„Itt az ideje a kerti munkának, drágám!” — jelentette ki a férj, teljes bizonyossággal azt gondolva, hogy elküldte a feleségét a vidéki házhoz. Ám a telek meglepetést tartogatott számára.

A szombat reggel egy hatalmas csattanással kezdődött.

Még az ágyban feküdtem, félig álomban, amikor a konyha felől egy serpenyő zuhanásának hangja és a férjem elfojtott káromkodása ütötte meg a fülemet. Szergej mindig korábban kelt nálam hétvégén. Szentül hitte, hogy a szabadnap nem arra való, hogy az ember lustálkodjon a takaró alatt, hanem arra, hogy „hasznos dolgokat” csináljon.

– Lena! Meddig alszel még? – kiáltotta a konyhából. – A reggeli kihűl!

Felsóhajtottam, és kelletlenül kibújtam a meleg takaró alól. Odakint hideg, kellemetlen májusi eső szemerkélt. Az ég szürke volt, mintha valaki vastag vattaréteggel borította volna be. Semmi kedvem nem volt gumicsizmát húzni és kimenni a telkünkre.

De megbeszéltük, hogy ezen a hétvégén elkezdjük az ültetést.

Amikor beléptem a konyhába, furcsa látvány fogadott.

Szergej az én virágos kötényemben állt a tűzhely előtt, és szokatlanul sürgölődött. Már felszeletelte a szendvicseket, és két csésze kávé gőzölgött az asztalon.

– Ülj le, együnk valamit, mielőtt nekilátunk – mondta, miközben elém tolta a tányért. – Ma komoly dolgunk van.

Leültem, de közben gyanakodva figyeltem.

Valami nem stimmelt.

Máskor szombatonként ő volt az, aki morogva nézte az órát, amiért lassan készülődöm, most pedig úgy viselkedett, mintha egy reklámfilm tökéletes férje lenne.

– Milyen komoly dolog? – kérdeztem, miközben belekortyoltam a kávémba. – Szakad az eső. Nem mehetnénk inkább vasárnap? Ma anyukámhoz akartam benézni.

Szergej megállt. Egy pillanatig csak forgatta a kanalat az ujjai között, majd lassan letette az asztalra.

– Nem, Lena. Ma mindenképpen mennünk kell. Gondolkodtam… – mondta, és erőltetett mosoly jelent meg az arcán. – Ideje a veteményesnek, drágám! Az epernek hamarosan indulnia kell, a gaz pedig biztosan derékig ér már. Ha most nem csináljuk meg, később semmi sem lesz belőle.

Csak néztem rá.

Úgy beszélt, mint egy kertészeti előadást tartó tanár, közben pedig feltűnően kerülte a tekintetemet.

– Szerjozsa… mit művelsz? – tettem le a bögrét. – Mindig együtt megyünk ki. Miért ez a nagy sietség? Van valami programod estére?

– Ugyan már, milyen programom lenne? – vágta rá túl gyorsan.

Felállt, az ablakhoz sétált, és hátat fordított nekem.

– Egyszerűen rengeteg a munka. Hétfőre le kell adnom egy jelentést, és arra gondoltam, ha mindketten kimegyünk, nem fogok elkészülni. Te meg miért maradnál otthon? Menj ki egy kicsit a levegőre, mire talán eláll az eső. Este felhívlak.

Túl gyorsan beszélt.

Túl simán.

Olyan volt, mintha ezt a mondatot már többször begyakorolta volna a tükör előtt.

– Este felhívsz? – ismételtem lassan. – Komolyan azt javaslod, hogy egyedül menjek ki a telekre? Én cipeljem a vödröket, ássak a sárban, dolgozzak a földdel, te pedig itt maradsz a meleg lakásban a jelentéseddel?

– Lena, miért csinálsz ebből ügyet? – hangja hirtelen hidegebbé vált. – Dolgozom. A családunkért dolgozom. Te viszont mindig szeretsz a kertben pepecselni. Neked ez öröm.

Igen, szerettem.

De csak akkor, amikor együtt csináltuk.

Amikor ő ásta az ágyásokat, én locsoltam. Amikor este a kertben grilleztünk, nevettünk, és azt terveztük, milyen lesz majd egyszer az egész udvar.

De egyedül maradni egy üres házban, hideg esőben, miközben ő kényelmesen otthon ül?

Ez egyáltalán nem szerepelt a terveim között.

– Nem szeretek egyedül lenni ott – mondtam határozottan. – Menjünk inkább vasárnap. Együtt gyorsan végzünk. Vagy vegyél ki hétfőn szabadságot.

Szergej arca megkeményedett.

– Lena, én már mindent eldöntöttem. Az autó tankolva van, a táskád összekészítve. Ne kezdjünk már vitába, jó? Egész héten dolgoztam, szükségem van egy nyugodt napra. Te kimész, rendet teszel, én pedig vasárnap este érted megyek.

Csak néztem őt.

Hosszú másodpercekig.

Ő elfordította a tekintetét, odament a tűzhelyhez, fogott egy rongyot, és elkezdte törölgetni a már teljesen tiszta felületet.

Valami nagyon nem volt rendben.

Nagyon nem.

Ekkor megszólalt a telefonom.

A kijelzőn a barátnőm, Tánya neve villogott.

– Szia – mondtam, miközben továbbra sem vettem le a szemem Szergejről.

– Szia, Lenka! Mit csináltok ma? Nem mennénk inkább be a városba moziba? Van egy jó vígjáték, szerintem ránk férne egy kis kikapcsolódás – csacsogta vidáman Tánya.

– Tánya… azt hiszem, kimegyek a telekre – válaszoltam óvatosan.

– Hová? – döbbent meg. – Lena, megőrültél? Esőben? Sárban? Egyedül?

– Ugyan, ott van magas kerítés – mondtam, szinte szó szerint ismételve azt, amit magamnak próbáltam bemagyarázni.

De Tánya hangja valamiért rossz érzést keltett bennem.

– És Szergej? Ő is megy?

– Dolgozik – mondtam röviden, miközben láttam, hogy a férjem hirtelen nagyon elfoglalt lett a mosogatással.

– Dolgozik… – ismételte Tánya gyanakvóan. – Lena, hallottunk már ilyen történeteket. Vigyázz magadra, jó? Ha bármi van, azonnal hívj. És ne maradj ott éjszakára egyedül.

– Köszönöm, Tánya, most már tényleg megnyugtattál – sóhajtottam. – Majd hívlak.

Letettem.

Szergej rögtön felém fordult.

– Tánya volt?

– Igen. Moziba hívott.

– És te?

– Mondtam neki, hogy kertészkedni megyünk.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

A válla lejjebb ereszkedett.

– Ez a helyes döntés. Tánya csak moziba akar menni, de nekünk ott van a ház, a kert. Na, induljunk. A táskád már a folyosón van.

Fél órával később az ajtóban álltam. Régi farmerben, kabátban, gumicsizmával a kezemben, mellettem az ételes táska.

Szergej megcsókolta az arcomat, és segített felvenni a hátizsákomat.

– Megvan a házkulcs?

– Persze – feleltem. – A sajátom.

– Igen, igen… rendben – motyogta. – Vigyázz magadra. Hívlak.

Kiléptem a lépcsőházba.

Még egyszer hátranéztem.

Szergej már csukta az ajtót.

Nem várt meg.

Nem állt ott, amíg a lifthez érek.

Pedig mindig ezt tette.

A kocsiban beindítottam a motort, és elindultam.

Körülbelül egy óra volt az út a telkünkig. Az eső hol erősödött, hol szinte teljesen elállt. Az ablaktörlők monoton ritmusban jártak.

Újra és újra lejátszottam magamban a reggeli beszélgetést.

Miért nem mondta egyszerűen azt, hogy dolgoznia kell?

Miért ez a furcsa kedvesség?

Ez a túlzott figyelmesség?

Ez a kerülő tekintet?

Valami azt súgta, hogy nem az történik, amit mond.

Amikor megérkeztem a telekhez, intettem az ismerős őrnek, Péter bácsinak, majd behajtottam a földútra.

A házunk mélyen az erdőben állt.

Három éve vettük.

Rengeteg pénzt és munkát tettünk bele. Felújítottuk a régi házat, új kerítést építettünk.

Ez volt az én büszkeségem.

Leállítottam a motort, kiszálltam az esőbe.

És akkor megláttam.

Megdermedtem.

A kapun egy másik lakat lógott.

Vadonnatúj volt.

Fényes.

Idegen.

A régi rozsdás lakatunk eltűnt.

Pislogtam.

Talán rosszul látok.

Közelebb mentem.

Nem.

Ez nem a miénk volt.

Elővettem a kulcsaimat.

A saját kulcsom.

Behelyeztem a zárba.

Nem fordult el.

A szívem egyre gyorsabban vert.

Ez nem egyszerű csere volt.

Valaki más lakata volt a kapunkon.

Valaki más használta az otthonunkat.

És akkor még nem tudtam, hogy amit odabent találok, az teljesen felforgatja az életemet.

A kiskapu régi zárja még működött. Remegő kézzel kinyitottam, beléptem az udvarra…

És megálltam.

Minden tökéletes rendben volt.

Túlságosan tökéletesen.

A járdák fel voltak söpörve, pedig egy hónapja nem jártunk itt.

A ribizlibokrok szépen meg voltak metszve.

A ház és a fészer között ruhák száradtak a kötélen.

De nem az én ruháim.

Idegen ágynemű.

Kopott pólók.

És egy borzalmas, virágmintás női alsónemű, amit biztosan nem én vettem.

Lassan felmentem a verandára.

A lábaim elgyengültek.

A torkomban dobogott a szívem.

Benéztem.

Az ajtó nyitva volt.

Belülről káposztaleves és dohány szaga áradt.

Az én polcaimon idegen edények álltak.

A müzlis üvegem félre volt tolva, mellette egy csomag olcsó tészta feküdt.

Beljebb néztem.

Ablakok párásodtak a melegtől.

Emberi árnyak mozogtak mögöttük.

Többen voltak.

Beléptem.

A konyhában két nő ült az én székeimen, az én asztalomnál.

Az egyik idős, testes asszony volt, vékony, ősz haját kontyba fogta. Apró szemeiben ellenségesség ült.

A másik valamivel fiatalabb volt, de ugyanolyan éles tekintettel.

Az én tűzhelyemen vízforraló sípolt.

Az én otthonomban.

Az én helyemen.

Az idősebb nő lassan felém fordult.

Néhány másodpercig csak néztük egymást.

A csendet csak a forrásban lévő víz halk zúgása törte meg.

– Szia… – végül ennyit tudtam kinyögni. A saját hangom idegennek tűnt. – Maga meg kicsoda?

A nő hirtelen elmosolyodott.

De ez nem kedves mosoly volt.

Hanem egy édeskéssé tett, hamis mosoly.

Mint amikor egy macska próbál úgy tenni, mintha nem ette volna meg a tejfölt.

– Ó, Lenocska! Megjöttél! – tárta szét a karját, és felállt. – Mi pedig Zinaidával éppen teázgattunk, pihentünk, élveztük a levegőt. Gyönyörű helyed van itt. Olyan csendes.

Megállt egy pillanatra, majd hozzátette:

– Szerjozsa mondta, hogy ma jössz. Mi pedig már vártunk rád.