A taxi akkor állt meg a kapu előtt, amikor éppen az utolsó ablakot mostam a verandán.
Tamara Jegorovna szállt ki belőle. Két hatalmas táska volt nála, és természetesen az a városi, magas sarkú cipő, amelyben még a földes udvaron is úgy járt, mintha legalábbis egy elegáns étterem márványpadlóján lépkedne.
– Kosztya! – kiáltottam be a nyitott ajtón. – Megjött az anyád.
Valik nekikoccant a vödör szélének. A férjem, Kosztya kilépett a verandára. Régi pólót viselt, az egész ruhája fehér festékpöttyös volt.
– Anya? Legalább felhívhattál volna.
– Minek telefonálni? – kérdezte Tamara, és már indult is felénk. – Na, mutassátok, mit csináltatok az én házammal.
Felment a verandára, és eszébe sem jutott levenni a cipőjét. Sarkával kétszer megkopogtatta a padlót.
– Szürke járólap. Pont olyan, mint egy lépcsőházban.
– Meleg járólap – mondtam. – Alatta fűtés van. Télen mezítláb is lehet rajta járni.
– Télen ide kijárni csak arra jó, hogy az ember pazarolja a tűzifát.
Kosztya követte őt.
– Anya, nézd meg ezt a falat. Teljesen átnedvesedett. Fel kellett bontanunk, kiszárítottuk, aztán újra burkoltuk.
– Fal volt, most is fal.
– Anya, fekete volt a penésztől.
– Akkor minek tettetek rá ilyen világos tapétát? Azonnal meglátszik rajta minden.
A férjem egyre halkabban magyarázott.
Én pedig egyre kevésbé akartam hallgatni.
Hat éve minden hétvégén ide jártunk.
Hat éve.
Péntek este munka után százhúsz kilométer, abból húsz kilométer földút. A híd után jobbra, a víztorony mellett, aztán azok a kátyúk, amelyeket már nem is kerülget az ember, csak tudja, melyiket melyik kerékkel kell eltalálni.
Én festettem.
Vakoltam.
Csempéztem.
Festékes vödröket cipeltem.
Kerti ágyásokat ástam.
A férjemmel együtt tettük rendbe az egész házat.
A tető beázott, kicseréltük.
A régi kályha füstölt, új kazánt szereltettünk.
A kút kiszáradt, fúrtunk egy negyvenméteres kutat.
A régi fürdőszoba helyén fürdőház lett.
És most Tamara Jegorovna végigjárta az egészet, és mindenre csak ennyit mondott:
– Felesleges.
A tetőnél megállt.
– Fémet tettetek rá?
– Fémcserép – mondta Kosztya. – A pala mindenhol lyukas volt. A nagy szobában eső után vödröt tettünk az ágy mellé.
– És? A vödör ott volt.
A fürdőház ajtaját is megrángatta.
– Ez meg mi?
– Fürdő.
– Itt régen tűzifa volt.
– Most fürdő van. Májusban tettük be a kályhát.
– Kinek kell fürdőház? Én egész életemben lavórban mosakodtam.
Aztán meglátta a kazánház ajtaját.
– Ez a fémszekrény meg mi?
– Villanyszekrény – mondta Kosztya. – Minden onnan megy. A szivattyú, a kazán, a fürdő, az üvegház.
Tamara megvetően végigmérte.
– Úgy néz ki, mint valami hivatali szekrény.
Az üvegházhoz is odament.
Megnézte a paradicsompalántákat.
– A paradicsomot földbe kell ültetni.
– Két évig elrohadt a földben – mondtam.
– Akkor nem értesz hozzá.
Az udvar közepén megállt a kútfedélnél.
– Ez meg micsoda?
– Fúrt kút. Negyven méter.
– A régi kút nem volt jó?
– Három éve nincs benne víz.
– És mennyibe került ez a lyuk?
Kosztya hallgatott.
– Százhatvanezer rubel. Szivattyúval, mindennel.
Tamara felnevetett.
– Százhatvanezer egy lyukért? Jaj, gyerekek, hogy átvertek benneteket!
Aztán leült a verandán álló padra.
Kinyitotta az egyik táskáját.
És elővett egy pár pomponos papucsot.
– Na, akkor megbeszélhetjük a szombatot.
Kosztya letette a vödröt.
– Milyen szombatot?
– Zsanna negyvenéves lesz. Körülbelül húsz vendég. A nászrokonság is jön. Itt tartjuk.
A férjem értetlenül nézett rá.
– Itt?
– Hát hol? Neki egy egyszobás lakása van az ötödiken.
– Anya, mi két hétre jöttünk pihenni.
– Akkor pihentek otthon.
Felém fordult.
– Nektek jobb lesz elmenni. Nálunk ünnepség lesz.
A kezemben még ott volt a rongy.
Ránéztem az ablakra, amelyet éppen félig mostam le.
– Rendben. Szombat reggel elmegyünk.
– Nagyszerű. De előtte mosd fel az egész házat. Az ablakokat is. A hűtőt pedig olvaszd le.
Letettem a rongyot.
– Nem fogom.
Tamara rám nézett.
– Tessék?
– A ház tiszta. Tegnap mostam fel.
Azonnal a férjemhez fordult.
– Hallod, hogyan beszél velem a saját házamban?
Kosztya lehajtotta a fejét.
– Anya, ne kezdd.
– Zsanna reggel nyolckor jön – mondta Tamara. – Kettőre pedig azt akarom, hogy nyomotok se legyen itt.
—
Este nyolcra Tamara hálóköntöse már a mi hálószobánk ajtaján lógott.
A táskái pedig az ágyunk mellett álltak.
– Én a nagy szobában alszom. A derekam miatt nekem nem jó a kanapé.
Kivittem a párnákat a tetőtéri kis szobába.
Kosztya szó nélkül cipelte utánam a matracot.
A konyhában Tamara már a másnapi teendőket írta egy régi számla hátuljára.
– Holnap főzöl kocsonyát. A körmök itt vannak a táskámban. Három saláta kell. Az egyik rákpálcás legyen, azt Zsanna szereti. A nagy asztalt hozzátok ki a fürdőházból. És hordjatok vizet a hordóba.
– Anya, a csapból jön a víz.
– De ki tudja.
Leültem vele szemben.
– Tamara Jegorovna, én holnap elmegyek.
– Menj. Csak előtte főzd meg a kocsonyát.
Kosztya mögém lépett, és óvatosan a vállamra tette a kezét.
– Zója… főzd meg. Kérlek. Egy anyánk van.
Megfordultam.
– Ezt a mondatot hat éve hallgatom.
Ő elvette a kezét.
– Amikor a tetőt csináltuk, mit mondtam neked?
– Nem tudom.
– Azt mondtam, kérjünk legalább egy papírt arról, hogy amit mi költünk a házra, az a mi pénzünk.
Kosztya hallgatott.
– Te pedig azt mondtad: „Anya háza. Kellemetlen lenne.”
A konyhában hirtelen nagyon csend lett.
– Zója…
– Hat éve minden alkalommal „egy anyánk van” volt a válasz.
Nem vitatkoztunk tovább.
Aznap éjjel sokáig nem tudtam aludni.
Hajnalban kimentem inni.
A konyhában Tamara ült, háttal nekem, és telefonált.
– Hétfőn megyünk – mondta. – Reggel, nyitásra. Akkor kevesebben vannak. Ne aggódj, minden elő van készítve.
Megálltam a sötét folyosón.
Aztán visszamentem.
—
Zsanna reggel nyolckor érkezett.
Tortát hozott és lufikat.
Az egyik lufi fennakadt az almafa ágán.
– Zójácska! Szia! Már indultok is? Jól teszitek, itt nagy felfordulás lesz.
Úgy járta végig a házat, mintha már meg is vette volna.
Megfogta a függönyt.
Kinyitotta a szekrényt.
Megnézte a kanapét.
– Ezt kidobjuk.
– Az új – mondta Kosztya. – Áprilisban vettük.
– Barna. A barna olyan… falusias.
Aztán rám nézett.
– A függönyöket is le kellene venni. A fotókon olyan vidéki minden.
– Tamara Jegorovna – kérdeztem. – Maguk odaadják ezt a házat Zsannának?
Csend lett.
Tamara végül bólintott.
– Igen.
Kosztya kezéből majdnem kiesett a csésze.
– Anya… legalább szóltál volna.
– Most szólok.
– Hétfőn megyünk vele az okmányirodába. Az ajándékozási szerződés már kész.
Kosztya rám nézett.
– Anya, mi hat éve költünk erre a házra. Minden hétvégén itt dolgoztunk. Minden pénzünket beletettük.
Tamara vállat vont.
– Senki sem kért rá benneteket.
Ez volt az a mondat.
A mondat, amely után valami végleg eltört bennem.
Nem kiabáltam.
Nem sírtam.
Csak odamentem az ablakhoz.
Levettem az első függönyt.
Aztán a másodikat.
A harmadikat is.
Összehajtottam őket, és betettem egy táskába.
– Mit csinálsz? – kérdezte Kosztya.
– Ezeket én varrtam.
– Zója…
– Amit én vettem, azt elviszem.
Zsanna elnevette magát.
– Komolyan? A függönyök miatt?
– Nem a függönyök miatt.
Levettem az utolsó darabot is.
– Én többet nem jövök ide dolgozni.
Tamara összeráncolta a homlokát.
– Nem is kell.
– Sem a kertet nem gondozom. Sem a verandát. Sem a fürdőt. Semmit.
– Majd Zsanna megoldja.
– Remek.
—
Fél tizenegykor már minden csomagunk a verandán állt.
Zsanna a grillel foglalkozott.
Tamara a vendégeket irányította.
– Az asztalt oda!
– A padot ide!
– A füst ne a ház felé menjen!
Aztán Zsanna utánam kiáltott:
– Zója! Hol van a fürdő kulcsa?
– A szögön.
– És a vendégtörölközők?
– A komód alsó fiókjában.
– Szuper!
Én pedig visszamentem a kazánházba.
Nem tudom, miért.
Talán azért, mert hirtelen eszembe jutott valami.
A villanyszekrény.
Kinyitottam.
Az ujjaim nyugodtak voltak.
Lekapcsoltam a főbiztosítót és az FI-relét.
Pontosan úgy, ahogy annak idején a villanyszerelő megmutatta.
Nem rongáltam meg semmit.
Nem téptem ki vezetékeket.
Nem tettem tönkre a rendszert.
Csak kikapcsoltam.
A két automatát kiszereltem.
Gondosan egy rongyba csavartam őket.
Bezártam a szekrényt.
A kulcsot a zsebembe tettem.
Aztán visszamentem a csomagjainkhoz.
Kosztya már a kocsiban ült.
– Kész?
– Kész.
Elindultunk.
—
Negyven perccel később megszólalt Kosztya telefonja.
Az anyja hívta.
Felvette.
Hallgatott.
Aztán elsápadt.
– Anya, mi az, hogy nincs?
Csend.
– Egyáltalán nincs?
Újabb csend.
– Víz sincs?
Rám nézett.
– És áram sincs?
Letette.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt.
– Zója…
– Igen?
– Te szerelted ki a biztosítókat?
– Nem. Elhoztam őket.
– Miért?
– Én vettem őket.
A férjem csak nézett rám.
– De három óra múlva jönnek a vendégek.
– Tudom.
Tíz perccel később Zsanna telefonált.
– Zója! Te teljesen megőrültél? Nincs víz! Nincs áram! Mit csináltál?
– Semmit.
– A szivattyú nem működik!
– Az áramról működik.
– Hát akkor kapcsold vissza!
– Nem.
– Miért?
– Mert senki sem kért meg rá, hogy működtessem.
Csend lett.
– Te tényleg ilyen aljas vagy?
– Nem. Csak most először ugyanazt teszem, amit ti mondtatok.
– Mit?
– Senki sem kért rá.
Letettem a telefont.
—
Este felhívott a szomszédasszonyom, Ljuszja.
– Zójka, ülj le.
– Mi történt?
– A nászrokonság kettőkor megérkezett.
– És?
– Nem volt víz. Nem volt áram. A vécé nem működött. A hűtő leállt, a kocsonya megolvadt. A vendégek fél órát álltak az udvaron, aztán mindenki elkezdett telefonálni.
– És a villanyszerelő?
– Eljött. Megnézte a szekrényt, aztán azt mondta: „Én ezt nem szereltem, nem nyúlok hozzá.”
– Aztán?
– Elment.
Elmosolyodtam.
– És végül?
– Este kilencre jött egy másik ember, csinált valami ideiglenes megoldást. Addigra a vendégek fele hazament.
Ljuszja egy pillanatig hallgatott.
– Tamara mindenkinek azt mondja, hogy te szándékosan tetted tönkre az ünnepségét.
– Ebben legalább igaza van.
—
Egy hónap telt el.
A házat hétfőn tényleg Zsanna nevére írták.
Új kanapét vett.
Szürkét.
A régi barna természetesen ment a szemétbe.
Tamara azóta nem hívott.
Kosztyának egyszer írt egy üzenetet:
„A feleséged egy idős asszonyt hagyott víz és áram nélkül.”
Kosztya nem válaszolt.
És azóta ő sem keresi az anyját.
A negyvenezret, amit két éve kölcsönadtam Zsannának, azóta sem kaptam vissza.
Nem kértem.
Nem azért, mert elfelejtettem.
Hanem mert már nem volt kedvem semmit kérni tőlük.
Kosztya szeptemberben elővette a munkásnadrágját.
Megnézte.
Aztán visszatette a szekrénybe.
Szombatonként most már a lakásunkban javítgat ezt-azt.
Polcot.
Csapot.
Kilincset.
Olyan dolgokat, amelyekhez senki nem mondja azt, hogy „ez az én házam”.
Két hét múlva lesz a születésnapja.
Tamara eddig minden évben megjelent nála egy süteménnyel, és természetesen valamilyen sértődéssel.
Nem tudom, idén eljön-e.
És azt sem tudom, mit teszek, ha egyszer csak ott áll az ajtónkban.
Azt sem tudom, Kosztya egy év múlva előveszi-e még ezt az augusztust, és a szememre veti-e, hogy mit tettem.
Egy dolgot viszont tudok.
A garázs felső polcán ott áll egy régi cipősdoboz.
Benne a számlák.
A felújítások bizonylatai.
A kutat, a tetőt, a kazánt, a csempét igazoló papírok.
És legfelül, egy rongyba csavarva, ott van az a két automata is.
Amit én vettem.
Amit én szereltem ki.
És amit azon a napon magammal vittem.
Mert azon a napon először nem azt kérdeztem magamtól, hogyan segíthetnék még nekik.
Hanem azt:
**Mi marad nekem, ha mindent odaadtam, amit hat év alatt felépítettem?**
