Gleb a barátaival együtt nevetett, és váltig állította, hogy Fülöp csupán mindenkit meg akart nevettetni. Már csak egy óra volt hátra a hatvanfős lakodalom kezdetéig, a számla felét pedig a szüleimnek csak az este folyamán kellett volna kifizetniük.
– Na, uraim, a menyasszonyunknak aztán van múltja! Íme a lista! – Fülöp a magasba emelte az összetekert papírt, és olyan elégedett arccal nézett körbe a vendégeken, mintha az este legnagyobb poénját készült volna elsütni. – Gleb, öregem, tudnod kell, milyen komoly vetélytársakat kellett legyőznöd!
Az anyakönyvi hivatal előcsarnokában kitört a nevetés.
Gleb egyik barátja azonnal előkapta a telefonját. A tükör előtt beszélgető két nő is felénk fordult. Még a fotós is abbahagyta anyám fényképezését, és kíváncsian figyelte, mi történik.
Először azt hittem, valami szokásos esküvői bolondozás következik. Egy lista a férji kötelességekről, büntetések az elhagyott zoknikért vagy valami hasonló, ártalmatlan ostobaság.
Fülöp az elmúlt hónapban folyton azzal dicsekedett, hogy olyan műsorral készül, amelyet senki sem fog elfelejteni.
Most kioldotta a piros szalagot, a papírtekercs pedig szinte a padlóig legördült.
– Kezdjük Antallal! – jelentette ki ünnepélyesen, miközben végighúzta az ujját az első soron. – Nem tartott sokáig a románcuk, de azért nyomot hagyott a történelemben. Utána jött Szergej, majd Roman. Zlata néhány hősünk fényképét már régen törölte, de mint kiderült, az internetnek fantasztikus a memóriája!
A nevetés még hangosabb lett.
Én nem Fülöpöt néztem. Gleb arcát figyeltem.
Ő is nevetett.
Nem zavartan, nem kényszeredetten, udvariasságból. Jóízűen nevetett, még Fülöp vállát is megveregette, majd odahajolt a tekercshez, és megpróbálta a tanúnál hamarabb elolvasni a következő sort.
Anyám mellettem állt, és két kézzel szorította a táskámat. Apám levette a szemüvegét, lassan megtörölte egy zsebkendővel, majd visszatette az orrára. Mindig ezt csinálta, amikor félt attól, hogy a kelleténél keményebben fogalmaz.
– Gleb, te ezt tényleg normálisnak tartod? – kérdeztem, egyenesen a szemébe nézve. – Nem Fülöphöz beszélek. Hozzád.
Még mindig mosolygott, amikor felém fordult.
– Zlata, kérlek, ne csinálj egy egyszerű esküvői tréfából családi drámát! – mondta békítő hangon, majd könnyedén megérintette a könyökömet. – Fülöp napok óta készül erre. Mindenki tudja, hogy nem kell komolyan venni.
Elhúztam a karomat.
– Itt állnak a szüleim. A barátod a volt partnereimet sorolja előttünk, olyan emberek előtt, akikkel ma találkozom másodszor életemben. Pontosan min kellene nevetnem?
Gleb mosolya megfeszült.
– A szüleid felnőtt emberek. Pontosan tudják, hogy előtted is volt magánéleted. Nem vagyunk már iskolások! Ugyan már, hát nem igaz?
Az utolsó mondatot már hangosabban mondta ki, mintha a jelenlévők megerősítésére számítana.
Az egyik barátja felhorkant.
Fülöp úgy gondolta, elmúlt a veszély, ezért ismét magasba emelte a papírt.
– Folytassuk hát a történelmi áttekintést! – jelentette be. – Roman után következik egy igazán rejtélyes figura…
– Elég legyen! – szólalt meg apám.
Nem emelte fel a hangját, Fülöp mégis azonnal leengedte a tekercset.
– Viktor Pavlovics, kérem, ne vegye ennyire a szívére! – kezdte bűnbánó mosollyal. – Nem akartam senkit megbántani. Az esküvőkön mindenki ugrat mindenkit.
Apám előbb rá, majd Glebre nézett.
– Akkor vegyék elő egymás életrajzát, és szórakozzanak kedvükre! – mondta szárazon. – Biztosan magukról is akad elég érdekes olvasnivaló.
Néhány vendég hirtelen rendkívül érdekesnek találta a fal mellett álló virágdíszt.
Gleb összevonta a szemöldökét.
– Viktor Pavlovics, miért kell most konfliktust csinálni ebből? Fülöp valóban túl messzire ment, ha ez önnek kellemetlen, de senki sem sértette meg Zlatát.
– Érdekes a logikád – felelte apám. – Ezek szerint már azt is te döntöd el, hogy a lányomat megsértették-e vagy sem?
Anyám megérintette a kezemet.
– Zlata, most azonnal elmehetünk – suttogta. – Az autó a bejáratnál áll. Egyáltalán nem érdekel, mit mesélnek majd a vendégek.
A hatalmas üvegajtókra néztem.
Tíz lépés választott el tőlük.
Odakint ott állt a fehér szalagokkal feldíszített autónk. Felemelhettem volna a ruhám szélét, lesétálhattam volna a lépcsőn, beülhettem volna a szüleim mellé, és egyszerűen hazamehettem volna.
Egy óra múlva Gleb valószínűleg már azt mesélte volna a rokonságnak, hogy a menyasszonya megsértődött egy ostoba viccen, és emiatt tönkretette az esküvőt.
Túl jól ismertem már ahhoz, hogyan tudja elmesélni az ilyen történeteket.
Három év alatt egyszer sem kiabált velem. Ha éjszaka lerobbant anyám autója, azonnal odajött segíteni. Apámmal együtt cipelte a dobozokat a nyaralóba. Emlékezett rá, milyen édességeket szeretek, és mindig pontosan azokat vette meg nekem.
És ugyanilyen ügyesen tudott minden számomra kellemetlen helyzetből olyan történetet kerekíteni, amelynek a végén mindig én voltam a hibás.
Ha a barátja túl messzire ment, azt mondta, túlságosan komolyan veszek mindent.
Ha társaságban olyan viccet sütöttek el, amely megalázott, később átölelt, és biztosított róla, hogy senki sem akart rosszat.
Korábban ez elég volt nekem.
Ma már nem.
Ekkor megjelent az anyakönyvi hivatal egyik alkalmazottja, és bemondta a nevünket.
Gleb azonnal kihúzta magát.
– Na, elég volt, fejezzük be ezt a beszélgetést, és menjünk be! – mondta a vendégeknek, majd rám nézett. – Zlata, kérlek, szedd össze magad! Mindjárt kezdődik a szertartás, fotókat is kell készítenünk. Este nyugodtan megbeszéljük, mi nem tetszett neked.
– Pontosan tudom, mi következik – feleltem.
Ő csak azt hallotta meg, amit hallani akart. Azt hitte, engedtem.
Felém nyújtotta a kezét.
Nem fogadtam el.
Anyám figyelmesebben nézett rám.
– Ezek után is be akarsz menni oda? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy ennek a történetnek ott legyen vége, ahol a döntés kizárólag az enyém – válaszoltam. – Ha most egyszerűen elmegyek, Gleb egész életében azt fogja mesélni, hogy Fülöp miatt megfutamodtam.
Apám nem kérdezte meg, mit tervezek.
Egyszerűen mellém állt, miközben a vendégek beszállingóztak a terembe.
Fülöp gyorsan összetekerte a listát, átkötötte a piros szalaggal, majd a hóna alá csapta.
Gleb elvigyorodott.
– Látod? Mégis bejössz. Egy óra múlva te magad fogod mondani, hogy kár volt ennyire felhúznod magad.
Ránéztem.
– Egy óra múlva sok minden egészen másképp fog kinézni.
Nem tulajdonított jelentőséget a szavaimnak.
A teremben virágillat és új bútorok jellegzetes szaga keveredett. A székek szabályos sorokban álltak. Az első sorban Larissza Viktorovna éppen a világos zakója gallérját igazgatta, miközben a mellette ülő nőnek magyarázta, hová tegye a táskáját, hogy ne lógjon bele a fényképekbe.
Amikor meglátott minket, elégedetten bólintott.
Úgy tűnt, hozzá még nem jutott el, mi történt az előcsarnokban.
Halkan felcsendült a zene.
Gleb a jobb oldalamra állt, és ismét megpróbálta megfogni a kezemet. Én összekulcsoltam magam előtt az ujjaimat.
– Zlata, ne büntess már! – suttogta, miközben a fotós kedvéért tovább mosolygott. – Ha ennyire bánt, majd rákényszerítem Fülöpöt, hogy bocsánatot kérjen. Csak most ne rendezz jelenetet!
– Pontosan most fog minden eldőlni – feleltem.
Gleb felém fordult.
– Ez meg mit jelent?
Az anyakönyvvezető ekkor már beszélni kezdett, így nem tudta feltenni a következő kérdését.
Alig hallottam az ünnepélyes szavakat. Helyette minden apró részletet észrevettem.
Az anyakönyvvezető előtt kék mappa feküdt. Gleb ingujján elcsavarodott a mandzsetta. Fülöp az első sorban ült, és vízszintesen tartotta a telefonját, hogy felvegye a ceremóniát. Anyám pedig kizárólag engem figyelt.
Két hónappal korábban még együtt választottuk ki az éttermet.
Pontosabban főként Larissza Viktorovna választott. Talált egy hatvanfős termet, befizette az előleget, és a saját nevére foglalta le.
A szüleimnek a végszámla felét az este végén kellett volna kifizetniük.
Apám már akkor felajánlotta, hogy előre átutalja a pénzt, de Larissza Viktorovna csak nevetett.
– Viktor Pavlovics, hiszen most már szinte rokonok vagyunk! Majd a lakodalom után elszámolunk. Nem szaladnak el a pénzük!
Akkor még kedves, jóindulatú megjegyzésnek tűnt.
Most már csak körülbelül egy óra volt hátra a lakodalom kezdetéig.
Az anyakönyvvezető Gleb felé fordult, és megkérdezte, beleegyezik-e a házasságba.
– Természetesen! – válaszolta magabiztosan. – Azért gyűltünk ma itt össze, nem igaz?
Szélesen elmosolyodott a vendégekre.
Fülöp felmutatta neki a hüvelykujját.
Ezután az anyakönyvvezető rám nézett.
Én attól a pillanattól vártam ezt a kérdést, amikor Gleb az előcsarnokban azt mondta: „Hát nem igaz?”
Nem egy kényelmes ajtóra vártam. Nem az autóra. Nem arra, hogy egyszerűen eltűnhessek.
Arra vártam, hogy valaki feltegyen egy kérdést, amelyre senki más nem válaszolhat helyettem.
– Zlata Viktorovna, beleegyezik, hogy Gleb Andrejevics felesége legyen?
Gleb előre odakészített mosollyal fordult felém.
– Nem egyezem bele ebbe a házasságba – mondtam tisztán, érthetően. – A döntésem végleges. Nem kívánom folytatni a házasságkötési szertartást.
Gleb arcán néhány másodpercig még ott maradt a mosoly, mintha az agya egyszerűen nem tudta volna feldolgozni a szavaimat.
Az első sorban megcsikordult egy szék.
Fülöp leengedte a telefonját.
Az anyakönyvvezető figyelmesen rám nézett.
– Zlata Viktorovna, szeretném megerősíteni, hogy jól értettem-e. Saját elhatározásából visszautasítja a házasságkötést?
– Pontosan értette – feleltem. – Nem kívánok házasságot kötni, és kérem a szertartás befejezését.
Gleb közelebb lépett hozzám.
– Zlata, felfogod, mit csinálsz? – sziszegte, igyekezve halkan beszélni. – Ha meg akarsz ijeszteni, akkor ehhez igazán rossz helyet választottál. Menjünk ki két percre, beszéljük meg négyszemközt, aztán visszajövünk.
– Nincs már mit négyszemközt megbeszélnem veled – válaszoltam. – Az előcsarnokban minden fontosat elmondtál a közönséged előtt.
Gleb az anyakönyvvezető felé fordult.
– Egy ostoba félreértés történt a szertartás előtt. A menyasszonyom felzaklatta magát, de mindjárt megbeszéljük. Adjon nekünk néhány percet!
Az anyakönyvvezető becsukta a mappát.
– A házasságkötés mindkét fél önkéntes beleegyezése nélkül nem folytatható – mondta hivatalos, nyugodt hangon. – A személyes problémáikat a termen kívül megbeszélhetik, de a szertartást most megszakítom.
Lehúztam az eljegyzési gyűrűmet.
Megakadt az ujjam ízületén, ezért kétszer is meg kellett forgatnom, mire lejött.
Gleb a kezemet figyelte, és lassan eltűnt az arcáról a megjátszott düh. Most először úgy nézett ki, mint aki kezdi megérteni, hogy ez nem egy színpadias szünet.
A gyűrűt az asztal szélére tettem.
– Kérem, adja át Glebnek – fordultam az anyakönyvvezetőhöz. – Nem szeretnék később külön találkozót egyeztetni csak azért, hogy visszaadjam.
Az anyakönyvvezető röviden bólintott.
– Rendben. Miután elhagyják a termet, átadom neki.
Gleb hirtelen felém fordult.
– Tehát úgy döntöttél, hogy megalázol? – kérdezte már hangosabban. – A szüleim, a barátaim és hatvan vendég előtt? Szándékosan megvártad, amíg mindenki beül a terembe?
– Megvártam, amíg közvetlenül megkérdezték tőlem, akarok-e a feleséged lenni – feleltem. – És ma először nem azt válaszoltam, amit neked kényelmes lett volna hallanod.
– Fülöp papírja miatt? – tárta szét a karját Gleb. – Három év kapcsolatot dobsz el egy hülye papírdarab miatt?
– Nem a papír döntött helyettem. Te döntöttél, amikor együtt nevettél vele, majd megmagyaráztad nekem, hogy a megalázásnak viccesnek kell lennie, ha neked tetszik.
Fülöp felállt az első sorból.
– Gleb, szerintem most jobb lenne befejezni ezt a beszélgetést – mondta feszülten. – Csak még jobban elrontod a helyzetet.
Gleb élesen felé fordult.
– Most hirtelen te lettél a békebíró? Hiszen te találtad ki az egészet!
– Én találtam ki egy rossz viccet – felelte Fülöp, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. – De legalább látom, hogy rossz vicc volt.
Larissza Viktorovna is felállt.
– Fülöp, kérlek, most már ne tegyél hozzá semmit! – mondta keményen. Majd hozzám fordult. – Zlata, menjünk ki az előcsarnokba. Ha Glebbel ki akarjátok beszélni a problémáitokat, azt nem kell az egész rokonság előtt tennetek.
Ránéztem.
– Ezzel egyetértek. Ebben a teremben valóban nincs már miről beszélnünk.
A szüleim már álltak.
Mi mentünk ki elsőként.
Az előcsarnokban a piros szalag ott hevert az ablakpárkányon. Fülöp kezében még mindig ott volt a feltekert lista, amelyet most valamiért a háta mögött tartott.
Gleb utolért a nagy tükörnél.
– Egyáltalán felfogod, mekkora felfordulást csináltál? – kérdezte. A hangja megkeményedett. – Hatvan ember van itt! Étterem, fotós, ceremóniamester, zene! Anyám két hónapja szervezi az egészet, emberek utaztak más városokból. Te pedig egyetlen mondattal mindent tönkretettél!
– A házasságkötés azért maradt el, mert nem egyeztem bele a házasságba – feleltem. – A többi nem egyetlen mondat miatt történt.
– Akkor magyarázd el nekem normálisan, emberi nyelven, miért történt!
– Mert a barátod nyilvánosan felsorolta a volt partnereimet, te pedig úgy döntöttél, hogy mellé állsz. Nekem elég volt látnom, ahogy nevetsz.
Gleb legyintett.
– Fülöp néha nem érzi a határokat. Miért nekem kellene minden egyes viccét ellenőriznem?
– Nem az ő vicceit kellett volna ellenőrizned. Csak a saját reakciódat.
Fülöp közelebb lépett, és óvatosan közbeszólt.
– Zlata, ha ennyire megbántott a műsorom, mindenféle kifogás nélkül bocsánatot kérek. Tényleg viccesnek szántam, de ostobaság lett belőle. Nem kellett volna a magánéletedet mindenki előtt kiteregetnem.
Gleb ingerülten nézett rá.
– Most komolyan magadra akarod vállalni az egészet?
– Azért vállalom a felelősséget, amit én tettem – felelte Fülöp. – Jó lenne, ha mások is így tennének.
A mai nap folyamán először néztem igazán figyelmesen a tanúra.
– Miért gondoltad, hogy Glebnek nem lesz kifogása a lista ellen?
Fülöp habozott, majd a barátjára pillantott.
– Mert tegnap már megmutattam neki az ötletet – vallotta be. – Nem a teljes, végleges változatot, de néhány nevet és az egész koncepciót igen. Gleb csak annyit mondott, hogy a legdurvább részeket hagyjam ki.
Lassan Gleb felé fordultam.
– Tehát előre tudtál róla?
Néhány másodpercig úgy nézett Fülöpre, mintha a tekintetével visszavonathatná vele a vallomását.
– Láttam a piszkozatot – mondta végül Gleb. – És semmi különöset nem találtam benne. Egy normális esküvői vicc volt. Nem gondolhattam, hogy ennyire betegesen fogsz reagálni!
Most már tényleg nem maradt semmi, amit megmagyarázhatott volna.
Eddig még mondhatta volna, hogy váratlanul érte a dolog. Hogy Fülöp rajtaütésszerűen hozta elő a listát. Hogy nem volt ideje megállítani.
De ő előre tudott róla.
Mondhatta volna Fülöpnek, hogy dobja ki a listát.
Figyelmeztethetett volna engem.
Legalább a mai napon, az előcsarnokban megállíthatta volna a műsort az első név után.
Ehelyett nevetett.
– Köszönöm – mondtam.
Gleb gyanakodva összehúzta a szemét.
– Mit köszönsz nekem?
– Hogy most legalább az igazat mondtad. Így később nem kell azon gondolkodnom, vajon félreértettem-e a reakciódat.
– Akkor is teljesen félreérted! – csattant fel. – Úgy állítasz be, mintha valami szörnyeteg lennék egy rosszul sikerült vicc miatt.
– Én senkinek sem állítalak be semminek. Ezt a munkát te magad is kiválóan elvégzed.
Fülöp elfordult, hogy elrejtse az arckifejezését.
Larissza Viktorovna összeszorította az ajkát.
– Remek, befejeztük a sértegetést? – kérdezte. – A szertartást már leállítottátok, az időt senki sem tudja visszaforgatni. Most legalább a gyakorlati kérdést rendezzük! Egy óra múlva kezdődik a lakodalom. Hatvan emberre rendeltünk mindent. Mit javasoltok?
– Oldják meg önök – feleltem. – Mi a szüleimmel nem megyünk az étterembe.
Larissza Viktorovna úgy nézett rám, mintha nem hinné el, amit hall.
– Tehát nemcsak a házasságot mondtad le, hanem még a teljes lakodalom költségét is ránk akarod hagyni?
Anyám átadta nekem a táskámat, majd Larissza Viktorovna felé fordult.
– Larissza Viktorovna, ne változtassuk meg a megállapodásunk értelmét – mondta. – Ön foglalta le az éttermet a saját nevére. Mi vállaltuk, hogy a lakodalmi számla felét az este végén kifizetjük. Nem lett esküvő, a mi családunk pedig nem megy az étterembe.
– De az ételeket már megrendelték, a személyzet munkába állt, a ceremóniamester ott van, az előadók is! – vágott vissza ingerülten Larissza Viktorovna. – Azt akarják, hogy magyarázzam el hatvan embernek, hogy hazamehetnek éhesen?
– Azt javasoljuk, ön döntse el, folytatni akarja-e az estét – felelte anyám. – Ha igen, az már az ön döntése lesz, nem a mi esküvőnk.
Larissza Viktorovna apámhoz fordult.
– Viktor Pavlovics, mi felnőtt emberek vagyunk! Ön személyesen mondta, hogy kifizeti a számla felét. Most tényleg a szavakon akar lovagolni?
Apám levette a szemüvegét, és nyugodtan ránézett.
– Azt mondtam, hogy kifizetem a gyerekeink esküvői lakodalmának felét, a házasságkötés után – válaszolta. – Nem történt házasságkötés. A lányom nem megy az étterembe. Ha ön úgy dönt, hogy a saját vendégeivel megtartja az estét, nem fogom megakadályozni, de a saját döntését nem fogom kifizetni.
Gleb röviden felnevetett.
– Ez aztán remek! Zlata nyilvánosan megaláz, aztán a családja még a pénzt is megtartja magának!
Apám ránézett.
– Ez a pénz egyelőre senki másé, csak az enyém. Nem veszek el tőletek semmit, mert oda sem adtam.
Gleb már válaszolni akart, de megelőztem.
– Nagyon szeretted volna, hogy ma mindenki jól szórakozzon – mondtam. – Most döntsd el te, hogyan folytatod a mulatságot.
Nyílt dühvel nézett rám.
– Tényleg megfordulsz, és egyszerűen elmész? Három év együttlét után?
– Már nemet mondtam arra, hogy a feleséged legyek. Ezek után egészen következetes döntésnek tűnik, hogy elhagyom az anyakönyvi hivatalt.
– Három év, Zlata! Három év az életemből! És te tíz perc alatt mindent a semmibe veszel!
Megráztam a fejem.
– Nem, Gleb. Tíz perc alatt megláttam azt, amit három éven át hajlandó voltam nem észrevenni.
Fülöp lesütötte a szemét.
Larissza Viktorovna ingerülten begombolta a zakóját.
– Gleb, elég legyen! – mondta. – Itt már úgyis minket neveztek ki bűnösnek. Az emberek úton vannak az étterembe, a ceremóniamester ott vár, az előleg be van fizetve. Menjünk, és próbáljuk meg normálisan eltölteni az estét, amennyire ez még lehetséges.
Gleb továbbra is engem nézett.
Azt hittem, most végre mond majd valamit, aminek semmi köze a vendégekhez, a pénzhez vagy a saját megaláztatásához.
Például megkérdezi, miért mondtam, hogy három évig nem vettem észre azt, amit most megláttam.
Vagy legalább elismeri, hogy hibázott.
Ehelyett az anyja felé fordult.
– Menjünk. Ha már lefoglaltuk az éttermet, legalább a vendégek egyenek rendesen.
Larissza Viktorovna elégedetlenül megrázta a fejét.
– Az előleget fizettük ki, Gleb. A teljes összeget csak este kell rendezni.
Majd ismét a szüleimre nézett.
– A számla második felének ügyére még visszatérünk!
Apám feltette a szemüvegét.
– Térjenek vissza hozzá, ha szükségesnek látják. A válaszunk ettől nem fog megváltozni.
Fülöp elindult Gleb után.
A kijárat közelében azonban hirtelen megállt, kibontotta a tekercset, és néhány másodpercig a hosszú listát bámulta.
Aztán gondosan összegyűrte a papírt, és beledobta az ügyfélszolgálati pult melletti szemetesbe.
Véletlenül vettem észre.
Reggel még fontosnak tűnt számomra, hogy ez a nap szépen sikerüljön. Hogy a fényképeken anyám mosolyogjon, apám ne hunyorogjon a vaku miatt, Gleb fogja a kezemet, a rokonok pedig később azt mondják, milyen meghitt esküvőnk volt.
Most a fotós a fal mellett állt, és nagy igyekezettel ellenőrizte a fényképezőgépe beállításait, mintha semmit sem vett volna észre a körülötte történtekből.
Anyám megigazította a ruhám ujján a gyűrődést.
– Zlata, csak egy kérdést teszek fel neked – mondta halkan. – Biztos vagy benne, hogy holnap nem fogod azt gondolni, hogy elhamarkodottan döntöttél? Nem ezekről az emberekről és nem a mai szégyenről kérdezlek. Glebről kérdezlek.
Az ajtóra néztem, amelyen az imént eltűnt.
– Sok mindent sajnálni fogok – feleltem. – Sajnálni fogom ezt a három évet, a terveinket, a nagyobb lakást, amelyet ki akartunk bérelni, sőt még a mai ruhát is. De azt biztosan nem fogom megbánni, hogy ezek után nem mondtam neki igent.
Apám anyám karjába fűzte a sajátját.
– Akkor nekünk itt már nincs dolgunk. Menjünk haza!
Hárman együtt hagytuk el az épületet.
Nem volt ünnepélyes búcsúzkodás. Felemeltem a ruhám szélét a lépcsőn, és beültem abba a fehér szalagokkal feldíszített autóba, amellyel eredetileg már feleségként akartam az étterembe utazni.
A sofőr a visszapillantó tükörből nézett ránk.
– Elnézést, akkor az étterembe megyünk, vagy megváltozott az úticél?
Apám megadta az otthoni címünket.
– Az úticél végleg megváltozott. Vigyen minket haza, kérem!
A sofőr nem kérdezett semmit. Csak bólintott, és levette a műszerfalról az étterem nevét feltüntető kártyát.
Másnap délelőtt tíz óra körül megcsörrent a telefonom.
Larissza Viktorovna hívott.
A szüleimnél voltam. Az esküvői ruhám a régi szobám ajtaján lógott, mert a szekrénybe egészben nem fért be. Anyám éppen a ruhaszalonból kapott papírcédulát próbálta leszedni a huzatról, de sehogy sem tudta a körmével kiakasztani a biztosítótűt.
A telefonom megrezdült az asztalon.
Megláttam Larissza Viktorovna nevét, és kihangosítottam a hívást. Nem azért, hogy tanúim legyenek. Egyszerűen éppen a tegnapi cipőimet pakoltam egy dobozba, amelyeket alig két órán át viseltem.
– Zlata, remélem, ma már a tegnapi indulatok nélkül is képesek leszünk beszélni – kezdte száraz, üzleties hangon Larissza Viktorovna. – Tegnap teljes egészében kifizettük az éttermet. Most már csak a számla fele maradt hátra, amelynek kifizetését a szüleid vállalták.
– Figyelek – válaszoltam. – Kérem, magyarázza el, miért kellene a szüleimnek kifizetniük azt a lakodalmat, amelyre a házasságkötés lemondása után ön és a vendégei mentek el.
– Mert az alapanyagokat nem tegnap este szerezték be, miután te meggondoltad magad! – vágta rá. – A lakodalmat már előre megszerveztük hatvan emberre. Ezt te is pontosan tudod. Nem tehettünk úgy, mintha az a hatvan ember egyszerűen nem létezne.
Anyám abbahagyta a biztosítótűvel való bajlódást.
Apám az asztalnál ült, és a szemüvege fölött a telefont figyelte.
– Önök maguk dönthették el, hogy a körülményekhez képest folytatják-e az estét, vagy megpróbálják lemondani, amit még lehetett – mondtam. – Úgy döntöttek, hogy nélkülünk is elmennek az étterembe, és megtartják az összejövetelt. Ez az önök döntése volt.
– Miféle összejövetelről beszélsz? – háborodott fel Larissza Viktorovna. – Legalább enni adni kellett az embereknek! Elutaztak az esküvőre, néhányan még szállodát is fizettek.
– Nem vitatom, hogy meg akarta vendégelni őket. De addigra már nem volt esküvő.
Larissza Viktorovna hangja halkabbá és keményebbé vált.
– Zlata, ne próbálj mások pénzén eljátszani az elveidet! Gleb már így is eleget szenvedett tegnap. Egész este neki kellett magyarázkodnia az embereknek, hogy a menyasszonya miért utasította vissza őt az anyakönyvi hivatalban.
– Remélem, amikor az okokról beszélt, Fülöp listáját is megemlítette. És azt is, hogy ő maga már előre tudott az egész ötletről.
– Már megint azzal a papírral jössz! – sóhajtott fáradtan. – A férfiak néha ostoba és durva vicceket mondanak. Ha minden ilyen miatt szakítanánk, egyetlen család sem maradna a világon.
– Tegnap még nem létezett az a család, amelyet most állítólag tönkretettem – válaszoltam. – Így nem is kellett lerombolnom.
Larissza Viktorovna néhány másodpercig hallgatott.
– Akkor jól értem, hogy nem fogtok fizetni?
– Jól érti. A szüleim nem fogják kifizetni azt az estét, amelynek a folytatása mellett az ön családja döntött a házasságkötés elmaradása után.
– Akkor később ne merészeld azt mondani az embereknek, hogy mi tisztességtelenül bántunk veled!
– Egyáltalán nem tervezem, hogy az emberekkel önről beszélgessek. Nekem elég az, ami közöttünk történt.
Élesen kifújta a levegőt.
– Rendben, Zlata. Ha számodra három év kapcsolat így ér véget, akkor valóban nincs több megbeszélnivalónk.
– Ebben végre egyetértünk. Minden jót, Larissza Viktorovna!
Bontottam a hívást.
Anyám a telefonra, majd rám nézett.
– Tegnap éjjel félálomban is azon gondolkodtam, hogy azonnal ki kellett volna vinnem téged az előcsarnokból, amikor Fülöp kibontotta azt a papírt – vallotta be. – Akkor nem kellett volna mindenki előtt, a teremben visszautasítanod a házasságot.
– Ha azonnal elmentünk volna, Gleb a mai napig azt mesélné, hogy megsértődtem Fülöpre, és elfutottam – feleltem. – Most legalább tudja, hogy nem egy viccet utasítottam vissza. Hanem őt.
Apám felállt az asztaltól, és kiment az előszobába.
Egy perc múlva a tegnapi zakójával tért vissza. Kivett a belső zsebéből egy vastag borítékot, és letette elénk.
– Ebben van az az összeg, amelyet a lakodalom után akartam átadni Larisszának – magyarázta. – Szerencse, hogy ragaszkodott hozzá, hogy csak az este végén számoljunk el.
Anyám a borítékra nézett.
– Mit kezdünk most ezzel a pénzzel?
Apám halványan elmosolyodott.
– Egyelőre semmit. Ez a mi pénzünk, és most már nyugodtan eldönthetjük, mire van valóban szükségünk.
Végighúztam az ujjamat a boríték szélén.
Tegnap még ez a pénz egy nagy családi ünnepet, egy új vezetéknevet és egy közös élet kezdetét jelentette, amelyet Glebbel terveztünk.
Ma már egyszerűen csak apám pénze volt.
Nem volt többé gyűrű az ujjamon. A nevem a régi maradt. Egy idegen lakodalom számláját pedig nem a mi családunk fizette ki.
És ami a legfontosabb: többé nem kellett Gleb engedélyét kérnem ahhoz, hogy nevessek valamin, vagy éppen ne nevessek.
