A faluban még évek múlva is emlegették azt a temetést. Nem azért, mert Dávid különösen fontos ember lett volna.
Hanem azért, mert ami utána történt, az összekeverte a babonát a bűnnel – és senki sem tudta többé, melyik volt az igazság.
Mária gyűlölte Annát. Nem hirtelen, nem hangosan, hanem lassan, évek alatt érlelődve. Anna, a fiatal ápolónő, két éven át Dávid árnyékaként létezett.
Mindig akadt oka, hogy a közelében legyen: sürgős vizsgálat, plusz ellenőrzés, véletlen találkozás a bolt előtt. A faluban az ilyen „véletlenek” sosem voltak igazán véletlenek.
Anna nem rejtőzködött. Nyíltan, magabiztosan mosolygott, és úgy nézett Dávidra, mintha a világ rendje természetes módon őket helyezné egymás mellé. Mária ilyenkor ott állt mellettük, törvényes feleségként, láthatatlanul.
– Maradj távol a férjemtől – mondta egyszer egyenesen. Anna vállat vont. – Dávid felnőtt férfi. Ő dönt. És néha, félmosollyal hozzátette:
– Ha egy férfi boldog otthon, nem keres máshol figyelmet.
Ezek a szavak Máriában maradtak. Mint egy szálka, amit nem lehet kihúzni. Aztán Dávid negyvenéves lett.
Sokat dolgozott, gyakran utazott. Egy este pedig – minden előjel nélkül – megállt a szíve.
Olyan hirtelen, hogy még az orvos sem tudott magyarázatot adni, csak annyit: „természetes okok”.
Anna, amikor meghallotta a hírt, elsápadt. Elment Mária házához, hogy elbúcsúzzon.
Nem ment közel a koporsóhoz a ravatalon. A faluban mindenki tudta, mi volt köztük. Nem volt joga ott állni az első sorban.
Mária odalépett hozzá. – Soha nem bocsátok meg – suttogta. – Tönkretetted a családomat. A sírba vitted. Anna nem válaszolt. Csak állt, vörös szemmel.
A temetés napján a templom előtt a levegő nehéz volt, mintha vihar készülne. Az emberek suttogtak. Figyeltek.
És akkor Mária, mintha csak egy mellékes megjegyzést tenne, hangosan – túl hangosan – megszólalt Anna mellett:
– A fényképedet betettem a koporsóba. Dávid mellkasára. Hamarosan követed.
A körülöttük állók megdermedtek. A faluban régóta élt egy babona: élő ember képét nem szabad a halott mellé tenni, mert a sír magával húzza azt, aki a fotón van.
Aznap estére már mindenki tudta. Az igazság azonban jóval korábban kezdődött.
Dávid halálának éjszakáján, amikor a ház üres volt, Mária elővett egy régi fényképet Annáról. Sokáig nézte. A fiatal nő nevetett rajta, gondtalanul.
Mária nem sírt. Csendben odalépett a ravatalhoz, és a képet Dávid mellkasára helyezte.
Nem a babona miatt. Hanem mert tudta, hogy a falu elvégzi helyette a többit.
Másnap szándékosan mesélte el a ravatalozó háziasszonyának, mit tett. A pletyka itt gyorsabban terjedt, mint a tűz a száraz mezőn.
És Mária számított rá. Néhány nappal később Anna rosszul lett.
Először csak gyengeség. Aztán hányinger. Éles hasi fájdalom. Egy nap alatt olyan állapotba került, hogy fel sem tudott kelni.
– Az átok – suttogták a kútnál az asszonyok. – A halott visszahúzza, akihez tartozik. Az idős nők keresztet vetettek. A férfiak komoran hallgattak.
Mária pedig meglepett arcot öltött. Még a templomba is elment, hogy imádkozzon – látványosan.
Anna azonban nem hitt az átkokban. Orvos volt. A tünetek túl ismerősek voltak. Nem babona – mérgezés. Végiggondolta az elmúlt napokat.
A szomszédok levest hoztak. Süteményt. Házi készítésű szörpöt. „Erősödj meg, kislány.” „Igyál egy kis vizet.”
És Mária mindenhol ott volt. Nem adott át semmit közvetlenül. Csak szervezett. Intézett. Gondoskodott.
Anna abbahagyta, hogy bármit elfogadjon. Csak boltban vásárolt, lezárt élelmiszert evett. Palackozott vizet ivott.
Három nap múlva jobban lett. Az átok elmúlt. Vagy inkább… nem volt mit elmúlnia. Ekkor állt össze a kép.
Valaki azt akarta, hogy a halála természetesnek, sőt sorsszerűnek tűnjön. A falu már előre elhitte a történetet. Ha meghal, mindenki azt mondja majd: „A babona.”
És az egyetlen ember, aki nyilvánosan kimondta az „átkot”, már előkészítette a talajt.
Anna nem ment a rendőrségre azonnal. Előbb bizonyíték kellett. Elvitte a maradék ételt laborvizsgálatra. Az eredmény néhány nap múlva érkezett.
Kis mennyiségű, lassan ható méreg. Nem halálos azonnal. De elegendő, ha valaki gyenge.
A faluban a következő pletyka már nem suttogás volt. Aznap, amikor a rendőrautó megállt Mária háza előtt, mindenki az ablakban állt.
Mária arca sápadt volt. – Ez lehetetlen – ismételgette. – Ez csak babona volt.
Igen. Pontosan az volt. És éppen ez tette tökéletes fegyverré. A faluban azóta senki sem beszél hangosan átkokról.
Mert mindenki megtanulta: a legveszélyesebb dolgok nem a sírból jönnek. Hanem az élők közül.
