„Hová lettek a virágaim, Zinaida Petrovna? Csak ne azt mondja, hogy fogták magukat, és gyökerestül elköltöztek.”
Az anyósom lassan megkeverte a teáját egy ezüstkanállal. Fel sem nézett rám.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Marinocska. Miféle virágokról?
– A hat orchideámról.
Most végre rám pillantott. A tekintetében ott bujkált az a jól ismert, bosszantó elégedettség.
– Ja, azok a növények? Láttam a macskádat körülöttük ólálkodni. Talán megette őket.
Néhány másodpercig csak néztem.
– A macskám négykilós. Hat orchideát evett meg, cserepestül? Földdel, fenyőkéreggel és mindennel együtt?
– Honnan tudjam? – vont vállat. – Talán te tetted őket máshová, aztán elfelejtetted. Mindig olyan szétszórt vagy.
Éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul.
Azok az orchideák nem egyszerű szobanövények voltak.
Évekig gyűjtöttem őket. Ritka fajták voltak, amelyeket különböző faiskolákból és magángyűjtőktől szereztem be. Tudtam, melyiknek mennyi fény kell, mikor kell öntözni, milyen páratartalmat szeret. Egy új levél megjelenése nekem valódi öröm volt.
A nappali ablakpárkánya pedig az én kis békeszigetem volt.
Most üresen állt.
Csak egy kevés föld és néhány darab fenyőkéreg maradt rajta.
– Egyébként – folytatta Zinaida Petrovna, és újra a teájára koncentrált –, mindig mondtam a fiamnak, hogy egy rendes házban piteillatnak és tisztaságnak kell lennie. Nem pedig nedves földnek meg ezeknek a trópusi gazoknak.
A férjem, Anton, a konyha másik végében ült, és úgy tett, mintha a telefonja képernyőjén történne éppen élete legfontosabb eseménye.
– Anton.
A férjem lassan felnézett.
– Igen?
– Te tényleg nem akarsz mondani semmit?
– Marin, ne kezdjük már megint… – sóhajtott. – Lehet, hogy te vitted ki őket az erkélyre.
– Nem vittem.
– Akkor majd megkeressük őket.
Keserűen felnevettem.
– Hat cserepet?
– Veszek neked másikat – mondta. – A boltban is vannak szépek.
Ekkor valami végleg eltört bennem.
Nem az orchideák miatt.
Hanem azért, mert megint én voltam az, akinek engednie kellett.
Zinaida Petrovna két hete lakott nálunk, mert a saját lakásában felújítás zajlott. Azóta minden napra jutott valami.
Átrendezte a konyhaszekrényemet.
Kidobta a fűszereimet.
Megjegyzést tett a ruháimra.
Kritizálta a főztömet.
Még azt is kijavította, ahogyan a törölközőket hajtogatom.
Én pedig hallgattam.
Mert Anton mindig ugyanazt mondta:
„Ő az anyám. Légy megértő.”
Csakhogy aznap valami megváltozott.
Csendben felálltam, felvettem a kabátomat, és kimentem.
Pontosan tudtam, hová kell mennem.
A ház mögötti konténerekhez.
Az őszi szél az arcomba csapott, amikor megláttam őket.
A virágaimat.
Mind a hat cserepet.
A drága olasz kerámiák összetörve hevertek a szemét között. Az orchideák szárai letörve, a virágok megtaposva, a föld szétszóródva.
Nem egyszerűen kidobta őket.
Szándékosan összetörte a cserepeket, hogy még véletlenül se tudjak semmit megmenteni.
Könnyek szöktek a szemembe.
De ezúttal nem sírtam sokáig.
Letöröltem az arcomat.
És hirtelen teljesen nyugodt lettem.
Ha ő úgy gondolja, hogy büntetlenül rendelkezhet más tulajdonával, akkor ideje megtanulnia, milyen érzés, amikor valaki ugyanezt teszi vele.
Visszamentem a lakásba.
Nem szóltam senkihez.
A tekintetem megakadt az előszobai szekrényen.
Ott lógott Zinaida Petrovna büszkesége.
A bundája.
Hatalmas, térdig érő, valódi nercbunda, feketeprémes gallérral. Az anyósom rajongott érte. Hetente többször is átfésülte, szellőztette, és minden ismerősének elmesélte, mennyibe került.
Azt is gyakran mondta, hogy a szomszédasszonyok irigykedve néznek rá, amikor télen ebben jár.
Én pedig néhány nappal korábban olvastam egy cikket a helyi állatmenhelyről.
A „Hűséges Szív” menhely önkéntesei takarókat és természetes szőrmét kértek a téli időszakra. Az újszülött, anya nélkül maradt kölykök ugyanis sokkal könnyebben átvészelik a hideget, ha meleg, puha anyagba tudnak bújni.
Elmosolyodtam.
Kinyitottam a szekrényt.
– Hát akkor… – suttogtam. – Talán mégsem volt teljesen értéktelen ez a bunda.
Levettük a vállfáról, egy nagy fekete zsákba tettem, és elindultam.
– Hová mész? – kérdezte mögöttem Zinaida Petrovna.
Megfordultam.
– Jótékonykodni.
– Milyen nemes gondolat.
– Tudja, rájöttem, hogy a felesleges dolgoktól meg kell szabadulni.
Az anyósom elégedetten elmosolyodott.
– Végre valami értelmeset is csinálsz.
– Pontosan.
Negyven perc múlva megérkeztem a menhelyre.
Már az udvaron hallottam a kutyák ugatását.
Egy fiatal önkéntes jött elém.
– Segíthetek?
– Ezt szeretném felajánlani.
Kinyitottam a zsákot.
A lány arca azonnal megváltozott.
– Ez… egy bunda?
– Igen.
– Valódi nerc?
– Az.
– Biztosan oda akarja adni?
– Teljesen biztosan.
A lány még mindig hitetlenkedve nézte.
– Tudja, hányan hoznak nekünk régi takarókat? De ilyen bundát…
– Használják fel úgy, ahogy szükségük van rá. Vágják darabokra, ha kell.
– Ez rengeteg kölyöknek segíthet.
– Akkor legalább most először lesz igazán hasznos.
A lány megölelt.
Én pedig úgy éreztem, mintha valami hatalmas súlyt tettem volna le a vállamról.
Amikor hazaértem, Zinaida Petrovna éppen halat sütött.
– Végre! – csattant fel. – Már azt hittem, estig eltűnsz. Gyere, pucold meg a krumplit.
– Nem.
Megállt.
– Tessék?
– Nem fogok krumplit pucolni.
Anton rám nézett.
– Marin…
– Ma már elég hasznos dolgot csináltam.
Zinaida Petrovna gyanakodva nézett rám.
– Mit csináltál?
– Megszabadultam néhány felesleges holmitól.
Az anyósom arca hirtelen megváltozott.
A tekintete az előszoba felé ugrott.
– Miféle holmiktól?
– Azt hiszem, maga pontosan tudja.
Felkelt.
Kirohant az előszobába.
Kinyitotta a szekrényt.
Egy másodpercig csend volt.
Aztán felsikoltott.
– A BUNDÁM!
Anton összerezzent.
Zinaida Petrovna úgy rohant vissza a konyhába, mintha égne a ház.
– Hol van a bundám?!
Nyugodtan ránéztem.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ne merészeld!
– Talán maga tette máshová – mondtam ártatlan hangon. – Vagy a molyok ették meg.
Anton tágra nyílt szemmel nézett rám.
Zinaida Petrovna pedig lassan elsápadt.
– Mit tettél?
– Elvittem a helyi állatmenhelyre.
– Te megőrültél?!
– Egyáltalán nem.
– Az a bunda félmillió rubelt ér!
– Akkor talán még értékesebb lesz most, hogy kölyökkutyákat melegít.
– Rendőrt hívok!
– Nyugodtan.
Elővettem a telefonomat.
– Én pedig megmutatom a számlákat az orchideákról. Mind a hatról. A ritka példányok értéke összesen jóval több volt, mint a bundáé.
Zinaida Petrovna elnémult.
– Ha maga beismeri, hogy kidobta a virágaimat, magyarázkodhat a rendőrnek – folytattam. – Ha pedig továbbra is azt állítja, hogy nem tud semmiről, akkor én sem tudom, mi történt a bundájával.
Anton a kezébe temette az arcát.
Most először nem tudott mit mondani.
Zinaida Petrovna pedig rájött, hogy saját csapdájába sétált bele.
– Te… ezt még megbánod!
– Lehet.
Elmosolyodtam.
– De legalább néhány kis életnek melege lesz tőle.
Az anyósom dühösen összepakolt.
Egy órával később Anton már a bőröndjeit vitte le a lifthez.
Zinaida Petrovna távozás előtt még egyszer rám nézett.
– Ez még nincs lezárva.
– Részemről igen.
Becsuktam mögöttük az ajtót.
A lakás hirtelen csendes lett.
Kimentem a konyhába, kikapcsoltam a tűzhelyet, kinyitottam az ablakot, és mélyet lélegeztem.
A virágaim már nem voltak ott.
De először nem éreztem fájdalmat.
Holnap új orchideákat veszek.
Még szebbeket.
Még ritkábbakat.
És ezúttal egyetlen embernek sem engedem meg, hogy eldöntse helyettem, mihez van joga hozzányúlni.
Valahol a város szélén pedig öt apró, árva kölyökkutya összebújva aludt.
A nercbundába fúródva.
Melegben.
És én arra gondoltam:
Talán a bosszú nem mindig arról szól, hogy valakit megsebezünk.
Néha egyszerűen csak visszaadjuk az életnek azt, amit valaki más gondolkodás nélkül eldobott.
