A csempék dermesztő hidege tartotta ébren Florát. A fájdalom, a vér fémes íze a szájában, a homlokán végigcsorgó meleg csík — mindez legalább azt jelentette, hogy még él. A fürdőszoba apró volt,
levegőtlen és sötét. A térdeit a mellkasához húzva kuporgott a sarokban, miközben az ajtó túloldalán újra és újra felcsattantak a rúgások.Ő volt az.
A férfi, aki valaha örök szerelmet ígért, most dühöngő szörnyeteggé változott. Az ütései mennydörgésként rengették meg a falakat.
A bal karja természetellenes szögben lógott, minden szívdobbanásnál éles fájdalom hasított belé. Tudta, hogy az ajtó nem bírja sokáig.
Remegő kézzel a zsebébe nyúlt, előhúzta a telefonját. A kijelző fénye vakította a sötétséghez szokott szemét. Az ujjai csúsztak a vértől és az izzadságtól, miközben bepötyögte:
„Barátnőm, segíts. Eltörte a karom. Vérzem. A fürdőbe zártam magam. Félek, hogy meghalok.”Elküldte.
A telefon kicsúszott a kezéből. A világ elsötétült. Nem tudta, hogy egyetlen elütött számjegy mindent megváltoztat.
A város másik végén, egy üvegfalú penthouse lakásban Félix Cabral a város fényeit nézte. A neve suttogva terjedt az utcákon. Ő volt az alvilág királya. Az a férfi, aki döntött életről és halálról.
A telefonja rezgett a mahagóni asztalon.Bosszúsan pillantott rá. Ismeretlen szám. Elolvasta az üzenetet.
A hideg mosoly lassan eltűnt az arcáról. Valami megmozdult benne. Egy régi emlék. Egy sötét szekrény. Anyja elfojtott sírása. Az apja öklének tompa csattanása. A tehetetlenség, amit gyerekként érzett.
Összeszorította a whiskys poharat, az üveg megrepedt. Már nem volt az a gyenge fiú. Ha ő nem megy, senki sem fog.
Perceken belül emberei mozgásba lendültek. A roskadozó bérházhoz érve Félix nem kopogott. Berúgta az ajtót.
A férfi, aki egy perccel korábban még uralta a lakást, most rettegve hátrált. Félix mozdulatai gyorsak és könyörtelenek voltak. Nem volt hosszú harc.
Amikor benyitott a fürdőszobába, a látvány egy pillanatra megállította. Flora vérben feküdt, összegörnyedve, mint egy megtört madár. Félix letérdelt mellé. Óvatosan a karjába vette, mintha porcelánból lenne.
Abban a pillanatban nem az alvilág királya volt. Csak egy férfi, aki nem hagyja, hogy még egy nő meghaljon a szeme láttára.
Flora napokkal később ébredt fel egy luxus hálószobában. Fehér falak. Puha ágynemű. Csend. Amikor megtudta, ki mentette meg, először félelem villant a szemében. De Félix nem zárta be. Nem követelt semmit. Orvosokat hozatott. Biztonságot adott. Időt.
És valami mást is. Erőt.
A kastély edzőtermében kezdődtek a közös órák. Először minden érintésre összerezzent. A múlt még a bőre alatt lüktetett. De Félix türelmes volt. Megtanította, hogyan használja az ellenfél lendületét. Hová kell ütni. Hogyan álljon stabilan.
A félelem lassan átalakult. Nem tűnt el — fegyverré vált.
A köztük lévő távolság is változott. Egy kéz, amely kijavítja a tartást. Egy ujj, amely elsimít egy izzadt tincset. Tekintetek, amelyek túl sokáig időznek. Flora többé nem áldozat volt.
Amikor Félix egy külön, magas biztonságú lakást készíttetett neki, azt hitte, végre békét találtak. Tévedett. Az ellenségei figyeltek. A támadás egy sötét, esős estén érkezett. A folyosó fényei kialudtak. Árnyak mozdultak.
Félix harcolt, mint egy feldühödött oroszlán. Csontok roppantak, testek zuhantak. De ketten Florára vetették magukat. A régi pánik egy pillanatra visszatért.
Aztán meghallotta a hangját a fejében: „Használd az erejüket ellenük.” Megpördült. Térden rúgta az elsőt. A második hajába markolt — ő egy nehéz vázát tört az arcába.
De túl sokan voltak. Egy elektromos lövedék találta el Félixet. A teste megrándult és összeesett. Florára kloroformos kendőt nyomtak. Az utolsó, amit látott, Félix tekintete volt.
Az elrablók egy elhagyatott raktárba vitték. Flora egy székhez kötözve ébredt. Zúzódások, fájdalom — de a szeme tiszta volt. Tudta, hogy jönni fog. És jött.
A lövések visszhangoztak a fémfalakon. Az emberek sorra estek el. Félix úgy mozgott, mint egy árnyék. Aztán a vezér előugrott a romok mögül. Fegyverét egyenesen Flora mellkasára szegezte.
Túl messze volt. Túl késő. Félix nem gondolkodott. Elvetette magát. A lövés eldördült.
A golyó a vállába csapódott. A teste Florához csúszott, a lábai elé zuhant. A támadót másodperceken belül szitává lőtték. Flora sikoltva vetette magát mellé. — Miért? — zokogta később a klinikán, mikor Félix magához tért.
A férfi sápadt volt, de a tekintete tiszta. — Mert egy olyan világ, ahol te nem létezel… nem érdekel — suttogta. — Én megvédem, ami az enyém.
Három évvel később a múlt már csak árnyék volt. A nap arany fényben fürdette a kertet. Flora fehér ruhában állt a teraszon, egyik kezét kerekedő hasán pihentetve.
A fűben Félix térdelt egy kisfiú mellett, aki elesett. Gyengéden letörölte a térdét, majd felemelte, és a mellkasához szorította — éppen oda, ahol a golyó nyoma örökre megmaradt. A tekintetük találkozott.
Flora egy pillanatra visszagondolt arra az éjszakára. A hideg csempére. A vérre. Az elütött számra. Az a hiba mentette meg az életét.
A sors egy szörnyet küldött neki a sötétségből. De a páncél alatt egy férfi szíve dobogott. És az a szív érte vert.
