Alíz a pénztárnál állt, és némán figyelte, ahogy Oleg látványosan, szinte szertartásosan pakolja fel a szalagra a saját bevásárlását.
Külön kupacba.
Energiaitalok. Márványos marhahúsból készült steakek. Drága, penészes sajt. Egy négyezer rubeles üveg whisky.
Oleg még azt is fontosnak tartotta, hogy a műanyag elválasztóval arrébb tolja Alíz kosarát.
Abban hajdina, csirkecomb, betét és egy olcsó kézkrém lapult.
— Külön fizetünk — jelentette ki hangosan, anélkül, hogy a feleségére nézett volna. — Az én kártyámról csak az én dolgaimat.
A pénztárosnő felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Alíz érezte, hogy lángol az arca.
Harmincnégy éves volt. Marketingesként dolgozott, tisztességes fizetést kapott. Nem volt eltartott nő, nem kért pénzt a férjétől, és nem élt fényűző életet.
Mégis minden egyes bevásárlás úgy hatott rá, mintha nyilvánosan megszégyenítenék.
Oleg programozó volt, és körülbelül kétszer annyit keresett, mint ő. Fél évvel korábban kijelentette, hogy a közös kassza idejétmúlt ostobaság.
— De hát házasok vagyunk — próbált akkor érvelni Alíz.
Oleg csak vállat vont.
— A házasság nem jelenti azt, hogy össze kell mosnunk mindent. Neked megvan a te pénzed, nekem az enyém. Te eszed a túródat, én megiszom az energiaitalomat. Mi ebben a probléma?
Alíz akkor még azt hitte, ez csak egy buta vita.
Aztán rájött, hogy Oleg számára ez nem szabály volt.
Hanem fegyver.
Otthon Alíz kipakolta a szatyrokat, miközben Oleg már a laptopja előtt ült. Még csak fel sem nézett, hogy segítsen.
Alíz rápillantott a blokkra.
2300 rubel.
Ennyit fizetett ő.
Oleg bankszámláján, ezt pontosan tudta, több mint kétszázezer rubel volt.
De amikor egy hónappal korábban Alíz megkérte, hogy vegyen neki egy nyolcszáz rubeles vitamincsomagot, a férfi csak legyintett.
— Felesleges pénzkidobás. Egyél rendesen.
Aznap este Oleg édesanyja telefonált.
Alíz a konyhában mosogatott, és csak foszlányokat hallott a beszélgetésből.
— Persze, anya. Jöjjenek csak. Van hely bőven. Karinnak most tényleg szüksége van ránk.
Oleg mosolygott.
— Ne aggódj, mindent elintézek.
Amikor letette a telefont, Alízre nézett.
— A húgom egy hétre ideköltözik a fiúkkal. Válik a férjétől. Kell neki egy kis idő, hogy összeszedje magát.
Alíz kezében megállt a mosogatószivacs.
— Egy hétre?
— Igen.
— És… az étkezés?
Oleg értetlenül nézett rá.
— Mi lenne vele?
— Hát… mi külön kasszán vagyunk. Akkor hogyan fogjuk őket eltartani?
Oleg arca azonnal megkeményedett.
— Ők az én családom, Alíz. Én megveszem az ételt. Te pedig segítesz főzni és takarítani.
— Tehát én dolgozom, te fizetsz?
— Nem pénzről van szó.
Alíz keserűen elmosolyodott.
— Hanem miről?
Oleg hangja ünnepélyessé vált.
— A család az család. Ez szent.
Alíz egy pillanatig csak nézte.
— És én mi vagyok?
Oleg nem válaszolt.
Egyszerűen visszaült a laptopjához.
—
Karina két nappal később érkezett meg.
Magas, ápolt szőke nő volt, aki úgy viselkedett, mintha legalábbis egy ötcsillagos szállodába jelentkezett volna be.
Két fia, az ötéves és a nyolcéves kisfiú pedig pillanatok alatt felforgatta a lakást.
Alig egy órával később a kisebbik fiú feldöntötte azt a porcelánvázát, amelyet Alíz édesanyjától kapott az esküvőjére.
A váza darabokra tört a padlón.
Karina odapillantott.
— Jaj, hát ilyen előfordul — mondta könnyedén.
Még csak bocsánatot sem kért.
Aztán Alízhez fordult.
— Ali, főznél nekünk valami rendeset? Halálosan éhesek vagyunk. Valami tartalmasat. Sok hússal.
Alíz nyelt egyet.
Oleg ekkor lépett be a konyhába.
— Mit szeretnétek? — kérdezte a húgától, miközben elővette a telefonját. — Megrendelem.
Karina gondolkodás nélkül sorolni kezdte.
— Vörös kaviárt. Pisztrángot. Valami jó steaket. Martiniból is hozzál, tudod, ahogy én szeretem, olívabogyóval. A fiúknak csokit és Kindert. Ja, és valami igazán finom sajtot. Parmezánt, vagy mit.
Oleg már gépelte is a rendelést.
Alíz a konyhaajtóból figyelte, ahogy a végösszeg egyre magasabbra kúszik.
Tízezer.
Tizenötezer.
Húszezer.
Huszonhat.
Amikor megérkezett a futár, Oleg szó nélkül elővette a bankkártyáját.
26 420 rubel.
Alíz csak állt a hatalmas bevásárlás mellett.
Üvegek, delikát sajtok, édességek, drága húsok.
Eszébe jutott az a nyolcszáz rubeles vitamin, amit egy hónapja kért.
„Felesleges.”
Oleg akkor ezt mondta.
Most pedig huszonhatezret költött egyetlen rendelésre.
Csak azért, hogy a húga előtt nagylelkűnek tűnjön.
— Alíz, miért állsz ott? — kérdezte Karina. — Pakold el a dolgokat. Aztán főzz valamit, mert éhen halunk.
Alíz Olegre nézett.
A férfi vállat vont.
— Te vagy a háziasszony. Csináld.
És Alíz csinálta.
Három teljes napon át.
Reggelit készített.
Ebédet főzött.
Vacsorát tálalt.
Mosogatott négy ember után.
Kimosta az ágyneműt, amely tele volt morzsával és gyümölcsléfoltokkal.
Összeszedte a szétdobált játékokat.
Miközben Oleg és Karina esténként a konyhaasztalnál ültek, martinit ittak, a gyerekkorukról beszélgettek és hangosan nevettek.
Alízt egyszer sem hívták oda.
Ő csak dolgozott.
Mint egy láthatatlan alkalmazott.
—
A negyedik napon elfogyott a mosópor.
A mosogatószivacsok.
A padlótisztító.
A vécépapír.
Minden.
Alíz odament Oleghez.
— Ötezer rubelre lenne szükségem háztartási dolgokra. Mindent elhasználtak.
Oleg fel sem nézett a laptopból.
— Most komolyan ezzel jössz?
— Mivel?
— A pénzzel.
— Oleg, a vendégeid három nap alatt mindent elhasználtak.
A férfi végre ránézett.
— A húgom élete válságban van, te pedig a vécépapíron számolgatod a kopejkákat?
Alíz arcából kifutott a szín.
— Én nem számolgatom. Csak azt kérdezem, ki fizet.
— Én már fizettem huszonhatezret az élelmiszerre!
— A te vendégeidnek.
— Ez az én pénzem!
Alíz halkan kérdezte:
— És akkor az én pénzem mire való?
Oleg felállt.
— A saját dolgaidra. Hiszen ezt beszéltük meg.
Alíz szeme összeszűkült.
— Tehát a saját pénzemet költsem arra, amit a te családod használ el?
— Ne légy kicsinyes!
— A te húgod és a gyerekei használják a mi fürdőszobánkat, a mi vizünket, a mi vécépapírunkat. Én főzök rájuk, én takarítok utánuk. És még én vagyok kicsinyes?
Oleg arca vörös lett.
— Ne merj így beszélni Karináról!
— Miért? Ő különlegesebb nálam?
— Karina a családom.
Alíz hangja elcsuklott.
— Én pedig a feleséged vagyok.
Oleg azonban csak ennyit mondott:
— Ha nem tetszik, el lehet menni.
Alíz becsapta maga mögött az ajtót.
A fürdőszobába menekült.
Megengedte a vizet, hogy ne hallják, ahogy sír.
De aztán valami furcsa történt.
Nem sírt tovább.
A fejében egyszer csak minden elcsendesedett.
—
Aznap este beszélgetést hallott a konyhából.
Karina hangja volt.
— Olezsik, annyira hálás vagyok neked. Te tényleg igazi férfi vagy. Az exem soha nem tett volna értem ilyet.
— Tudod, hogy rád mindig számíthatsz.
— Akkor… lenne még egy dolog.
— Mondd.
— Kinéztem egy helyiséget egy szépségszalonnak. Ha kifizetnéd a bérleti díjat hat hónapra, utána már talpra állnék.
Oleg gondolkodás nélkül válaszolt:
— Nem probléma.
Alíz megdermedt az ajtó mögött.
— A huszonhatezer csak a kezdet — folytatta Oleg. — Megmutatom neked, hogyan kell élni.
Karina halkan felnevetett.
— És a feleséged?
— Mit érdekel?
— Nem fog tiltakozni?
Oleg hangja gúnyossá vált.
— Ha egy szót is szól, elválok tőle.
Karina elhallgatott.
Oleg pedig kimondta azt a mondatot, amely végleg összetörte Alízben az utolsó illúziót is.
— Ő senki. Te viszont a vérem vagy.
Alíz lassan hátralépett az ajtótól.
A lába remegett.
De már nem érzett fájdalmat.
Csak egyetlen dolgot.
Biztos volt benne, hogy ennek vége.
Másnap felhívta Lérát, a jogász barátnőjét.
Egy kávézóban találkoztak.
Alíz mindent elmesélt.
Léra csendben végighallgatta, majd levette a szemüvegét.
— Jól emlékszem, hogy a lakás Oleg édesanyjának a nevén van?
— Igen.
— És te mennyit tettél bele a felújításba?
— Hatszázezer rubelt.
— Megvannak az utalások?
— Mind.
— A számlák?
— Mind.
Léra hátradőlt.
— Akkor van miről beszélnünk.
Alíz bizonytalanul nézett rá.
— Nem akarok háborút.
— Nem is kell háború. Elég, ha végre megtanulod ugyanazt a nyelvet beszélni vele, amit ő tanított neked.
— Milyen nyelvet?
Léra elmosolyodott.
— A számlák nyelvét.
—
Alíz aznap este elővette a banki kivonatait.
Egyenként végignézte az elmúlt öt év minden kiadását.
Felújítás.
Rezsi.
Bevásárlások.
Oleg gyógyszerei, amikor beteg volt.
Olyan dolgok, amelyeket a férje használt, de soha nem fizetett ki.
Aztán felírta a házimunkát is.
Főzés.
Mosás.
Takarítás.
Bevásárlás.
Háztartásvezetés.
Nem haragból számolt.
Hanem hideg fejjel.
A végösszeg megdöbbentette.
Másnap reggel pedig Alíz valami olyat tett, amit öt év alatt egyszer sem.
Csak magának készített reggelit.
Zabkását főzött.
Megette.
Elmosta a saját tányérját.
Aztán elment a boltba.
Joghurtot vett.
Rizst.
Csirkemellet.
Uborkát.
Semmi mást.
Otthon a saját ételeit a hűtőszekrény egyik polcára tette.
Fogott egy kék filctollat.
És ráírta:
„ALÍZ.”
Oleg reggel álmosan botorkált ki a konyhába.
Megállt.
— Hol a reggeli?
Alíz fel sem nézett a laptopból.
— A hűtőben.
Oleg kinyitotta.
Az egyik polcon ott volt Alíz étele.
A másikon a tegnapi drága maradékok.
— És nekem?
Alíz ránézett.
— A te polcod a tiéd. Az én polcom az enyém.
Oleg értetlenül bámult rá.
— Te megőrültél?
— Nem. Csak betartom a szabályaidat.
— Milyen szabályaimat?
— Mindenki fizet a sajátjáért.
Alíz elővette a telefonját.
— Az én reggelim nyolcszáz rubelbe került. Én fizettem. A saját kártyámmal.
Oleg arca megfeszült.
— De vendégeink vannak!
— A te vendégeid.
Ekkor Karina is megjelent a gyerekekkel.
— Alíz, hol a reggeli? A fiúk minden reggel kását esznek.
Alíz nyugodtan ránézett.
— Elfogyott.
— Akkor főzz!
— Nem.
Karina döbbenten nézett rá.
— Tessék?
— Szívesen adok receptet.
Oleg arca vörösödni kezdett.
— Alíz, fejezd be ezt azonnal! Megalázol a húgom előtt!
Alíz lassan felállt.
A kezében egy vastag iratköteg volt.
— Én alázlak meg?
Csend lett.
— Oleg, öt év alatt hatszázezer rubelt tettem bele ebbe a lakásba.
A férfi arca megváltozott.
— Miféle lakásba?
— Abba, ami nem is a tiéd. Az édesanyád nevén van.
Karina zavartan nézett a bátyjára.
Alíz folytatta:
— Itt vannak az utalások. Itt vannak a számlák. Itt vannak a bizonylatok.
Az iratköteget az asztalra tette.
— És ez itt a felszólítás. Harminc napod van visszafizetni a hatszázezer rubelt.
Oleg elsápadt.
— Te ezt nem teheted meg.
— Már megtettem.
Alíz elővett egy másik papírt.
— És van még valami. A házimunkám, a főzés, a takarítás, a mosás, az ügyintézés. Öt éven keresztül.
Oleg csak bámulta.
— Te komolyan számlát vezettél rólam?
Alíz halványan elmosolyodott.
— Nem rólad. Magamról.
Majd összecsukta a táskáját.
— Egyébként neked is készítettem egy számlát.
— Micsodát?
— Huszonhatezer rubel.
Karina értetlenül nézett rá.
— Miért?
— A vendéglátásért.
Oleg felháborodottan felnevetett.
— Te tényleg teljesen megőrültél!
— Három napig főztem, mostam, takarítottam és kiszolgáltalak benneteket. Mostantól mindenki fizet a sajátjáért.
Alíz felkapta a bőröndjét.
Oleg utána rohant.
— Várj! Beszéljük meg!
Alíz megállt az ajtóban.
— Mit beszéljünk meg?
— A házasságunkat!
— Tegnap este már te eldöntötted.
Oleg megmerevedett.
— Hallottam mindent.
— Alíz…
— Azt is, hogy „ő senki”.
A férfi lesütötte a szemét.
Alíz pedig csak ennyit mondott:
— Mostantól tényleg senki vagyok az életedben.
És kilépett.
—
Három nappal később Oleg telefonált.
A hangja kimerült volt.
— Alíz… gyere haza.
— Miért?
— Üres a hűtő.
Alíz elmosolyodott.
— Rendelj ételt.
— Nem tudok főzni.
— Akkor rendelj.
— Karina megőrjít. Folyton programot akar.
Alíz lehunyta a szemét.
— Ez már nem az én problémám.
— Szükségem van rád.
— Nem. Arra van szükséged, hogy valaki helyetted elvégezze azt, amit te nem akarsz.
Csend.
Aztán Oleg dühösen kérdezte:
— Most már tényleg pénzt akarsz tőlem?
Alíz hangja nyugodt maradt.
— Te tanítottál meg erre.
— Mire?
— Hogy mindenki fizet a sajátjáért.
Kinyomta a telefont.
—
Léra a konyhaasztal túloldalán ült.
— Nem bánod?
Alíz az ablakon át nézte az utcát.
— Egy dolgot bánok.
— Mit?
— Hogy nem tettem meg hamarabb.
Elmosolyodott.
— Tudod, Léra… valójában soha nem a pénzről szólt.
— Hanem?
— Arról, hogy embernek érezzem magam a saját házasságomban.
Egy pillanatra elhallgatott.
— Oleg viszont végig úgy kezelt, mintha egy kiadás lennék a költségvetésében.
Léra elmosolyodott.
— És most?
Alíz megvonta a vállát.
— Most végre megkapta, amit akart.
Külön kassza.
Külön élet.
Külön számlák.
Aznap este üzenet érkezett Olegtől.
„Átutaltam a 26 ezret. Akkor most már elszámoltunk?”
Alíz sokáig nézte a képernyőt.
Aztán elmosolyodott.
Visszaírt:
Nem, Oleg. Most már végleg elszámoltunk egymással.”
Letiltotta a számát.
Odakint eleredt az eső.
Alíz pedig hosszú idő után először érezte úgy, hogy szabadon kap levegőt.
Tudta, hogy nehéz időszak vár rá.
Válás.
Talán bíróság.
Költözés.
Újrakezdés.
De legalább már nem kellett minden falat kenyérért kétszer fizetnie.
Mert néha nem az a legdrágább számla, amit a pénztárnál kapunk.
Hanem az, amit évekig fizetünk azért, hogy valaki mellettünk maradjon, miközben már rég nem becsül minket.
Oleg pedig végül tényleg megkapta a saját szabályait.
Mindenki fizet a sajátjáért.
Ő fizette a számlákat.
Karina pedig, amikor rájött, hogy a szépségszalonból semmi sem lesz, néhány nap múlva visszaköltözött a férjéhez.
Oleg ott maradt egy üres hűtővel, egy csendes lakással és a saját szabályaival.
Alíz pedig végre elkezdett élni.
Nem másért.
Hanem önmagáért.
