– Elena Viktorovna, beszéljünk őszintén! Maga ott a zeneiskolában egész nap csak nyomogatja a billentyűket. Gyerekeket kínoz. Az igazi élet viszont itt zajlik! Üzlet, rátermettség, piacérzék!
A vejem, Vadim kényelmesen hátradőlt a székén, és megforgatta kezében a pocakos borospoharat. Harmincegy éves volt, olyan zakókat hordott, amelyek minden lélegzetvételnél veszélyesen megfeszültek rajta, és meggyőződése volt, hogy ő a vendéglátás következő nagyágyúja.
A valóságban a „birodalma” egy lakótelepi épület földszintjén működő, tizenöt asztalos étterem volt, ahol céklából készítettek valami „delofé”-nak nevezett különlegességet, a pirítóst pedig „kézműves krutonnak” hívták.
A férjemmel, Andrejjel a családi vacsorára érkeztünk. Vadim aznap ünnepelte a nagy „újrabrandelést”. Átfestette a falakat zöldről szürkére, és ettől már prémium étteremnek képzelte a helyet.
– Tehát szerinted Bach és Mozart is csak billentyűnyomogatás? – kérdeztem udvariasan, miközben óvatosan arrébb toltam magamtól a tányért, amelyen valami kaporral megszórt építési habra emlékeztető étel feküdt.
– Ugyan már, mi olyan nehéz benne? – nevetett fel Vadim. – Leülsz, mozgatod az ujjaidat. Én mindig is azt mondtam: aki tud valamit, az üzletet csinál. Aki meg nem tud, az tanít. Ne sértődj meg, Elena Viktorovna. Maga rendes asszony, de az igazi életből még nem kapott eleget.
Azzal a terem sarkába mutatott.
Ott, egy műanyag fikusz mellett szerényen meghúzódva állt egy fehér pianínó.
– Na, akkor mutassa meg most rögtön, mire képes! Ott a hangszer!
A lányom, Mása, aki a férje mellett ült, idegesen felszisszent.
– Vadik, minek provokálod anyát? Hat órát tanított ma…
– Másunya, ne zavard meg a generációk párbeszédét! – legyintett Vadim. – Csak kíváncsi vagyok, mit tud. Lehet, hogy a végén kiderül, hogy még egy skálát is nehezen játszik el. Na? Fogadjunk, hogy nem tudja felpörgetni a közönséget?
A férjem, Andrej, húsz éve dolgozó energetikai mérnök, ekkor kihalászta a salátából az egyetlen húsdarabot. Lassan megrágta, majd megszólalt:
– Vadik, ezt most nagyon rosszul csinálod. Én a helyedben bocsánatot kérnék, és rendelnék nekünk valami rendes meleg ételt.
Vadim azonban már nem hallott rá.
Biztos volt benne, hogy végre sarokba szorított.
Én pedig nyugodtan összehajtottam a szalvétámat.
Nem voltam dühös. Nem sértődtem meg.
Épp ellenkezőleg.
Valami különös, hideg vadászösztön ébredt bennem.
Ha valaki ennyire felfújja magát a saját fontosságától, néha egyszerűen kötelesség visszaengedni a valóság talajára.
– Miért ne, Vadim? – néztem egyenesen a szemébe. – Szívesen játszom.
Felálltam, megigazítottam a szoknyámat, és odasétáltam a zongorához.
A teremben nagyjából félig ültek vendégek. Beszélgettek, ettek, poharakat csörgettek.
A pianínó tetejét vékony porréteg borította. Végigsimítottam a billentyűkön. A felső regiszter kissé hamis volt, de a hangszer összességében még használhatónak bizonyult.
Leültem.
Kihúztam magam.
A kezemet a térdemre tettem.
Vártam.
Évtizedek alatt megtanultam, hogy a közönséget nem kell kérni a figyelemre. Meg kell teremteni a csendet.
A szomszédos asztaloknál lassan elhallgattak a beszélgetések.
Aztán leütöttem az első hangot.
Nem Mozartot választottam.
Nem Bachot.
Hanem A dongó repülése egy őrült tempójú jazzfeldolgozását.
Az ujjaim olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte egyetlen elmosódott folttá váltak. Az akkordok egymás után csattantak fel. A zongora beleremegett a terembe.
És valahogy minden benne volt abban a játékban.
A tányéron lévő „prémium” építési hab.
Vadim feszülő zakói.
A nagyképű üzleti tanácsai.
A „gondolkodj piaci alapon” életfilozófiája.
A hangszer szinte üvöltött.
Amikor végül leütöttem az utolsó, hatalmas akkordot, és hirtelen felemeltem a kezem, teljes csend lett.
Még a poharak csörgése is elhallgatott.
Valahonnan hátulról egy villa esett a padlóra.
Aztán kitört a taps.
Valaki füttyentett.
Egy kopasz férfi a sarokasztaltól felkiáltott:
– Bravó!
Felálltam, meghajoltam, ahogy annak idején a konzervatóriumban tanították, majd visszasétáltam az asztalunkhoz.
Vadim úgy nézett rám, mintha most látott volna először.
– Na, üzletember? – kérdeztem kedvesen. – Elég gyorsan nyomogatom a gombokat?
– Ez… ez azért erős volt – nyögte ki.
Aztán hirtelen felragyogott az arca.
Összedörzsölte a kezét.
– Fantasztikus! Tudtam én, hogy maga tehetséges! Akkor most vissza a zongorához. Zárásig még három óra van. Játsszon valami könnyűt, háttérzenét. Az emberek már felpörögtek, most jöhetnek a koktélok!
Lassan visszaültem.
Andrejre néztem.
A férjem csak elvigyorodott, és töltött magának még egy pohár ásványvizet.
– Vadim – mondtam csendesen –, azt hiszem, valamit félreértettél. Az előadásom véget ért. Én vacsorázni jöttem.
– Miféle vacsora?! – csapta össze a kezét. – Maga óriási sikert aratott! Az emberek várják! Játszania kell! Ráadásul már reklámoztuk is!
– Mit reklámoztatok?
A hangom hirtelen túl nyugodt lett.
Andrej ilyenkor általában abbahagyja a rágást, és elkezdi felmérni a menekülési útvonalakat.
Vadim diadalmasan csettintett.
– Zinaida! Hozd ide az új szórólapokat!
A középkorú pincérnő néhány pillanat múlva egy fényes A5-ös szórólappal tért vissza.
Vadim ünnepélyesen elém tette.
A papíron az én fényképem szerepelt.
Az a kép, amelyet Mása készített rólam tavaly nyáron a nyaralóban.
Csakhogy valaki egy hatalmas arany csillár elé photoshoppolt.
Alatta pedig hatalmas betűkkel:
„ÉLŐ ZENE MINDEN SZOMBATON!
MAESTRO ELENA ÉS VARÁZSLATOS UJJAI!
BELÉPŐ: 500 RUBEL!”
Némán néztem a szórólapot.
„Varázslatos ujjak.”
Reméltem, hogy a zeneiskolám igazgatónője soha nem látja meg.
Vadim büszkén folytatta:
– Négy egymást követő szombat! Már ma kezdünk! Az egész környéket teleplakátoltam. Maga mostantól az étterem rezidens zongoristája. Családi vállalkozás! Költségoptimalizálás, közönségbevonzás, márkaépítés. Zseniális, nem?
– Hozd ide azt a plakátot is – mondtam halkan.
– Milyen plakátot?
– Azt, amelyiken rajta van az aláírásom, hogy hozzájárulok ehhez az egészhez.
Vadim felnevetett.
– Elena Viktorovna, ne csinálja már! Milyen aláírás? Család vagyunk! A lánya a feleségem. Csak nem fog megtagadni egy kis segítséget a vejétől? Heti három óra. Ennyi. Úgyis otthon ül hétvégén.
– Hétvégén otthon pihenek – feleltem. – És próbálom kipihenni mások neveletlen gyerekeit.
Előrehajoltam.
– Most pedig figyelj rám, kerületi Elon Musk. Nem adtam engedélyt sem az arcom, sem a nevem, sem a munkám felhasználására.
Vadim arca megfeszült.
– Aha. Értem. Minden a pénzről szól.
– Nem. Minden a tiszteletről szól.
– Jó! – vágta rá gúnyosan. – Maga költségvetési alkalmazott, nyilván rögtön fizetséget akar. Legyen ötszáz rubel esténként. Taxira elég lesz. A tea pedig ingyen!
Mása két kézzel eltakarta az arcát.
Andrej hangosan megharapott egy uborkát.
– Ötszáz rubel? – nevettem el magam. – Vadik, te tényleg lemaradtál pár évtizeddel.
Tartottam egy kis szünetet.
– Egy profi zenész fellépti díja nem ötszáz rubellel kezdődik. Ha egyáltalán vállalnék ilyen fellépést, az óradíjam háromezer rubel lenne. Plusz üzleti kategóriás taxi. Plusz rendes vacsora.
– Micsoda?! – kiáltotta Vadim.
A fél terem felénk fordult.
– Háromezer rubel óránként?! Azért, hogy ül egy széken?!
– Ez a piac, Vadik – mosolyogtam. – Te magad mondtad.
Aztán a szórólapra mutattam.
– Viszont van egy másik problémád is. Vedd le a képemet minden plakátról. Azonnal.
– Miért?
– Mert nem járultam hozzá.
Vadim dühösen felpattant.
– Jó! Akkor majd keresek egy igazi zenészt! Egyik sem kerül ennyibe!
– Csak siess – mondtam nyugodtan. – A vendégek már az én „varázslatos ujjaim” miatt jöttek.
A kopasz férfi a sarokból éppen ekkor mutatott a zongora felé.
– Mikor kezdődik a következő szám?
Vadim elsápadt.
Előkapta a telefonját.
– Na, majd meglátjuk!
Az első hívás után:
– Szia, Sanyi! Kellene egy zongorista most azonnal… Mi az, hogy vidéken vagy? Jó, akkor adj egy számot!
Újabb hívás.
– Halló, Eduárd? Sanyi adta meg a számod. Zongorázol? Három órára kéne, azonnal. Fizetek ezerötszázat.
Csend.
Vadim arca egyre vörösebb lett.
– Halló? Halló?!
Letette.
– Ez meg rám csapta a telefont!
Andrej nyugodtan megszólalt:
– Próbáld meg kétezerrel. Infláció van, Vadik.
– Nem kérek tanácsot!
Vadim megnyitott egy hirdetési oldalt, és felhívta az első zenészt, akit talált.
Hangszóróra tette a telefont.
– Halló?
Mély, tekintélyes férfihang válaszolt.
– Igen?
– Maga zongorista?
– Nem egészen. Nemzetközi versenyek díjazottja vagyok. De igen, zongorázom.
Vadim nyelt egyet.
– Remek! Van egy prémium éttermem. Tele van a hely. Három órát kellene játszani. Most azonnal. Kétezer rubel.
A vonal túlsó végén hosszú csend lett.
– Fiatalember – mondta végül a férfi fagyos hangon –, kétezer rubelért legfeljebb ránézek a zongorájára.
Vadim szája tátva maradt.
– Mennyi?
– A kiszállási díjam tizenötezer rubel. Plusz taxi oda-vissza.
– Tizenötezer?! Három órára?!
– Igen.
– Maga Rachmaninov?
– Nem. De önnek nyilvánvalóan szüksége van valakire, aki ért a szakmájához.
Vadim idegesen körbenézett.
A vendégek már türelmetlenkedtek.
– Jó, legyen… olcsóbban nem lehet?
– Sürgős kiszállás esetén húszezer.
Vadim majdnem elejtette a telefont.
– Húszezer?!
– Készpénzben. Plusz egy üveg jó konyak a fellépőhelyiségbe. És vacsora.
– Maga megőrült!
– Akkor hívjon DJ-t.
– Várjon! – kiáltotta Vadim kétségbeesetten. – Jöjjön!
– Cím?
Vadim megadta.
– Negyven perc múlva ott vagyok.
A hívás véget ért.
Vadim lassan leült.
Mindkét kezével megfogta a fejét.
– Húszezer…
– Plusz taxi – emlékeztettem.
Andrej hozzátette:
– És ne felejtsd el, hogy még három szombat van hátra.
Vadim rám nézett.
Most először nem láttam rajta nagyképűséget.
Csak pánikot.
– De… de hát én csak segíteni akartam magának – nyögte ki.
– Persze – mosolyogtam. – Te mindig ilyen önzetlen vagy.
Mása csendben ült.
Andrej felállt, megnézte az óráját.
– Lenocska, szerintem ideje mennünk.
Én is felálltam.
– Köszönöm a vacsorát, Vadim. A krutonok felejthetetlenek voltak.
A kijárat felé indultunk.
Mielőtt kiléptem volna, még visszafordultam.
– És köszönöm az üzleti leckét is.
Vadim fáradtan felnézett.
– Milyen leckét?
Elmosolyodtam.
– Igazad volt. Aki tud, az keres pénzt. Aki nem tud, az fizet annak, aki tud.
A férjemmel kiléptünk az utcára.
A friss esti levegő kellemesen hűvös volt.
Andrej átkarolta a vállamat.
– Tudod, Lena, mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy.
– Köszönöm.
– De hogy egyetlen zongoradarabbal húszezer rubelre tudod ítélni a vejünket…
Elnevette magát.
– Ez már nem zongorajáték. Ez művészet.
Én is nevettem.
A hat órányi tanítás fáradtsága mintha egyszerűen eltűnt volna.
És miközben a metró felé sétáltunk, arra gondoltam:
Néha tényleg nem érdemes vitatkozni az emberekkel.
Elég megmutatni nekik, mennyit ér az, amit olyan könnyedén lenéznek.
