetesen összefutottam Gennagyijjal.
A bevásárlókocsijában két nagy csomag prémium pelmenyi, három üveg import sör, egy hatalmas zacskó pisztácia és egy darab drága füstölt hús hevert.
Amikor meglátott, rögtön felderült az arca.
– Ó, Irusja! Micsoda véletlen! Fizessük együtt!
A saját áruját gondolkodás nélkül feltette a szalagra, majd rám nézett.
– Tedd csak mellé a zöldségeidet.
Fogtam egy műanyag elválasztót, és szépen közénk tettem.
A pénztárosnő végigszkennelte Gennagyij holmiját.
– Kétezer-négyszázötven.
Gennagyij rám nézett.
– Fizess, Irina. Nekem tele van a kezem.
– Nekem meg üres a pénztárcám.
– Elfelejtettem a kártyámat.
– Milyen kellemetlen.
A mögöttünk álló férfi már idegesen sóhajtott.
Gennagyij végül elővette a telefonját, és kifizette.
Tehát a kártyáját valahogy mégsem felejtette otthon.
– Kér zacskót? – kérdezte a pénztáros.
– Nem! – mordult rá. – Elviszem így.
Összeszedte a söröket, a pelmenyit és a pisztáciát, majd kiviharzott.
Én kifizettem a saját élelmiszeremet, és nyugodtan hazasétáltam.
Otthon Gennagyij az asztalnál ült, előtte egy hatalmas tányér pelmenyi.
Úgy nézett ki, mint egy elhagyott ember, akit a világ minden igazságtalansága egyszerre sújtott.
Én közben megsütöttem a halat, készítettem salátát, és leültem vacsorázni.
A sült hal illata betöltötte a konyhát.
Gennagyij abbahagyta a rágást.
– Direkt vettél halat, igaz?
– Igen.
– Tudod, hogy én éhesen jövök haza a gyárból.
– Te nem éhes vagy, Gena. Előtted van egy egész tányér étel.
A férjem szomorúan lenézett a pelmenyire.
A következő héten megérkeztek a rezsiszámlák.
Kiszámoltam a saját részemet egészen pontosan, átutaltam neki, majd a számlákat az új terepjáró vastag használati útmutatójára tettem.
Este kitört a vihar.
– Ez meg mi?!
Gennagyij a kezében lobogtatta a számlákat.
– Háromezer-kétszáz forint. A felét utaltam.
– A teljes számla hatezer-négyszáz!
– Pontosan.
– Nekem most nincs pénzem! Holnap vonják az autóhitelt!
– Ez sajnálatos.
– Ötezer maradt a számlámon!
– Akkor talán nem kellett volna olyan autót venned, amelyik többet eszik, mint egy kisebb család.
Gennagyij dühösen fújt egyet.
És ekkor elővette a nagyágyút.
A nővérét.
Péntek este megszólalt a csengő.
Az ajtóban Tamara és a férje, Valerij állt.
Tamara hatalmas kabátban, még hatalmasabb nyaklánccal, és azzal az arckifejezéssel érkezett, amelyből már azelőtt tudni lehetett, hogy valakit rendre akar utasítani, mielőtt egyáltalán megszólalna.
– Mi történik itt? – kérdezte, miután leült a konyhában. – Gena mindent elmondott.
– Remek – mondtam. – Akkor biztosan tudja, hogy pénzügyi optimalizálást végzünk.
– Ne viccelődj, Irina! A család nem így működik! Egy férfinak szüksége van arra, hogy előre jusson!
– Egyetértek.
Gennagyij elégedetten elmosolyodott.
– Akkor belátod, hogy igazam van?
– Természetesen. Ezért azt javaslom, hogy segítsünk neki.
Tamara arca felderült.
– Végre valami értelmeset mondasz!
– Gena havi harmincezer forinttal kevesebbel számol, mint amennyire szüksége van. Ennyibe kerül az autója, a benzin, a biztosítás, az étele és a rá eső rezsi.
Tamara bólintott.
– Pontosan! Szegénynek nehéz.
– Ezért szerintem ön és Valerij havonta fejenként tizenötezerrel segíthetnének neki.
A csend hirtelen olyan mély lett, hogy még az óra ketyegését is hallani lehetett.
– Tessék?!
– Harmincezer összesen. Hiszen család vagyunk. Összetartás, kölcsönös segítség, közös felelősség…
Tamara lassan Gennagyij felé fordította a fejét.
– Te ezt komolyan gondoltad?!
– Én… én nem kértem tőlük pénzt!
– Akkor miért vettél olyan autót, amit nem tudsz fenntartani?!
– Nekem szükségem van rá!
– Mire?! Hogy hétvégén a barátaidat fuvarozd horgászni?!
Gennagyij elhallgatott.
Tamara felállt.
– Valerij, indulunk!
– De…
– Semmi de! A saját testvérem teljesen megőrült!
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Gennagyij hosszú másodpercekig csak állt.
– Jó éjszakát, családfenntartó – mondtam, és elindultam a hálószoba felé.
Másnap reggel különös csend fogadott.
Gennagyij nem volt otthon.
A konyhaasztalon egy rövid üzenetet találtam:
„Elmentem a gyárba. Plusz műszakot vállaltam hétvégére.”
Elmosolyodtam.
A matematika néha sokkal hatékonyabb, mint bármilyen vita.
Dél körül csörgött a telefonom.
Szása volt az.
– Irina, szia! Gena merre van? Nem veszi fel. Már bepácoltuk a húst, összepakoltuk a horgászcuccot. Azt mondta, az új autójával visz minket.
– Sajnos nem tud menni.
– Miért?
– Dolgozik.
– Szombaton?!
– Igen. A státusz sajnos pénzbe kerül. Úgyhogy mostantól a hétvégéit a gyárban tölti, hogy ki tudja fizetni.
A vonal másik végén csend lett.
– Hát… értem.
– Jó horgászást!
Egy hónappal később Gennagyij már minden szombaton dolgozott.
A fekete terepjáró ott állt a ház előtt, gyönyörűen lemosva.
Csakhogy most már kizárólag a lakás és a gyár között közlekedett.
Horgászni nem járt.
A barátai megsértődtek, és inkább összedobták a benzinköltséget egy régi Niva tulajdonosának.
A rezsiszámlákat Gennagyij ismét rendesen fizette.
A hűtőszekrényben pedig megszűnt a külön „enyém” és „tiéd” rendszer.
Gennagyij ugyanis hamar rájött, hogy a prémium pelmenyi nem olcsóbb, mint a házi koszt, ráadásul egy idő után a gyomra is tiltakozni kezdett.
Így hát fizetésnapon szó nélkül átutalta a megbeszélt összeget.
Én pedig főztem.
Borsot.
Rakott krumplit.
Házi fasírtot.
Gulyást.
És egyszer sem hallottam többé arról, hogy „a férfinak státusz kell”.
Egyik este Gennagyij fáradtan ért haza.
Leült az előszobában, levette a munkásbakancsát, és sokáig csak nézett maga elé.
– Ir… – szólalt meg végül.
– Igen?
– Szásának jövő pénteken születésnapja lesz.
– Akkor felköszöntitek.
– A műhelyből mindenki megy egy fürdőbe. Be kell szállni a költségekbe.
– Jó szórakozást.
– Csakhogy… nincs pénzem ajándékra. Meg a belépőre sem.
Elhallgatott.
– Tudnál kölcsönadni tizedikéig?
Ránéztem.
Az a férfi, aki néhány hete még a „családi tekintélyről” tartott nekem előadást, most olyan szerényen ült előttem, mint aki végre rájött, hogy a korona nemcsak nehéz, hanem drága is.
– Persze – mondtam.
Elővettem a telefonomat, és átutaltam neki a pénzt.
– Köszönöm – mondta halkan.
– Nincs mit. Csak ne felejtsd el, hétfőn vonják a következő biztosítási díjat.
Gennagyij felsóhajtott.
– Tudom.
Felállt, és bement a fürdőszobába.
Én pedig visszaültem a fotelbe.
Megnyitottam az internetes áruházat, és folytattam a nézelődést.
Találtam egy gyönyörű, valódi bőrből készült őszi csizmát.
Megrendeltem.
Megengedhettem magamnak.
Mert az én fizetésem az én fizetésem maradt.
A hétvégéim pedig ismét az enyémek voltak.
Gennagyij pedig végül pontosan azt kapta, amire annyira vágyott.
Egy hatalmas, fekete, tekintélyt parancsoló terepjárót.
És mellé egy olyan életet, amelynek minden egyes részletét neki kellett kifizetnie.
Mert egy dolog státuszautót venni.
És egészen más dolog fenntartani.
