– Ez meg milyen bicikli? – Valentina Pavlovna a tenyerét az ajtófélfára támasztotta, és még a cipőjét sem vette le. – Novemberben biciklit vesztek egy hétéves gyereknek?
Misa, fején a papírkoronával, lufival a kezében dermedten állt a folyosó közepén.
– Mama, összecsukható – mondta halkan. – Apa azt mondta, befér az autóba.
– Az apád nagylelkű. – Az anyósa belépett a lakásba, és vizes cipőnyomokat hagyott a világos szőnyegen. – Az anyád pedig különösen ügyes. Pénzt nem keres, de elkölteni aztán tud.
Lena a konyhaajtóban állt, kezében a tortavágó késsel. A kötényén meggyszirupos folt éktelenkedett, néhány hajtincse kiszabadult a csatból, az arca pedig még piros volt a sütőtől.
Nem válaszolt.
Csak megfordította a kést, pengével lefelé letette az asztalra.
– Valentina Pavlovna, a papucs ott van lent – szólt ki Andrej a szobából. – Ne járkáljon cipőben a szőnyegen.
– Jaj, már megint kezdődik! A szőnyeg fontosabb lett, mint az anyád. – Valentina Pavlovna hangosan becsapta a szekrényajtót. – Hol a papucsom? A rózsaszínt nem veszem fel. Bohócnak nézek ki benne.
Misa Lenára nézett.
– Anya, nem fog tönkremenni a szülinap?
Lena megigazította a koronáját.
– Miért menne? Még a gyertyákat sem fújtad el.
A vendégek már a nappaliban ültek. Két osztálytársa az anyukájával, Lena bátyja a feleségével, valamint Zója néni, a szomszédasszony, aki jó szívvel segített a saláták elkészítésében.
Az asztalon házi pizza, felvágottak, gyümölcslé és három nagy tál olivje-saláta sorakozott.
Valentina Pavlovna mindig azt mondta, hogy a gyerekzsúrokon úgy etetik az embert, mintha temetés lenne.
Ezért Lena inkább túl sokat készített.
A torta a hűtőben várta a sorát.
Háromkilós, kétemeletes torta volt, marcipánból készült kis autókkal és a felirattal:
„Misa 7.”
A blokk ott feküdt a hűtő tetején, egy szocsi hűtőmágnes alatt.
4800 rubel.
Lena nem dugta el. Egyszerűen reggel letette oda, aztán megfeledkezett róla.
Az anyósa viszont azonnal észrevette.
– Négyezer-nyolcszáz?! – Felkapta a blokkot, és meglengette a levegőben. – Cukorért meg krémért?
Andrej belépett a konyhába egy ajándékba kapott építőjáték-dobozzal.
– Anya, tedd vissza.
– Tegnap még azt mondtad nekem: „Anya, most óvatosabban a pénzzel, ott a hitel, az albérlet.” Ti meg ötezerért vesztek tortát?
– A gyerek születésnapja.
– Nekem talán minden nap ünnep van? Én meg közben várom az utalást a lakás miatt.
Lena gyerekeknek töltött levet. Az egyik dinoszauruszos műanyagpohár felborult, végiggurult az asztal alatt. Lehajolt, felvette, elöblítette.
– Holnap utalok, ahogy mindig – mondta Andrej röviden.
– Holnap, holnap… A tulajdonos már ír nekem: „Valentina Pavlovna, szóljon a fiának.” Én meg talán koldus vagyok?
– A szerződés az én nevemen van. Nekem ír.
– De én lakom ott!
– Pontosan. Te laksz ott.
Valentina Pavlovna nagyot sóhajtott.
– Nagyon szép. Az anyád lakik ott, tehát nyugodtan lehet szemrehányást tenni neki. Én adtam el a lakásomat miattatok, emlékszel?
Lena letette a poharakat.
Ezt a mondatot már jól ismerte.
Az anyósa hetente legalább egyszer elővette.
Néha háromszor egy este.
Valentina Pavlovna valóban eladta a lakását.
Egy régi panellakás volt a Scsëlkovo környékén, amelyet még a válása után, majd az édesanyja halála után örökölt.
Tizenegy millió-kétszázezer rubelért adta el.
Az adásvétel előtt sírva ült Andrej konyhájában.
– Fiam, én ezt értetek teszem. Gyereketek van, hitelre van szükségetek. Segítek az első részletben, én pedig majd meghúzom magam valahol.
Andrej akkoriban éjszakákig dolgozott, minden pluszmunkát elvállalt.
Lena éppen egy műtét után lábadozott, Misa pedig hároméves volt.
Saját lakásuk nem volt. Egy egyszobás albérletben éltek, havi negyvenkétezerért.
Andrej hitt az anyjának.
Még nyugtát sem kért.
Hiszen csak az anyjáról volt szó.
A pénz azonban soha nem került a lakáshitelükbe.
Először egy bunda.
– Miben járjak? Nem vagyok hajléktalan.
Aztán egy szanatórium.
– Az idegeim teljesen tönkrementek az eladás miatt.
Utána hatszázezer rubel egy szomszédasszonynak kölcsön.
– Jó ember, vissza fogja adni.
Majd megjelentek a kozmetikai csomagok a folyosón.
– A nyugdíj nyugdíj, de egy nőnek gondoskodnia kell magáról.
A fennmaradó nyolcmilliót pedig egy fodrászatból ismert nő „üzleti projektjébe” fektette.
Harmincszázalékos éves hozamot ígértek.
A cég négy hónapig működött.
Aztán eltűnt.
Andrej csak fél évvel később tudta meg, amikor az anyja egy zacskó gyógyszerrel megjelent náluk.
– Én a lakásomat miattatok adtam el. Most te tartozol nekem lakással.
Andrej ekkor kivett neki egy egyszobás lakást a város szélén.
Havi ötvennyolcezer rubelért.
Plusz rezsi.
Plusz internet.
Plusz taxi.
A szerződés az ő nevén volt.
A szerződés 6.2-es pontja szerint pedig harminc nappal korábban felmondhatta az albérletet.
Lena ezt a pontot már kívülről tudta.
Minden hónapban ő fizette a számlákat.
Ő vezette a családi költségvetést is.
Jelzáloghitel: 72 400.
Napközi és úszás: 6500.
Angol: 4000.
Valentina Pavlovna lakbére: 58 000.
Élelmiszer.
Gyógyszerek.
Minden.
Lena nem dolgozott.
Otthon volt Misával, intézte az iskolát, a különórákat, az orvosokat, a háztartást.
Az anyósa ezt egyszerűen csak úgy nevezte:
„Munkanélküli nő a számológépével.”
– Lena! – szólt be a sógornője. – Jöhetnek a gyertyák?
Lena kivette a tortát a hűtőből.
Misa szeme felragyogott.
– Anya! Ott van a piros autó!
– Ne nyúlj hozzá!
Valentina Pavlovna is utánuk ment.
– És az ajándékok?
– A torta után – felelte Andrej.
– Nem, most akarom látni. Mit kapott a gyerek? Vagy csak bicikli és cukorból épített felhőkarcoló?
Nem voltak drága ajándékok.
Lena előre megkérte az osztálytársak szüleit, hogy ne költsenek sokat.
Misa kapott egy könyvet, társasjátékot, filctollakat.
A nagybátyjától egy iskolatáskát.
A szülőktől biciklit, építőkészletet és egy hétvégi programot a gyerektechnikai központba.
Valentina Pavlovna felemelte a filctollakat.
– Ez ajándék? Ilyet a pénztár mellett is lehet kapni.
Az egyik anyuka zavartan elmosolyodott.
– Ezek jó minőségűek…
– Persze. Manapság már minden professzionális. Még a lustaság is.
Andrej anyjára nézett.
– Elég.
– Mit mondtam? Hétéves a gyerek. Fejlődnie kell. Télen bicikli, mellé filctollak. Nagyon okos.
Misa levette a papírkoronát.
A gumipánt beleakadt a hajába.
– Anya…
Lena gyorsan meggyújtotta a gyertyákat.
– Misa, kívánj valamit.
– Lehet csendben?
– Lehet.
A vendégek énekelni kezdtek.
Nem volt tökéletes.
Néhányan előbb, mások később kapcsolódtak be.
De énekeltek.
Misa harmadszorra elfújta a gyertyákat.
Mindenki tapsolt.
Zója néni még meg is könnyezte.
Lena vágni kezdte a tortát.
Az első szelet Misa kapta.
A másodikat a két kislány.
Valentina Pavlovna azonban magának vett egy tányért.
– Nekem kicsit. Én ezt amúgy sem eszem.
– Akkor ne vegyél – mondta Andrej.
– Ne parancsolgass nekem. Az unokámhoz jöttem.
Megkóstolta.
Elhúzta a száját.
– Túl édes. Ötezerért legalább lehetett volna normális.
Lena nem szólt.
A gyerekeknek szalvétát osztott.
Misa orrán krém volt.
Letörölte.
A kisfiú rámosolygott.
Aztán az anyósa megszólalt.
– Lena, te egyáltalán felfogod, hogy a fiam két családot tart el?
A szobában elnémult mindenki.
– Anya, ezt ne itt – mondta Andrej.
– Hol? A konyhában? A lépcsőházban? Egyedül élek! Nekem is pénz kell. Minden drágul. Ő meg tortát vesz, lufikat…
– Animátor volt? – kérdezte valaki.
– Nem – felelte Lena.
– Hála az égnek. Legalább bohócra nem költöttetek.
Zója néni megköszörülte a torkát.
– Valentina Pavlovna, azért mégiscsak gyerekek vannak itt…
– És akkor mi van? Tudják meg, hogy a pénz nem az égből hullik.
Lena ekkor először szólalt meg.
– Önnek hullik. Andrej kártyájáról.
Valentina Pavlovna lassan megfordult.
– Tessék?
– Semmi.
– Nem. Mondd még egyszer! Bátor lettél? Amíg otthon ülsz és mindent készen kapsz?
Andrej megfogta az anyja karját.
– Gyere ki velem az erkélyre.
– Engedj el!
Kirántotta magát.
– Nem vagyok őrült, hogy ki kelljen vezetni!
Misa ekkor sírni kezdett.
Nem hangosan.
Csak összerándult az arca, és a könnyei végigfolytak az arcán.
Lena odalépett hozzá.
– Gyere, kisfiam. Megmossuk az arcod.
De Valentina Pavlovna már a tortához nyúlt.
Leemelt egy nagy szeletet a tányérról.
A piros marcipánautó még rajta volt.
– Tessék, ez a te ünneped!
A torta egyenesen Lena arcába csapódott.
Krém került a szemére.
A meggyes töltelék végigfolyt az állán és a blúzán.
A marcipánautó a padlóra esett.
Senki sem mozdult.
Misa azonban felsikoltott:
– Ne bántsd anyát!
Andrej megfogta az anyját a vállánál, és kitolta az erkélyre.
Az ajtó becsapódott.
A poharak megcsörrentek.
Lena egy szalvétával letörölte az arcát.
Aztán Misa kezét is megtisztította.
– Semmi baj.
– Anya, vérzik az arcod?
– Nem. Csak meggy.
A fürdőszobában lemosta a krémet a hajáról, átöltözött, majd a tükörben meglátta a piros nyomot az állán.
Mire visszament, a vendégek már készülődtek.
A bátyja némán állt az ajtóban.
Zója néni tányérokat mosogatott.
A nappaliban morzsák, összegyűrt szalvéták és félbevágott torta maradt.
Az erkélyről még hallatszott az anyósa hangja.
– Te fenyegetsz engem?
– Figyelmeztetlek.
– Ő hozott ki a sodromból!
– Te tortát dobtál a feleségem arcába.
– A feleséged! Én meg ki vagyok?
– Az anyám. De ma te tetted tönkre a fiam születésnapját.
Az ajtó kinyílt.
Valentina Pavlovna vörös arccal lépett ki.
– Én elmegyek.
Felkapta a kabátját.
– És hadd örüljön a te… háziasszonyod.
Misa Lena mögé bújt.
Aztán halkan megszólalt:
– Mama, többet ne gyere.
Valentina Pavlovna egy pillanatra megdermedt.
Mintha először nem tudta volna, mit mondjon.
Aztán azonnal visszatért a régi arckifejezése.
– Még könyörögni fogtok utánam.
– Mi emlékezni fogunk rád – mondta Andrej. – Ez biztos.
Az anyja felhúzta a csizmáját, majd becsapta maga mögött az ajtót.
A tortát senki sem ette meg.
Kilenc után mindenki hazament.
Lena és Andrej ketten maradtak a romokkal.
Misa a kanapén aludt.
Andrej szó nélkül leszedte az abroszt.
– Hagyd. Megcsinálom.
– Nem.
A fürdőszobába vitte, majd visszajött egy ronggyal.
Sokáig súrolta a padlót.
Pedig a folt már eltűnt.
– Elmegyünk anyukádhoz – mondta végül.
– Most?
– Most.
– És te?
– Én is veletek megyek.
Lena összepakolta Misa pizsamáját, fogkeféjét, iskolai ruháját. Betett magának egy pulóvert és a töltőt.
Aztán valamiért az útlevelét is.
Mintha nem a város másik végébe mentek volna, hanem külföldre.
Misa tíz perc alatt elaludt az autóban.
A kezében még mindig a biciklizár kulcsát szorongatta.
Lena édesanyja köntösben nyitott ajtót.
– Mi történt?
Andrej fáradtan elmosolyodott.
– Születésnap.
Az asszony Lenára nézett.
Aztán Misa alvó arcára.
– Sikerült?
– Emlékezetes lett.
Az anyja félreállt.
– Gyertek. Majd reggel beszélünk.
És tényleg nem kérdezett semmit.
Másnap reggel Lena elővette a laptopját.
Megnyitott egy mappát.
A neve:
„Valentina Pavlovna – albérlet.”
Szerződés.
Átutalások.
Számlák.
Egy év bankkivonatai.
Taxik.
Gyógyszerek.
Minden.
– Egész éjjel számoltam – mondta.
Andrej ránézett.
– Lena…
– Nézd.
A papíron ez állt:
Albérlet: 58 000.
Rezsi: 6200.
Internet: 750.
Havi összesen: 64 950.
Tizennégy hónap: 909 300.
Taxi és gyógyszerek: 174 300.
Összesen: 1 083 600.
Andrej leült.
– Több mint egymillió?
– Egymillió-nyolcvanháromezer-hatszáz.
Csend lett.
– Tudtam, hogy sok – mondta Andrej.
– Nem tudtad. Nem akartad tudni.
Lena megnyitotta a banki alkalmazást.
Az automatikus átutalás ott állt:
„Albérlet – 58 000.”
Rákattintott.
A rendszer megkérdezte:
„Biztosan törölni szeretné?”
Lena még egyszer megnyomta.
A zöld pipa megjelent.
– Kész.
Andrej bólintott.
– Kész.
Aznap elküldték a tulajdonosnak a felmondást.
Harminc nap.
Ennyi idő maradt.
Valentina Pavlovna természetesen azonnal hívta Andrejt.
– Fiam, egész éjjel nem aludtam!
– Anya, harminc napod van új lakást találni.
– Tessék?!
– Felmondom az albérletet.
– Ő beszélt rá, igaz? Lena!
– Nem. Én döntöttem.
– Az anyádat az utcára teszed?
– Nem. Nem hagylak az utcán. Csak többé nem fizetem helyetted az albérletedet.
– Én adtam el a lakásomat miattatok!
– Nem miattunk. Eladtad, és te döntöttél arról, mire költöd a pénzt.
– Szóval már nincs szükséged az anyádra?
– Szükségem van az anyámra. De nem arra, aki tortát dob a feleségem arcába.
A vonal túlsó végén csend lett.
Aztán kattanás.
Letette.
A következő hetekben mindenféle próbálkozás jött.
Sírás.
Harag.
Bűntudatkeltés.
„Beteg vagyok.”
„Nem lesz hová mennem.”
„Te vagy az egyetlen fiam.”
„Mindent érted tettem.”
Andrej azonban nem változtatott.
Segített lakást keresni.
Megnézett néhány szobát.
Információt szerzett.
De pénzt nem adott.
Lena pedig minden nap kihúzott egy számot a naptárban.
29.
30.
31.
Aztán a férje nővére, Irina is felhívta.
– Lena, hogy vagy?
– Megvagyok.
– Anya azt mondja, te tetted tönkre az életét.
– Meglepő lenne, ha mást mondana.
Irina felsóhajtott.
– Felajánlottam, hogy jöjjön hozzánk. De rögtön feltételei lettek.
– Milyenek?
– Az egyik gyerek költözzön a konyhába, mert neki csend kell. A macskát adjuk oda másnak, mert szőrös. És át akarja rendezni az egész lakást.
– És?
– A férjem azt mondta, ha anya beköltözik ezekkel a feltételekkel, ő költözik a macskához.
Lena elnevette magát.
Először azóta, hogy a torta az arcába csapódott.
Harminc nappal később Valentina Pavlovna elköltözött.
Nem örökre.
Csak Vologdába, egy távoli rokonához.
Az indulás napján Lena nem vitatkozott vele.
Csak aláírta az átadás-átvételi papírokat.
– A kaucióból levonunk 2500 rubelt – mondta a tulajdonos. – A fürdőszobai polc megsérült.
– Már így volt! – tiltakozott Valentina Pavlovna.
Lena elővette a telefonját.
Megmutatta a beköltözéskor készült fényképet.
A polc akkor még ép volt.
– Papírokkal nehéz vitatkozni – mondta halkan.
– Te most fenyegetsz?
– Nem. Már nem fenyegetek. Csak dokumentálok.
Andrej levitte anyja csomagjait.
Az asszony a lift előtt még egyszer visszafordult.
– Misa legalább elbúcsúzhatott volna.
– Iskolában van.
– Elhozhattátok volna.
– Miért?
– Mert a nagymamája vagyok.
Andrej sokáig nézte.
– A nagymamája, aki tortát dobott az anyja arcába.
Valentina Pavlovna nem válaszolt.
A lift ajtaja becsukódott.
Lena kifújta a levegőt.
Végre csend lett.
Egy óra múlva megérkezett a kaució.
55 500 rubel.
Lena az egészet átutalta egy megtakarítási számlára.
A számla neve eredetileg ez volt:
„Tartalék.”
Lena átírta:
„Tenger.”
Andrej ránézett.
– Tenger?
– Misa régóta szeretne nyaralni.
– Tudom.
– Mindig azt mondtuk, majd később.
– Most?
– Most.
Néhány hónappal később lefoglalták a nyaralást.
Nem luxusszálloda.
Nem tengerre néző lakosztály.
Egy egyszerű szálloda, reggelivel és medencével.
Hét éjszaka.
Három repülőjegy.
Misa ugrált örömében.
– Anya! A biciklit is visszük?
– A tengerhez?
– Hátha vannak bicikliutak!
Lena elmosolyodott.
– Majd meglátjuk.
Misa egy pillanatra elhallgatott.
– És a mama?
Andrej a szekrény előtt állt.
Lena ránézett.
– Nem – mondta Andrej. – Ez a mi nyaralásunk.
Misa bólintott.
Mintha pontosan erre a válaszra várt volna.
Valentina Pavlovna később még néhányszor telefonált.
Aztán ritkábban.
Végül már csak üzeneteket küldött.
„Hogy van Misa?”
Andrej mindig ugyanazt válaszolta:
„Jól.”
Pénzt többé nem kért.
Legalábbis közvetlenül nem.
Néha érdeklődött albérletekről.
Néha szobákról.
Néha arról, mennyibe kerül a vonatjegy.
Andrej válaszolt.
Segített információval.
De pénzt nem küldött.
Végül talált magának egy szobát Vologdában.
Kicsi volt, közös fürdőszobával, faliszőnyeggel és egy szigorú tulajdonosnővel.
Irina mesélte:
– Anya azt mondta, hogy a tulajdonos túl szigorú.
– Miért?
– Nem engedi átrendezni a bútorokat, nem lehet parancsolni a macskának, és tilos kiönteni a levest.
Lena elnevette magát.
– Szörnyű körülmények.
– Úgy látszik, igen.
Tavasszal végre elolvadt a hó.
Misa elővette a biciklijét.
Andrej új csengőt szerelt a kormányra.
– Kész.
Misa megnyomta.
A csengő hangosan megszólalt.
– Anya! Hallottad?
– Hallottam. Vedd fel a kabátod!
A fiú berohant érte.
Andrej felvette a biciklizár kulcsát, és felakasztotta a bejárati ajtó melletti fogasra.
A kulcsok között már nem volt ott Valentina Pavlovna második lakáskulcsa.
Lena becsukta az ajtót.
Először a felső zárat fordította el.
Aztán az alsót.
Azóta náluk senki sem lépett be bejelentés nélkül.
A hűtőn pedig a régi tortás blokk helyett egyetlen papír lógott.
Három repülőjegy.
Hét éjszaka.
Reggelivel.
És alatta Misa kézírásával egy mondat:
„Ezúttal tényleg elmegyünk a tengerhez.”
