Szombat reggel pontosan nyolckor csörgött a telefonom. Ludmilla volt az.
Már az első „szia” után hallottam a hangján, hogy legalább egy órája a kertben dolgozik, és csak most jutott eszébe, hogy én is létezem.
– Nina, hát te mit csinálsz? Ugye, eljössz? A málnához még hozzá sem tudtam nyúlni. Az uborka is túlnőtt, ha holnapig nem szedjük le, mehet az egész a kukába.
Hallgattam.
Nem válaszoltam azonnal.
Mert pontosan tudtam, mit jelent az, hogy „gyere át”.
Nem kávét. Nem beszélgetést. Nem egy kellemes szombatot a barátnőmmel.
Munkát.
Nyolc éve ugyanazt jelentette.
Az előző alkalommal péntek este érkeztem hozzá a nyaralóba, vasárnap pedig úgy indultam haza, hogy feltörte a lábam a cipő, és még egy hétig fájt a hátam a munkahelyi bakancsban.
Én ugyanis raktárvezető vagyok a kerületi távközlési központban. Nem hangzik túl izgalmasan, de több mint húsz év alatt megtanultam felismerni, amikor valaki egyszerűen rám akar tolni valamit azzal, hogy „csak egy kis segítség”.
A munkahelyen ezt delegálásnak hívják.
Egy barátnőnél egészen más neve van.
Sokáig azonban nem akartam kimondani.
Azt hittem, talán csak én látom rosszul.
Aztán rájöttem, hogy nem.
Nyolc évvel ezelőtt mentem először Ludmillához.
Hosszú kihagyás után kezdtünk újra beszélgetni. Vittem magammal egy süteményt és egy üveg limonádét. Arra számítottam, hogy leülünk a verandán, iszunk egy teát, és bepótoljuk, ami az évek alatt kimaradt.
Ludmilla azonban munkaruhában jött elém.
A kezembe nyomott egy pár régi kesztyűt.
– Tessék. A gyomlálás jobb pihenés, mint bármilyen nyaralás.
Nevettem.
Azt hittem, viccel.
Fogtam a kapát.
Aznap három ágyást tettünk rendbe.
Este Ludmilla úgy dicsért meg, mintha legalábbis egy egész gazdaságot mentettem volna meg.
– Nahát, milyen gyors vagy! Egyedül hétfőig el sem készültem volna!
Büszke voltam.
És pontosan ez volt a baj.
Mert legközelebb már természetes volt, hogy megyek.
Májusban ásás és ültetés.
Júniusban gyomlálás és kötözés.
Júliusban ribizliszedés és befőzés.
Augusztusban uborka, cukkini, cékla.
Szeptemberben krumpliásás és hagyaválogatás.
Én reggel kilenckor megérkeztem, tízre már térden álltam a veteményesben, délután kettőre pedig úgy fájt a derekam, mintha egész nap köveket cipeltem volna.
Ludmilla eközben általában a cseresznyefa alatt üldögélt egy fonott székben, és detektívregényt olvasott.
Néha felnézett.
– Nina, pihenj egy kicsit, nehogy túlhajtsd magad!
Én ilyenkor elmentem „pihenni”.
Tíz percre.
Megittam egy pohár vizet.
Aztán visszamentem dolgozni.
Ludmilla persze nem ült egész nap tétlenül.
Mindig talált magának valami könnyű feladatot.
Magokat válogatott.
Lesöpörte a járdát.
Vizet hozott.
Megetette a macskát.
Közben pedig volt ideje lefeküdni a függőágyba, telefonálni a nővérével, és kétszer is meginni a délutáni teáját.
Én pedig a földből húztam ki a tarack fehér, drótszerű gyökereit, és arra gondoltam:
„Holnap megint dolgozom.”
Három éve egyszer végre nem mentem.
Valóban volt rá okom. Leltár volt a munkahelyemen, szombaton délután négyig bent voltam, és amikor hazaértem, alig álltam a lábamon.
Vasárnap reggel Ludmilla felhívott.
– Nina, akkor jössz?
Őszintén megmondtam neki, hogy nem bírom, teljesen kimerültem.
Sóhajtott.
– Jó, akkor majd valahogy megcsinálom egyedül. Bár nem érzem jól magam, de hát mit lehet tenni?
És én elmentem.
Mert a „nem érzem jól magam” úgy hangzott, mintha ítéletet mondott volna fölöttem.
Amikor odaértem, Ludmilla a kanapén feküdt egy könyvvel.
A dohányzóasztalon pedig ott feküdt egy cetli:
„A paradicsomot este nyolcig meg kell locsolni.”
Este volt.
Fogtam a slagot.
Kimentem.
Locsoltam.
Akkor még nem értettem, mi történik velem.
Most már értem.
Tavaly július végén például fekete ribizlit szedtünk.
Tűzött a nap, körülöttem zümmögtek a szúnyogok, a műanyag vödör a nyakamat húzta.
Én és Ludmilla szomszédasszonya – egy számomra teljesen idegen nő – négy kézzel téptük a bogyókat a bokrokról.
Ludmilla közben bent ült a házban, mert állítólag túl meleg volt.
Egy óra múlva előjött.
Fényképezőgéppel a kezében.
Lefényképezett minket.
– Ez jó lesz emléknek! – nevetett.
Akkor valami furcsa érzés fogott el.
Rájöttem, hogy nem az én munkámnak örül.
Annak örül, hogy milyen ügyesen megszervezte, hogy mások dolgozzanak helyette.
Egyszer a férje, Szergej is mondott valamit.
Teljesen ártatlanul.
– Jó, hogy te itt vagy. Ludának veled legalább mindenre van ideje a házban meg a kertben.
Elmosolyodtam.
De belül valami összeszorult.
Mert úgy mondta, mintha én nem is egy ember lennék.
Hanem egy hasznos háztartási eszköz.
Mint egy rotációs kapa, amit hétvégére kölcsön lehet kérni.
Az utolsó csepp augusztus végén érkezett.
Péntek este munka után mentem hozzá, hogy segítsek a télire való befőzésben.
Ludmilla könnyű nyári ruhában fogadott, frissen mosott hajjal és tökéletes manikűrrel.
A konyhában három láda uborka, egy zsák paprika és húsz üres befőttesüveg várt.
– El sem tudod képzelni, mennyire elfáradtam ezen a héten – mondta, miközben megölelt. – Gyorsan dolgozzuk fel ezt az egészet, este pedig csinálok neked egy salátát.
Átöltöztem.
A tűzhelyhez álltam.
Ludmilla leült egy székre a laptopjával, és bekapcsolta a sorozatát.
Néha felállt.
Odajött.
Belenézett a fazékba.
– Jaj, de jó illata van! Csak az ecetet ne felejtsd el, mert tavaly nekem az összes üveg felrobbant.
Aztán visszaült.
Én pedig folytattam.
Este tízkor elmostam az utolsó üveget is.
A vacsorámat magamnak készítettem el.
Gyorsan felvágtam néhány zöldséget, miközben Ludmilla már egy takaró alatt aludt a fotelben.
Csendben megettem.
Lefeküdtem.
Vasárnap reggel hatkor úgy mentem el, hogy ő még aludt.
Hagytam egy cetlit:
„Sürgősen behívtak dolgozni.”
Nem hívtak.
Egyszerűen csak nem bírtam tovább.
Útközben sírtam.
Nem is igazán Ludmilla miatt.
Hanem magam miatt.
Ötvennégy éves voltam.
Több mint húsz éve dolgoztam emberekkel.
Meg tudtam mondani egy kollégának, egy építőmunkásnak vagy akár egy rokonnak is, hogy „nem”.
De ennek az egyetlen mondatnak a kimondására nyolc évig képtelen voltam:
„Nem dolgozom többé helyetted.”
Télen Ludmilla meghívott a szilveszteri összejövetelre.
Nem mentem.
Márciusban felhívott.
– Nina, ki kellene takarítani az üvegházat.
– Nekem is van dolgom.
Nem értette.
– Milyen dolgod? Hiszen szombaton ráérsz!
– Ráérek. De otthon akarom tölteni a napot.
Nevetett.
– Micsoda otthonülő lettél!
És letette.
Májusban újra telefonált.
– Nina, hová tűntél? Nélküled két kezem is kevés. El kell ültetni a krumplit!
Az ablaknál álltam.
A saját paprikapalántáimat néztem.
És akkor először nem éreztem bűntudatot.
Csak fáradtságot.
– Lud, én többet nem megyek.
Csend.
– Megsértettelek valamivel?
– Nem. Egyszerűen elfáradtam.
– Miben fáradtál el? Egész télen pihentél!
Nem magyarázkodtam.
– Nekem is megvannak a saját dolgaim.
És letettem a telefont.
Egy héttel később Szergej hívott.
– Ludmilla nagyon aggódik. Nem érti, mi történt.
– Szergej, te érted?
Hosszú csend.
– Azt mondja, hogy a legrosszabbkor hagytad cserben.
Majdnem elnevettem magam.
– Milyen legrosszabbkor?
– Hát… a kerti szezonban. Egyedül nem bírja. Fáj a háta.
– És az én hátam nem fáj?
Erre már nem tudott mit mondani.
Én pedig először éreztem úgy, hogy valami végre a helyére került.
Nem bántam meg.
Egyetlen napot sem.
Néha persze gondolok Ludmillára.
Nem haraggal.
Inkább értetlenül.
Hogyan nem vette észre nyolc éven keresztül, hogy én mindent elvégzek?
Nem buta nő.
Olvas.
Keresztrejtvényt fejt.
Másokkal nem engedi meg magának, hogy így bánjanak vele.
Velem azért működött.
Mert én hagytam.
Először kellemetlen volt nemet mondani.
Aztán megszokássá vált.
Végül pedig arra ébredtem rá, hogy a hétvégi „baráti látogatás” valójában a második munkahelyem lett.
Ötvenöt éves koromra végre lett egy saját veteményesem.
Igaz, csak hat uborkapalánta.
A balkonon.
Ládákban.
Bolti földben.
Én locsolom.
Én kötözöm.
Én szedem le az uborkát.
És senki nem ül mellettem könyvvel a kezében, hogy megdicsérjen, milyen ügyes vagyok.
A szomszédasszony egyszer meglátta a ládáimat.
– Minek neked ez a sok baj?
– Magamnak – válaszoltam.
Nem értette.
De azért megdicsért.
Ludmilla ezen a nyáron még kétszer hívott.
Júniusban megkérdezte, meggondoltam-e magam.
Nem.
Júliusban üzenetet küldött:
„Mindent egyedül gyomláltam ki. Iszonyúan fáj a hátam. Tényleg nincs benned egy kis szégyenérzet?”
Többször elolvastam.
Nem.
Nem szégyellem.
Szomorú vagyok.
De nem szégyellem magam.
És már tudom, hogy hiába magyaráznám el neki.
Nem arra kíváncsi, mi történt köztünk.
Azt akarja, hogy menjek oda.
Fogjam meg az ásót.
Dolgozzak.
Tegnap pedig ismeretlen számról hívott.
Felvettem, mert azt hittem, a munkahelyemről keresnek.
– Nina?
Ludmilla volt.
A hangja most fáradt volt.
Nem játszotta meg.
– A cseresznye hullik. Ha vasárnapig nem szedjük le, mindet megeszik a madarak.
A konyhában álltam.
Éppen cukkinit vágtam a vacsorához.
Megállt a kés a kezemben.
Egy pillanatra elképzeltem őt a fa alatt.
Vödörrel.
Létrával.
Aztán elképzeltem magamat.
Ahogy szombaton odamegyek.
Felállok a létrára.
Szedem a cseresznyét.
Ő pedig a fa árnyékában ül, és arról beszél, hogy idén kicsik lettek a szemek, mert hideg volt a tavasz.
És akkor azt mondtam:
– Lud, nem megyek.
Sóhajtott.
– Akkor csak ülj otthon.
– Köszönöm. Pont ezt fogom tenni.
Letettem a telefont.
Folytattam a cukkini szeletelését.
A ragu finom lett.
Vacsora után kimentem a balkonra.
Az uborkák aznap is nőttek egy kicsit.
A kacsok felkapaszkodtak a zsinórra.
Megigazítottam az egyik levelet.
És akkor megértettem valamit.
A barátságunk valószínűleg nem azon a napon ért véget, amikor nemet mondtam.
Sokkal korábban.
Talán azon a napon, amikor egyikünk dolgozni kezdett kettőnk helyett, a másik pedig ezt természetesnek vette.
És ha egy kapcsolatban az egyik ember mindig ad, a másik pedig mindig elvesz…
akkor lehet, hogy az soha nem is volt valódi barátság.
Talán csak én neveztem annak.
Most pedig már van hat uborkapalántám.
Egy könnyű locsolókannám.
Egy saját kis erkélyem.
És végre egy egész szombatom.
Ti mit tettetek volna a helyemben? Tovább jártatok volna segíteni, csak hogy megőrizzétek a kapcsolatot, vagy ti is egyszerűen azt mondtátok volna: „Elég volt”? És szerintetek valóban barátság volt ez a nyolc év alatt?
