– Na, csinálj már egy jó erős teát! Citrommal, és ne úgy, mint legutóbb!
Maxim a nő egyetlen, akciósan vásárolt kanapéján hevert, zoknis lábát pedig pimaszul a világos plédre tette. A telefonját nézte olyan nyugalommal, mintha egy ötcsillagos szálloda business lounge-ában várakozna, Lena pedig személyzetként késlekedne az italok felszolgálásával.
Lena néhány másodpercig csak nézte.
Aztán odalépett a kanapéhoz, és szó nélkül lesöpörte a férfi lábát a padlóra.
– A citrom a hűtőben van. A tea a felső polcon. A vízforralót pedig remélem, egyedül is megtalálod. Rajta, irány a konyha!
– Lena, most meg mi bajod van? Megbeszéltük, hogy… Én fáradt vagyok. Egész nap káosz volt a munkahelyemen. Egy férjnek otthon pihennie kell, kényelemben – próbált fölényesen mosolyogni, de a mosoly inkább egy elrontott grimaszra sikerült.
– Akkor menj, csinálj teát. És ha már ott vagy, nekem is hozz egyet.
Maxim nagy sóhajtozások közepette elindult a konyha felé, mintha legalábbis egy hegyet kellett volna megmásznia. Odabent hosszasan csörömpölt a bögrékkel, kétszer leejtette a kanalat, és olyan hangosan sóhajtozott, hogy Lena szinte várta, mikor kiáltja majd el magát:
„Segítség!”
De Lena nem ment.
Csak ült a kanapén, és azon gondolkodott, hogyan jutott el idáig.
Hogyan lehet az, hogy egy harmincéves, egészséges férfinak problémát jelent egy teafiltert forró vízbe tenni?
Fél éve ismerték egymást. Eleinte minden tökéletesnek tűnt.
Maxim virágot hozott. Moziba vitte. Ha étterembe mentek, ő fizetett. Jókat viccelt, előreengedte Lenát az ajtónál, és úgy viselkedett, mint egy igazi úriember.
Csakhogy mindez addig tartott, amíg nem kellett együtt élniük.
Amint megjelentek a hétköznapok, Maximról mintha lehullott volna a romantikus máz.
A poharai mindenhol ott maradtak. A félig megivott kávéscsészék a lakás legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel. A zoknijai pedig valamilyen különös természeti törvénynek engedelmeskedve soha nem jutottak el a szennyeskosárig.
Lena eleinte nevetett rajta.
Aztán már nem volt kedve nevetni.
A helyzet akkor vált igazán világossá, amikor néhány héttel korábban először látogattak el Maxim szüleihez.
A lakás olyan volt, mintha egy régi korszakból maradt volna itt. A háztartás teljes irányítását Maxim édesanyja, Nina Pavlovna végezte.
– Jaj, gyertek csak! Vetkőzzetek le! Maximkám, add ide a kabátodat, majd én felakasztom! Lena, itt vannak a tiszta papucsok!
Nina Pavlovna úgy kapkodott a fia körül, mintha Maxim legalábbis öt éves lenne.
A nappaliban Viktor Ivanovics ült a fotelben. Előtte egy nagy tányér szendvics, a tévében pedig meccs ment.
– Nina! – mordult fel anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről. – Túl vastagon vágtad a kenyeret!
Lena arra számított, hogy Nina Pavlovna visszaszól.
Ehelyett az asszony egyetlen szó nélkül felkapta a tányért, és rohant vele vissza a konyhába.
Maxim pedig leült az apja mellé.
Ugyanúgy hátradőlt.
Ugyanúgy várakozott.
Lena pedig akkor értette meg:
Itt nem egy férfi volt elkényeztetve.
Itt egy egész családi rendszer működött így.
A két férfi ült, evett és parancsokat osztott. Nina Pavlovna pedig futott utánuk.
„Értem már” – gondolta Lena.
„Innen hozza Maxim ezt a mintát.”
És valóban, miután Maxim egyre több éjszakát töltött Lena lakásában, lassan megpróbálta ugyanazt a rendszert meghonosítani nála is.
– Lena, hol van a kék ingem?
– Ott, ahol hagytad.
– De koszos.
– A mosógép a fürdőszobában van. A mosószer pedig mellette. Mutassam be őket?
Maxim ilyenkor megsértődött.
– Miért vagy mindig ilyen? Egy normális nő gondoskodik a férfiról.
Lena ilyenkor csak ránézett.
Ő is dolgozott. Ő is elfáradt. Ráadásul a lakás bérleti díját is ő fizette.
Nem készült második Nina Pavlovna lenni.
Aztán Maxim megkérte a kezét.
Lena igent mondott.
De volt egy feltétele.
– Mielőtt összeházasodunk, meg kell tanulnunk együtt élni.
Maxim ezt úgy értelmezte, hogy Lenának kell megtanulnia „jó feleségnek” lenni.
Egy péntek este meg is jelent Lena lakásán egy nagy táskával.
– Ez meg mi? – kérdezte Lena.
– Anya mosógépe elromlott. Nálad majd kimosod az ingjeimet. A hétvégén pedig ki is vasalhatnád őket.
Lena lassan becsukta a szemét.
– Vidd vissza.
– Már megint kezded?
– Nem. Most kezdem igazán.
Maxim azonban még ekkor is azt hitte, hogy neki áll feljebb.
Ezért egy zseniálisnak hitt ötlete támadt.
Meghívta az anyját.
Úgy gondolta, Nina Pavlovna majd megmutatja Lenának, hogyan kell bánni egy jövendőbeli férjjel.
Szombat délután Lena mit sem sejtve teát készített.
Maxim a székén terpeszkedett.
– Ez a tea túl gyenge.
Lena nem válaszolt.
– A cukor sem elég.
Lena továbbra sem válaszolt.
Ekkor megszólalt a csengő.
Maxim elégedetten elmosolyodott.
– Anya az. Menj, nyisd ki. Itt az ideje, hogy megtanulj egy-két dolgot.
Lena felállt.
Kinyitotta az ajtót.
Nina Pavlovna állt odakint egy hatalmas táskával.
Lena arra számított, hogy az asszony azonnal végignézi a lakást, megtapogatja a bútorokat, ellenőrzi a port, és esetleg megvizsgálja a fürdőszobát is.
Ehelyett Nina Pavlovna berontott.
Ledobta a táskáját.
Ránézett Maximra.
– Na, mutasd meg a menyasszonyodnak, milyen rendes férfi vagy!
Maxim elégedetten elvigyorodott.
– Anya, nyugodj meg. Lena kicsit makacs, de majd megtanulja.
Nina Pavlovna ekkor akkorát csapott a táskára, hogy Maxim összerezzent.
– Én mutatok neked valamit, fiam!
A férfi kezéből kiesett a teáscsésze.
– Mi van?
– Huszonöt éve szedem össze utánatok a tányérokat! Huszonöt éve mosok, főzök, vasalok és takarítok! Ma reggel azt mondtam apádnak: „Viktor, legalább a makarónit főzd meg, én ledőlök fél órára.”
Nina Pavlovna szinte kiabált.
– Tudod, mit csinált? Beletette a száraz tésztát egy üres lábosba, rákapcsolta a gázt, és otthagyta!
Maxim tátott szájjal nézett rá.
– Anya…
– És te?! – fordult a fiához. – Te meg idehozod a menyasszonyodhoz a koszos ingeidet! Mert azt hiszed, minden nőnek az a dolga, hogy kiszolgáljon!
Lena döbbenten állt.
Nina Pavlovna pedig Lenához fordult.
– Lena, menekülj! Esküszöm, menj el ettől a férfitól!
– Anya! – ordított Maxim.
– Nem, most végre beszélek! Ezek ketten egész életükben azt hitték, hogy a házimunka magától elvégződik!
Maxim azonban nem akarta hallani.
Megragadta az anyja karját, kikísérte a folyosóra, és becsapta mögötte az ajtót.
Majd visszafordult Lenához.
– Ne figyelj rá. Ideges. Öregszik. Majd megnyugszik.
Lena csak nézte.
Maxim pedig, mintha mi sem történt volna, megkérdezte:
– Na és… van még tea?
Lena ekkor már tudta, mit kell tennie.
Nem vitatkozott.
Nem kiabált.
Csak mosolygott.
– A tea kihűlt. Szedd össze a holmidat, és menj haza.
Három perccel később Maxim már az ajtó előtt állt.
Másnap Lena felhívta Nina Pavlovnát.
Egy közeli kávézóban találkoztak.
– Lena, ne haragudj a tegnapi miatt – mondta az asszony lehajtott fejjel. – Szörnyen szégyellem magam.
– Nincs miért. Maga végre kimondta az igazat.
Nina Pavlovna felsóhajtott.
– Én rontottam el. Mindent én csináltam meg helyettük. Azt hittem, így könnyebb. Most meg már azt sem tudják, hol van a mosogatószer.
Lena ekkor elővett egy vastag borítékot.
Letette az asztalra.
– Ez magának van.
Nina Pavlovna óvatosan kinyitotta.
A szeme elkerekedett.
– Ez… egy repülőjegy?
– Pontosabban egy kéthetes nyaralás.
– Hová?
– Tengerpartra. Ötcsillagos szálloda. Ultra all inclusive. Kedd reggel indul.
– Lena, te megőrültél?
– Nem. Maga viszont túl régóta nem pihent.
– De Viktor és Maxim?
– Két felnőtt férfi. Van kezük, lábuk, internetük, és még a tűzhely is működik.
Nina Pavlovna csak pislogott.
– És ha nem megyek?
Lena hátradőlt.
– Akkor visszaadom Maximnak a gyűrűt.
Ez hatott.
Kedden Nina Pavlovna elutazott.
Maxim pedig néhány órával később kétségbeesetten felhívta Lenát.
– Anya elment!
– Hová?
– Tengerhez! Két hétre!
– Jaj, ne mondd!
– Lena, itt hagyott minket! Azt írta, hogy a húsgombóc a fagyasztóban van, a mosógép használati útmutatója a hűtőn, és… és…
– És?
– Apa a konyhában ül alsónadrágban, és nem tudja, hol van a tea.
Lena alig bírta visszatartani a nevetést.
– Sajnálom, de nekem most rengeteg munkám van.
– Nem tudnál idejönni? Főzni? Legalább kitakarítani?
– Nem. Ti felnőtt férfiak vagytok. Megoldjátok.
És letette.
Az első héten Maxim és az apja főként ételt rendeltek.
A második napon már megunták a pizzát.
Az ötödiken Maxim panaszkodva hívta Lenát.
– Tegnap megpróbáltunk makarónit hússal.
– És?
– Apa nyers darált húst tett a serpenyőbe.
– És mi volt a baj?
– Szétfröcskölt mindent!
– Talán előbb meg kellett volna olvasztani.
– Honnan kellett volna tudnunk?!
Másnap újabb telefon.
– Lena, miért nem habzik a mosogatószer?
– Mert nem mosogatószer.
– Hanem?
– Öblítő.
Csend.
– Mi két napja öblítővel mossuk a tányérokat?
– Úgy tűnik.
A második hét végére azonban valami megváltozott.
Maxim megtanulta használni a mosógépet.
Viktor Ivanovics rájött, hogy a porszívó nem veszélyes.
Megtanultak főzni.
Megtanulták, hogy a morzsák nem tűnnek el maguktól.
És ami a legfontosabb: rájöttek, mennyi munka volt abban, amit Nina Pavlovna évtizedeken át természetesnek vett.
A férfiak először csak túlélni próbáltak.
Aztán megtanultak élni.
Amikor Nina Pavlovna két hét múlva hazatért, alig ismert rá a lakásra.
Tiszta padló.
Rend a konyhában.
A hűtőben friss étel.
A nappaliban pedig nem két férfi hevert, hanem két ember, aki láthatóan tudta, hogy hol a helye.
Viktor Ivanovics még kötényt is viselt.
– Ninočka! – mondta kissé zavartan. – Gyere, moss kezet. Kész a vacsora.
Nina Pavlovna könnyes szemmel nézett rá.
– Te főztél?
– Én. És ezúttal a csirkéről is levettük a fóliát.
Maxim odalépett az anyjához.
Virágot adott neki.
– Anya… rájöttünk valamire.
– Mire?
– Hogy a ház nem takarítja ki saját magát. A vacsora sem készül el magától. És te nem vagy a család szolgálója.
Viktor Ivanovics komolyan bólintott.
– Beosztást készítettünk.
Nina Pavlovna Lenára nézett.
Lena csak mosolygott.
A nő megfogta a kezét az asztal alatt.
Nem kellett semmit mondania.
A terv működött.
Két hónappal később megtartották az esküvőt.
Nina Pavlovna ragyogott. Viktor Ivanovics egész este figyelt arra, hogy a feleségének mindig legyen mit innia.
Maxim pedig Lena lakásába költözött.
És az első közös reggelen történt valami, amit Lena korábban elképzelhetetlennek tartott.
Maxim megitta a kávéját.
Felállt.
Elmosta a bögrét.
Letörölte maga után a konyhapultot.
A zokniját pedig pontosan a szennyeskosár közepébe dobta.
Lena az ajtóból figyelte.
– Nahát…
Maxim elvigyorodott.
– Mi van?
– Semmi. Csak azt hittem, ehhez külön tanfolyam kell majd.
– Azt hiszem, anya nyaralása volt életem legdrágább tanfolyama.
Lena elmosolyodott.
Mert néha nem egy újabb vita, nem egy újabb szemrehányás és nem is egy hangos veszekedés változtatja meg az embereket.
Néha egyszerűen csak el kell venni tőlük azt a kényelmet, amelyhez túlságosan hozzászoktak.
És hagyni kell, hogy végre megtanulják:
egy otthon nem szálloda.
A feleség pedig nem házvezetőnő.
