Az elmúlt év legnagyobb hibáját egyetlen ártatlan mondattal követtem el.
– Persze, Feri, nyugodtan hagyd itt azt a három dobozt estig.
Azt még nem tudtam, hogy a „három doboz” Feri szótárában valójában egy komplett autóalkatrész-raktárt jelent.
Reggel munkába indultam a könyvesboltba, amikor a férjem unokatestvére felhívott.
– Okszi, csak egy apróságban kellene segítened – kezdte olyan hangon, amitől már előre gyanakodni kezdtem. – Lerobbant a kocsim, közben költöztetem az árut egyik raktárból a másikba. Csak három kartondoboz. Estére elviszem. Tényleg.
– Három doboz?
– Három. Maximum négy, ha nagyon muszáj.
– Feri…
– Esküszöm, estére üres lesz a lakás. A pótkulcsot csak tedd a lábtörlő alá.
A férjem, Károly, közben már a cipőjét húzta.
– Segíts neki – mondta. – Egy család vagyunk.
Nos, segítettem.
Ez volt az a pillanat, amikor az ember még nem sejti, hogy később pontosan erre a mondatra fog gondolni, miközben egy terepjáró lökhárítóját próbálja kihalászni a nappalijából.
Este fáradtan értem haza.
Már a lépcsőházban éreztem, hogy valami nincs rendben.
Gumiszag.
Erős, tömény gumiszag.
A kulcsot elfordítottam, kinyitottam az ajtót, és szó szerint megdermedtem.
A „három doboz” helyett a folyosó tele volt nyári gumiabroncsokkal.
Egymásra rakva.
A nappaliban pedig egy hatalmas, krómozott terepjáró-lökhárító feküdt a kedvenc perzsaszőnyegemen.
A könyvespolc előtt fémlemezek sorakoztak buborékfóliába csomagolva. A kanapén kipufogócsövek hevertek. A dohányzóasztalon féktárcsák. A sarokban pedig egy egész kis piramis épült fagyállóval és motorolajjal töltött kannákból.
A nappalink úgy nézett ki, mintha egy autószerelő műhelyt robbantottak volna fel benne.
Ekkor felhangzott a csillár tetejéről:
– Zsorzsik sokkot kapott! Zsorzsik rendőrt hív!
Felnéztem.
Papagájunk, Poirot ült a csilláron.
Hivatalosan Poirot volt a neve, de amikor különösen fontosnak érezte magát, Zsorzsiknak nevezte magát.
Most láthatóan ő is úgy gondolta, hogy a helyzet katasztrofális.
Óvatosan átléptem egy halom autószőnyeget, majd bementem a konyhába.
Feri az asztalnál ült.
Az én kedvenc bögrémből teázott.
És megette az utolsó szelet abból a drága szárított kolbászból, amit egész hétvégére tettem félre.
Rám nézett, és mosolygott.
– Ó, megjöttél, Okszi!
– Feri…
– Igen?
– Mi ez?
– Mi lenne?
A nappali felé mutattam.
– Ez.
Feri vállat vont.
– Átmeneti megoldás.
– Három dobozról volt szó.
– Hát… három nagyobb egységről.
– Az ott egy lökhárító.
– Igen.
– A kanapén pedig kipufogók vannak.
– Igen.
– És a szőnyegemen egy komplett autó fél eleje.
Feri felsóhajtott.
– Okszi, ne a részleteket nézd! Üzlet van a háttérben.
– Milyen üzlet?
– Raktározás.
– Ez nem raktár.
– De most már az.
– Nem. Ez az otthonunk.
– Egy hónapig kibírjátok.
– Egy hónapig?!
– Kettő maximum.
A bal szemem megremegett.
– Feri, azonnal vidd el innen.
– Hová?
– Ahová akarod.
– Nincs raktáram.
– Akkor keress egyet.
– Most minden raktár drága!
– Ez nem az én problémám.
Feri előrehajolt.
– Okszi, család vagyunk. Károly is megérti.
Ekkor a papagáj felvisított:
– Költözz ki, te lókötő!
Feri felnézett.
– Fogd be, te tollas levesestál!
Poirot egy pillanatig mozdulatlanul nézte.
Aztán lecsapott az asztalra, felkapott egy darab sajtot, és elrepült vele.
– Hé! Az az én sajtom!
– Az enyém volt – mondtam.
– De most már az övé – jegyezte meg Poirot.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
Károly lépett be.
Pontosabban csak próbált.
Az első lépésnél megbotlott egy rakás fékbetétben, és majdnem fejjel előre zuhant a cipős padra.
– Mi a fene?!
Felnézett.
Aztán meglátta a nappalit.
– Feri?
– Szervusz, testvér! – pattant fel Feri. – Éppen üzleti kérdéseket tárgyalunk.
Károly rám nézett.
Én rá.
Aztán a lökhárítóra.
– Mi történt?
– A „három doboz” – mondtam.
Károly néhány másodpercig hallgatott.
– Feri, te ezt komolyan gondolod?
– Csak átmenetileg.
– Három dobozról beszéltünk.
– Az üzlet közben fejlődött.
Károly lassan bólintott.
– Értem.
– Segítesz, ugye? – kérdezte Feri.
– Persze.
Feri fellélegzett.
Károly folytatta:
– Segítek kivinni.
– Tessék?
– Mindent.
– De nincs hová vinnem!
– Akkor az a te problémád.
Feri arca megnyúlt.
– Fiúk, ne csináljátok már! Család vagyunk!
– Pontosan – mondtam. – Ezért kapsz egy órát.
Feri ekkor még nem tudta, hogy a következő öt percben egy másik meglepetés is érkezik.
Megszólalt a csengő.
Kétszer.
Határozottan.
Poirot azonnal rendőrségi szirénát utánzó hangot adott ki.
Kinyitottam az ajtót.
Egy negyvenes férfi állt ott, olajos munkaruhában.
– Jó estét! – vigyorgott. – Ferihez jöttem. A bal első fényszóróért. Megnézném a fékbetéteket is, ha van.
Hátranéztem.
Feri már indult volna felé.
– Persze, uram! Jöjjön csak! Mindenünk van!
Én azonban felemeltem a kezem.
– Állj.
A férfi értetlenül rám nézett.
– Elnézést, de honnan tudja a címünket?
– A hirdetésből.
Elővette a telefonját.
– Nézze csak.
Megmutatta a képernyőt.
Ott volt.
Feri hirdetése.
„Autóalkatrészek eladók. Személyes átvétel minden nap reggel nyolctól este tízig.”
Alatta pedig:
A mi címünk.
Lakás.
Emelet.
Ajtószám.
Még a kapukód is.
Éreztem, ahogy lassan felforr bennem a vér.
– Feri…
– Mi van?
– Te a mi lakásunk címét feltetted az internetre?
– Hát… igen.
– Átvételi pontként?
– Hát igen.
– Megkérdeztél minket?
– Nem volt rá időm.
Károly ekkor elővette a telefonját.
– Feri.
– Igen?
– Töröld.
– De…
– Most.
Feri nyelt egyet.
– Jó.
– És minden árut elviszel.
– De hová?
Én ekkor ránéztem a vevőre.
– Uram, hogy hívják?
– Sanyi.
– Sanyi, szeretne keresni ötezer forintot?
A férfi szeme felcsillant.
– Attól függ, mit kell csinálni.
– Teherautója van?
– Van.
– Akkor segít nekünk elköltöztetni Feri raktárát.
Feri elsápadt.
– Micsoda?
– A saját lakásodba visszük.
– Az kizárt!
– Miért?
– Friss a felújítás!
– Nekünk is friss volt a szőnyeg.
– Fehér a padlóm!
– Nekünk is volt perzsaszőnyegünk.
– Olasz tapétám van!
– Mi pedig szerettük a könyveinket.
Károly elmosolyodott.
– Feri, ne aggódj. Nagyon vigyázunk a dolgaidra.
Poirot felrepült a szekrény tetejére.
– Vissza a saját odúdba!
Feri ránézett.
– Ezt a madarat valaki fogja be!
– Előbb téged kell becsomagolni – mondta Sanyi.
Két óra múlva a teherautó megtelt.
Gumik.
Lökhárítók.
Féktárcsák.
Kipufogók.
Fagyálló.
Olaj.
Dobozok.
Feri közben folyamatosan próbálta megakadályozni, hogy bármi megsérüljön.
– Óvatosan azzal a motorháztetővel!
– Vigyázok – mondta Sanyi.
– Az eredeti japán alkatrész!
– Akkor japánul fogom levinni.
– Ne tedd le a falhoz!
– Miért?
– Mert megkarcolódik!
Károly vállat vont.
– Akkor ne tedd a nappalinkba.
Feri nem válaszolt.
Egy órával később megérkeztünk az ő lakásához.
Negyvenkét négyzetméter.
Új építésű.
Világos laminált padló.
Fehér falak.
Drága kanapé.
És most több száz kiló autóalkatrész.
A gumik a hálószobába kerültek.
A kipufogók a nappaliba.
A féktárcsák a folyosóra.
A fagyállós kannák a konyha elé.
A hatalmas lökhárító pedig közvetlenül a televízió elé.
Feri döbbenten nézte.
– Ezt nem tehetitek!
– Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Neked a mi lakásunkban elfért.
– De ez az én lakásom!
– Pontosan.
– Én itt lakom!
– Mi is ott lakunk.
– Én itt alszom!
– Mi is alszunk.
– Én nem tudok így élni!
– Mi sem tudtunk.
Feri a fejéhez kapott.
– Megőrültetek.
Károly vállon veregette.
– Ne aggódj. Ez csak átmeneti.
Feri ránézett.
– Meddig?
– Amíg nem találsz raktárt.
Sanyi felnevetett.
– Srácok, én most már tényleg sajnálom. De csak egy kicsit.
Aztán zsebre tette az ötezer forintot, és hozzátette:
– Egyébként a bal első lámpa kellene.
Feri egy sarokba mutatott.
– Ott van.
– Köszönöm.
Sanyi fogta a lámpát, kifizette, majd elégedetten távozott.
Mi is hazamentünk.
Amikor beléptem a lakásba, szinte felsóhajtottam.
Csend.
Tiszta levegő.
A perzsaszőnyeg a helyén.
A könyvek újra hozzáférhetők.
A kanapé végre kanapé volt.
Poirot a csilláron ült, és egy számlát tépkedett.
Amikor meglátott minket, kihúzta magát.
– Győzelem! Mindenki kap pezsgőt!
Öt nappal később szombat reggel Károly telefonja megszólalt.
Feri hívta.
Károly kihangosította.
– Károly…
Feri hangja olyan volt, mintha három napja nem aludt volna.
– Mi történt, üzletember?
– Segíts.
– Miért?
– Ezek az emberek megőrjítettek!
– Milyen emberek?
– A vevők!
– Hiszen ez volt a cél, nem?
Feri egy pillanatig hallgatott.
– Reggel hétkor hívnak!
– Nagyszerű.
– Este tizenegykor jönnek!
– Üzlet az üzlet.
– Tegnap valaki akkor kopogott, amikor zuhanyoztam!
– Rugalmas munkarend.
– A hűtőhöz sem férek hozzá!
– Hatékony térkihasználás.
– Tegnap este nekimentem egy akkumulátornak!
– Biztonsági kockázat.
– Károly, kérlek!
A hangja már majdnem sírt.
– Találtam raktárt.
– Gratulálok.
– Drága, de nem érdekel.
– Ez remek.
– Kifizetem a költöztetőket!
– Jó ötlet.
– Csak segítsetek kivinni ezt az egészet!
Károly rám nézett.
Elmosolyodtam.
– Ma nem jó – mondta.
– Miért?!
– Délután új kanapét hoznak.
– Micsoda?
– Nagyot. Sarokkanapét.
Én közelebb hajoltam a telefonhoz.
– Tudod, Feri, mostanában annyi szabad helyünk lett.
A vonal másik végén csend lett.
– Okszi…
– Igen?
– Te ezt élvezed.
– Kicsit.
– Jó. Megérdemlem.
Ez volt az első őszinte mondata az egész történet során.
Aznap este új kanapén ültünk a nappaliban.
Tiszta volt minden.
A könyvek a helyükön.
A szőnyeg makulátlan.
A levegő friss.
Poirot pedig a kanapé támláján üldögélt, és elégedetten tollászkodott.
Ránéztem Károlyra.
– Tudod, mi a legjobb ebben az egészben?
– Mi?
– Hogy nem kellett órákig vitatkoznunk Ferivel.
– Hanem?
Elmosolyodtam.
– Egyszerűen komolyan vettük a saját logikáját.
Ha valaki szerint a te otthonod tökéletes hely egy üzleti raktárnak, akkor néha nincs értelme magyarázkodni.
Csak meg kell mutatni neki, milyen csodálatos is az az ötlet…
amikor már az ő nappalijában áll a háromszáz kiló gumi.
Poirot hirtelen felkiáltott:
– Saját raktár! Saját szabályok!
Károly felnevetett.
Én pedig arra gondoltam:
néha a legjobb lecke nem az, amit elmagyarázunk valakinek.
Hanem az, amit hagyunk, hogy saját maga tanuljon meg.
