A csend ára, A szűk folyosón állandó, mély zúgás vibrált, mintha maga a ház lélegezne nehezen. Nem csak hallani lehetett — a mellkasban érezni. A levegő sűrű volt, fojtogató. A kristálycsillár apró függői finoman remegtek, akár egy ideges kéz ujjai.
Veronika Petrovna lassan belépett a lakásba, és megállt. Hagyta, hogy a szeme megszokja a félhomályt. Az olcsó légfrissítő émelyítő, mű-eper illata keveredett a kihűlt olaj és a por szagával. Lépett egyet
— a bokacsizmája cuppanva vált el a ragacsos padlótól. A lámpa tompa fényében szilánkok csillantak: egy összetört pohár maradványai.
— Te egyáltalán hallasz engem?! — hasított bele Krisztina hangja a tévé dübörgésébe. — Azt mondtam, reggelre legyen letakarítva a por a képernyő mögül!
A hang nem nyomta el a zajt. Eggyé vált vele.A nappali, amelyet Krisztina „modernnek” nevezett, valójában szétesett volt. A drága bőrkanapén ruhakupac hevert: selyemblúzok, gyerekruhák, gyűrött cukorkapapírok.
A parkettán LEGO-darabok szóródtak szét, mint egy aknamező.
A kanapén Krisztina félig feküdt, mint egy kifáradt királynő. Köntöse lecsúszott a válláról, egyik kezében telefon, a másikkal idegesen reszelte a körmét. Nem nézett fel — az üzenetek fontosabbak voltak, mint bármi a szobában.
A sarokban, a tévé mellett, Levi állt. Olyan volt, mintha meg akarna szűnni létezni. Vékony vállai előreestek, nyaka a vállai közé húzódott. Gondosan törölte a képernyőt, félve, hogy egyetlen csík is haragot vált ki.
— Ó, Veronika Petrovna is megérkezett!— mondta Krisztina gúnyosan, fel sem pillantva. — Ártjom dolgozik. Ne számítson vendéglátásra. Őszintén? Még felkelni sincs erőm.
Ebben a pillanatban két kis test rohant el Veronika mellett. Márk és Miron, az ötéves ikrek, egymást lökdösve, nevetve, kiabálva.— Add vissza! — Az enyém! Anyu, megint ő!
Az egyikük szándékosan nekilökte Levit a szekrény sarkának. A fiú megingott. Nem szólt. Csak még jobban összezárta magát.— Vigyázz! — csattant fel Krisztina.
— Az a tévé többet ér, mint te egész életedben! Pont olyan ügyetlen vagy, mint az apád.Veronika lassan kigombolta a kabátját. A mellkasában valami régi, izzó dolog mozdult meg. Nem hirtelen. Évek alatt gyűlt össze.
Levi felnézett rá.És abban a pillanatban megállt az idő.Ugyanaz a szürke szem, apró arany pöttyökkel az íriszben. Ugyanaz a finoman lebiggyedő alsó ajak. Fjodor. A férje. A múlt.
Az ikrekre nézett. Idegenek voltak.— Levikém, gyere ide — mondta halkan.A fiú bizonytalanul az anyjára pillantott.— Menj csak — legyintett Krisztina. — Legalább csend lesz.
Veronika magához ölelte. A fiú csontjai ijesztően törékenyek voltak.— Ettél ma?— Tegnap este… maradék kását.— És a testvéreid?— Nekik anya gofrit hozott.
Veronika megsimította a haját. Pont olyan színű volt, mint Ártjomé gyerekkorában.Egy hét múlva megérkezett a laboreredmény.0%. 0%. 99,98%.
Veronika sokáig ült mozdulatlanul. A világ halk kattanással a helyére került.Aznap este visszatért a lakásba.— Ez mit jelent? — kérdezte Krisztina, amikor meglátta a papírokat.
— Azt — felelte Veronika nyugodtan —, hogy Levi nem a te fiad.Csend lett. Olyan sűrű, hogy szinte fájt.— Hazudsz.— Nem. És tudtad.Krisztina arca megfeszült. Az ikrek a szobában nevettek.
— Elviszem őt — mondta Veronika. — Most.— Nem viheted el! Ő senki!Veronika lehajolt Levihez, feladta rá a kabátját.
— Tévedsz — mondta halkan. — Ő az egyetlen, aki igazán számít.
Az ajtó becsukódott.Odakint hideg volt. Levi szorosan fogta Veronika kezét.— Nagyi… most már jó lesz?Veronika megszorította a kezét.— Most kezdődik az életed, kicsim. És a csend végre nem fájt többé.
