Valentina Ivanovna éppen kilépett a rendelőintézet ajtaján, amikor eszébe jutott, hogy hazafelé beugorhatna a fiához.
Fél három múlt. Az orvosi vizsgálaton már túl volt, a felírt gyógyszereket is kiváltotta, és még bőven volt ideje.
A fia, Dmitrij és a felesége, Alla ugyanabban az udvarban laktak, ahol ő, csak a szomszédos épületben.
„Megnézem a kis Misát” – gondolta.
Negyed óra múlva már a negyedik emeleten állt, és megnyomta a csengőt.
Semmi.
Újra megnyomta.
Csend.
– Talán elmentek sétálni – mormolta magában, és már fordult volna el az ajtótól, amikor hirtelen meghallotta.
Egy kisgyermek kétségbeesett sírását.
Valentina Ivanovna megdermedt.
A sírás egyértelműen a lakásból jött.
– Misa?
Azonnal elővette a kulcsot.
A fia korábban adott neki egy pótkulcsot, hogy szükség esetén be tudjon menni.
Kinyitotta az ajtót.
– Alla? Allocska, itthon vagy?
Nem érkezett válasz.
Csak a gyermek sírása erősödött.
Valentina Ivanovna végigrohant a lakáson, majd benyitott a gyerekszobába.
A látványtól elszorult a szíve.
Az egyéves Misa a kiságy rácsába kapaszkodott, az arca könnyes volt, és olyan keservesen sírt, hogy alig kapott levegőt.
Amikor meglátta a nagymamáját, még hangosabban kezdett sírni, és felé nyújtotta a kezét.
– Jaj, kicsikém…
Valentina Ivanovna azonnal kiemelte a kiságyból, magához ölelte, és gyengéden simogatni kezdte a hátát.
– Pszt… itt vagyok, mama itt van…
A kisfiú néhány perc múlva lassan megnyugodott.
Valentina Ivanovna azonban nem.
Körbejárta az egész lakást.
Konyha. Fürdőszoba. Hálószoba. Előszoba.
Senki.
Aztán észrevette, hogy Alla cipője nincs az ajtó mellett. A táskája sem volt sehol.
– Elment… – suttogta döbbenten.
Aztán lenézett az ölében ülő unokájára.
– De akkor… egyedül hagyta?
Egyéves gyereket.
Egyedül.
Egy bezárt lakásban.
És senki sem tudta, mióta sír.
Ekkor kopogtak.
A szomszédasszony, Zoya Pavlovna állt az ajtóban.
– Valentina Ivanovna! Hála az égnek, hogy itt van! Már azt sem tudtam, mit csináljak. Szegény gyerek egyfolytában sír. Kopogtam, csengettem, de senki nem nyitott ajtót.
– Mióta sír?
– Legalább egy órája.
Zoya Pavlovna elhallgatott, majd óvatosan folytatta:
– Tudja, amikor maga van vele, mindig csend van. De maga nem lehet itt egész nap.
Valentina Ivanovna érezte, hogy valami nincs rendben.
– Mit akar ezzel mondani?
A szomszédasszony sóhajtott.
– Már három napja ez megy. Néha belenézek a kukucskálón. Alla délután kettő körül elmegy… a gyerek pedig bent marad egyedül.
Valentina Ivanovna elsápadt.
– Tessék?
– Igen. Kettő körül elmegy. Aztán csak négy, néha öt óra körül jön vissza.
– Minden nap?
– Úgy tűnik.
– És maga látta?
– Többször is.
Valentina Ivanovna szorosabban ölelte magához Misát.
A következő napokban már nem hagyta magára a kisfiút.
– Menj csak, ha dolgod van – mondta Allának. – Én majd vigyázok rá.
Alla mindig hálásan megköszönte.
És mindig pontosan kettő körül távozott.
Négy vagy öt óra körül pedig visszajött.
Valentina Ivanovna ekkor már biztos volt benne, hogy amit Zoya Pavlovna mondott, igaz.
De nem akarta azonnal elmondani a fiának.
Ismerte Dmitrijt.
Ha most azt mondja, hogy a felesége egyéves gyereket hagy egyedül otthon, Alla valószínűleg mindent letagad.
Azt mondaná, hogy csak rövid időre ment el.
Hogy Misa aludt.
Hogy az anyósa túlzásba viszi.
És Dmitrij talán a feleségének hinne.
Valentina Ivanovna ezért másképp döntött.
Péntek este bejelentette:
– Hétfőn elutazom a nővéremhez Nyizsnyij Tagilba. Néhány napot nála töltök.
– Rendben, anya – bólintott Dmitrij.
Alla is megkönnyebbülten mosolygott.
Valentina Ivanovna pedig nem mondott többet.
Hétfőn azonban nem utazott sehova.
Tíz perccel kettő előtt ott állt a fia háza előtt, a játszótér mellett, egy fa mögött.
Nem kellett sokáig várnia.
Pontosan 13:55-kor megjelent Alla.
Elegáns volt, felöltözve, a válltáskájával.
Nem volt nála sem babakocsi, sem a gyerek.
Senki sem kísérte.
Alla végigsétált az utcán, és még csak hátra sem nézett.
Valentina Ivanovna elővette a telefonját.
Bekapcsolta a kamerát.
Felvételt készített.
Rögzítette az időpontot.
Aztán megvárta, hogy a menye eltűnjön a sarkon, és felment az unokájához.
Két órával később ismét az ablaknál állt.
És nem kellett sokáig várnia.
Alla visszatért.
Mindkét kezében telepakolt bevásárlószatyor volt.
Valentina Ivanovna újra felvételt készített.
Megvárta, amíg a menye belép az épületbe.
Néhány perccel később már nyílt a lakás ajtaja.
Alla belépett.
Aztán meglátta az anyósát.
Megállt.
– Maga… mit keres itt?
– Mint látod, itthon vagyok.
Alla arca elsápadt.
– De… azt mondta, elutazik.
– Azt mondtam. Csak nem azt mondtam, hogy valóban el is utazom.
A nő hallgatott.
Valentina Ivanovna elővette a telefonját.
– Tudod, miért maradtam?
Alla nem válaszolt.
– Mert tudom, hogy minden nap egyedül hagyod a gyerekedet.
– Én nem hagyom egyedül…
– Dehogynem.
– Maga is itt van vele!
– Most igen! Azért vagyok itt, mert tudom, mikor mész el és mikor jössz vissza.
Valentina Ivanovna megmutatta a felvételt.
– Itt van. 13:55-kor elindulsz. Majdnem négykor visszajössz.
Alla idegesen elnevette magát.
– Ugyan már! Egy videó semmit nem bizonyít.
– Zoya Pavlovna is látta.
– Zoya Pavlovna? Az a vén pletykafészek?
– Ő is tanú.
– És még ki?
Valentina Ivanovna ránézett.
– Ha kell, a fiam is.
Alla arca egyszerre megváltozott.
– Ne mondja el neki!
– Akkor talán gondolkodj el azon, amit csinálsz.
– De Misa alszik! – védekezett Alla. – Nem történik vele semmi!
– Egyéves gyerek. Egyedül egy lakásban. Ha felébred, sír. Ha elesik, senki nincs ott. Ha valami baj történik, senki nem hallja meg azonnal.
Alla lehajtotta a fejét.
– Én csak… találkozom egy régi barátnőmmel.
Valentina Ivanovna nem szólt.
– Külföldről jött haza – folytatta Alla. – Csak két hétre. Délután kettő és négy között ér rá. Kávézóba megyünk, néha bevásárlóközpontba… Ennyi.
– És ezért hagyod egyedül a gyerekedet?
– Én is ember vagyok! – tört ki Allából. – Egész nap itthon vagyok vele! Most már egy órára sem mehetek el?
– Elmehetsz.
Alla meglepetten nézett rá.
– De nem úgy, hogy közben egy egyéves gyereket bezársz egy lakásba.
Csend lett.
Valentina Ivanovna végül halkan hozzátette:
– Nem akarok háborút veled. Nem akarom tönkretenni a családotokat. De ha még egyszer megtörténik, megmutatom ezt a felvételt Dmitrijnek.
Alla összerezzent.
– És ha szükséges, a gyermekvédelmi szolgálatnak is.
– Ne tegye…
– Akkor ne adj rá okot.
Alla nem válaszolt.
Aznap este Valentina Ivanovna még sokáig nézte alvó unokáját.
Misa békésen szuszogott.
Mintha mi sem történt volna.
Pedig a nagymamája tudta, hogy valami nagyon is történt.
És azt is tudta, hogy az elmúlt napokban puszta szerencse volt, hogy nem történt nagyobb baj.
Alla attól a naptól kezdve nem hagyta többé egyedül a kisfiút.
Valentina Ivanovna pedig nem törölte ki a videókat.
Biztos, ami biztos.
Mert néha egyetlen felvétel is elég ahhoz, hogy valaki végre komolyan vegye azt, amit addig mindenáron megpróbált elhallgatni.
