– Holnap délelőtt tízkor elviszem hozzád Antonina Petrovnát. Szabadíts fel neki egy alsó polcot a szekrényben a pelenkáknak. És vegyél nedves törlőkendőt is, nincs időm gyógyszertárakba rohangálni. – 21:14
Háromszor olvastam el az üzenetet.
A betűk összefolytak a szemem előtt, az agyam pedig egyszerűen nem akarta elhinni, amit lát.
Két évvel korábban Anton összepakolta a holmiját, és elhagyott egy nála jóval fiatalabb nő, a huszonkét éves Milana kedvéért.
Most pedig az új felesége közölte velem, hogy másnap hozzám költözteti Anton anyját.
Felhívtam.
Milana szinte azonnal felvette.
– Milana? Talán eltévesztetted a számot? – kérdeztem, miközben próbáltam uralkodni magamon.
– Ksenya, ne kezdj el hisztizni – felelte olyan hangon, mintha csak egy bevásárlólistát diktálna. – Mindent jól értettél. Holnap Antonina Petrovna hozzád költözik.
– Micsoda?! Mégis milyen alapon?! – pattantam fel a kanapéról. – Ő a férjed anyja! Nekem ehhez mi közöm?
– Az, hogy Anton és én elutazunk. A Maldív-szigetekre. A jegyeket már tavasszal megvettük – mondta, majd hangosan beleharapott egy almába. – Anyának három hete stroke-ja volt. Félig lebénult.
– És?
– És egy ápolónő havi hatvanezerbe kerül! Nekünk pedig nincs ennyi felesleges pénzünk. Anton nyakig ül a hitelekben a szalonom miatt. Te pedig egyedül élsz. Van helyed.
– Megőrültetek? Én neki senkije vagyok!
– A volt menye vagy! Nyolc évig éltetek egy fedél alatt! – csattant fel Milana. – Ráadásul állatorvos vagy. Tudod, hogyan kell egy beteget ellátni. Nekem meg manikűrösöm van, és amúgy is gyenge az idegrendszerem. Holnap várd.
A vonal megszakadt.
Én pedig csak ültem az ágy szélén, és a telefonomat bámultam.
A szívem a torkomban dobogott.
Nyolc év házasság.
Nyolc év alatt Antonina Petrovna egyszer sem szólított a nevemen.
Mindig csak „ez” voltam.
„Ez megint elsózta a levest.”
„Ez már megint a ruháira költötte a pénzt.”
„Ez semmit sem tud rendesen megcsinálni.”
És mégis, amikor annak idején felújítottuk a nyaralójukat, négyszázötvenezer rubelt adtam bele a saját, házasság előtti megtakarításaimból.
A válás után pedig úgy küldtek el, mintha én lettem volna a betolakodó.
Egyetlen bőrönddel.
Az ablakhoz léptem.
A kezem remegett.
Hogy voltak képesek ezt egyáltalán kitalálni?
Másnap reggel fél nyolckor megszólalt a csengő.
A kukucskálón keresztül megláttam Antont.
Azonnal tudtam, hogy nem véletlenül jött.
Csak résnyire nyitottam ki az ajtót.
– Szia, Kszjusa. Beengedsz? – kérdezte bűnbánó mosollyal.
– Menj el.
Megpróbáltam becsukni az ajtót, de Anton a lábát a résbe dugta.
– Kszjusa, várj már! Hallgass meg!
– Vedd ki a lábad, különben rendőrt hívok.
– Kérlek! Élet-halál kérdése!
Végül levettem a biztonsági láncot, de beengedni nem engedtem. Az ajtóban maradtunk.
– Mit akarsz, Anton? Milana már mindent elmondott.
– Meg kell értened minket – kezdte könyörgő hangon. – Anyám jobb oldala lebénult. Még felülni sem tud egyedül.
– Sajnálom. Akkor kezeljétek. Fogadjatok ápolót.
– Nincs rá pénzünk, Kszjus! Már így is hárommillió hitelt vettem fel, hogy megnyissam Milana szalonját. Holnap van a megnyitó, pénteken pedig indulunk. A nyaralásra befizetett pénzt már nem kapjuk vissza.
– Ez nem az én problémám.
– De hát te erős vagy! Mindent kibírsz. Milana pedig minden éjjel sír. Nagyon érzékeny. Már egy beteg embertől is rosszul lesz.
Elakadt a lélegzetem.
– Tehát az új feleséged rosszul lesz, én pedig takarítsam az anyád után?
Anton lesütötte a szemét.
– Te már hozzászoktál az ilyesmihez. Állatokat kezelsz. Mi a különbség egy beteg állat és egy beteg ember között?
Néhány másodpercig csak bámultam rá.
– Most tényleg a saját anyádat hasonlítottad egy beteg kutyához?
– Nem ezt akartam mondani!
– De pontosan ezt mondtad.
– Kszjusa, kérlek! Csak két hét! Mire visszajövünk, azonnal magunkhoz vesszük.
– Menj el, Anton.
– A közös múltunkra való tekintettel! Te jó ember vagy. Nagy szíved van.
– Ha egy másodpercen belül nem veszed el innen a lábad, lelöklek a lépcsőn.
Anton még egy pillanatig nézett rám, aztán elment.
Becsaptam mögötte az ajtót, és elfordítottam a kulcsot.
A térdem remegett a dühtől.
Fél órán át ültem a konyhában, és próbáltam megnyugodni.
Aztán arra gondoltam:
Nem tehetik meg.
Nem hozhatják ide erőszakkal.
Ez az én lakásom.
Én vagyok itthon.
Biztonságban vagyok.
Csakhogy nagyon tévedtem.
Délután két óra körül furcsa kaparászást hallottam a folyosóról.
Valaki a zárat piszkálta.
Megdermedtem.
Aztán…
KATT.
Az ajtó kinyílt.
Ekkor jutott eszembe, hogy Anton soha nem adta vissza az alsó zár kulcsát.
Az ajtóban Milana állt rózsaszín, méregdrága sportfelszerelésben.
Mögötte két izmos férfi egy tolószéket tolt be.
A székben Antonina Petrovna ült.
– Vigyük csak be, fiúk! – utasította őket Milana, mintha én ott sem lennék. – Egyenesen a nappaliba!
– Maguk meg mit művelnek?!
A kezemből kiesett a bögre, és darabokra tört a padlón.
– Vigyázzanak az üveggel – szólt oda Milana unottan. – Nehogy megkarcolják a széket.
A férfiak betolták Antonina Petrovnát a nappaliba, majd két hatalmas fekete zsákot tettek le a padlóra.
Aztán szó nélkül távoztak.
Milana pénzt nyomott a kezükbe.
– Tűnj a lakásomból! – kiáltottam.
– Ne kiabálj, Ksenya. Anyának nem tesz jót az izgalom – felelte nyugodtan, miközben megigazította tökéletes frizuráját. – A fekete zsákokban pelenkák és gyógyszerek vannak. Naponta háromszor kell etetni. Leginkább pépes étellel.
– Vidd el azonnal! Rendőrt hívok!
Milana elmosolyodott.
– Hívj, akit akarsz. Mit fogsz mondani? Hogy kidobtad a mozgásképtelen idős asszonyt a lépcsőházba? Sok sikert hozzá.
Aztán a telefonjára nézett.
– Nekem négykor szempillabővítésem van. Holnap pedig a szalon megnyitója. Mindenképpen jól kell kinéznem.
Megfordult, és kisétált.
Az ajtó kívülről csukódott.
Elvitte Anton kulcsát is.
Én pedig ott maradtam kettesben azzal a nővel, aki nyolc éven keresztül pokollá tette az életemet.
Lassan megfordultam.
Antonina Petrovna mozdulatlanul ült a tolószékben.
A bal keze élettelenül feküdt az ölében. Az arca egyik oldala enyhén lebénult.
De a tekintete…
Az a tekintet ugyanolyan maradt.
Hideg. Gőgös. Parancsoló.
– Mit bámulsz? – sziszegte. – Hozz teát.
Pislogtam.
– Tessék?
– Megsüketültél? Hozz vizet! És csukd be az ablakot, huzat van. Mindig is ügyetlen voltál.
Ott álltam a törött bögre mellett.
A saját lakásomban.
Egy nővel, aki éveken át folyamatosan megalázott.
– Maga felfogja, hogy a kedvenc menye éppen most dobta magát ide hozzám? – kérdeztem halkan.
– Milana nem dobott ki! – csattant fel. – Milana fáradt! A lánynak pihenésre van szüksége. Üzlete van! Te meg úgyis ráérsz. Igazán tisztelhetnéd a volt férjed anyját!
Keserűen felnevettem.
– Tisztelnem kellene?
– Tartozol nekem! – vágta rá. – Nyolc évig az én házamban éltél!
– Maga már elfelejtette, hogy négyszázötvenezer rubelt költöttem a házuk felújítására? – remegett a hangom. – És amikor elváltunk, egyetlen bőrönddel küldtek el!
– Ne merj velem kiabálni, te hálátlan nő!
Aztán újra parancsolni kezdett.
– Hozz teát! Kapcsold be a tévét!
Ekkor valami megváltozott bennem.
A sajnálat, amely egy pillanatra megjelent bennem, egyszerűen eltűnt.
Ránéztem a két fekete zsákra.
Majd rá.
– Nem lesz tea.
– Micsoda?!
– Készüljön, Antonina Petrovna. Megyünk egy ünnepségre.
– Hová?
Most először láttam félelmet a szemében.
Elővettem a telefonomat, és taxit rendeltem.
A nehéz tolószékkel lementünk a teherliften.
Antonina Petrovna végig panaszkodott.
– Kszjusa, hová viszel? Nekem pihennem kell!
– Magának támogatnia kell a családját – feleltem hidegen. – Ma fontos nap van a fia életében.
A rámpás taxi már a ház előtt várt.
Betettem a tolószéket, majd a két fekete zsákot is a csomagtartóba.
– Kórházba megyünk? – kérdezte rémülten.
– Nem.
– Akkor hová?
– A szépségszalon megnyitójára.
Antonina Petrovna elsápadt.
– Oda nem mehetek! Milana azt mondta, hogy nem szabad. Ott újságírók vannak. Fontos emberek. Tönkretenném az ünnepséget.
Elmosolyodtam.
– Ugyan már. Maguk család. A családnak együtt kell lennie.
Néhány perc múlva megérkeztünk.
A szalon előtt rózsaszín és arany léggömbökből készült hatalmas kapu állt.
A felirat:
„Beauty Bar Milana”.
Odabent hangos zene szólt. Elegáns vendégek pezsgőspoharakkal a kezükben beszélgettek, a pincérek pedig tálcákon hordták körbe az italokat.
Milana álomvilágot rendezett magának.
Én pedig fogtam a tolószék fogantyúját.
És betoltam Antonina Petrovnát egyenesen a közepébe.
A fotósok vakui felvillantak.
A vendégek elhallgattak.
Anton azonnal megfordult.
Új, elegáns öltönyt viselt, kezében pezsgőspohárral.
Amikor meglátott minket, a mosoly egyetlen pillanat alatt eltűnt az arcáról.
Milana is megdermedt.
– Meglepetés! – mondtam hangosan.
A tolószéket pontosan eléjük állítottam.
Majd a két fekete zsákot is ledobtam a hófehér padlóra.
Az egyik kiszakadt.
Pelenkák, nedves törlőkendők és egy kék gumiréce gurult szét a vendégek lábai előtt.
Valaki elővette a telefonját.
Egy másik vendég suttogni kezdett.
Anton odarohant hozzám.
– Te meg mit keresel itt?!
– Elhoztam nektek anyátokat – válaszoltam nyugodtan. – Úgy tűnik, otthon felejtettétek.
– Vidd innen! – sziszegte. – Te teljesen megőrültél?
– Én már megyek is.
Ránéztem Antonina Petrovnára.
– Ő viszont itt marad. Egy óra múlva pelenkázni kell. Megoldjátok, ugye? Ennyi szépségápolási termék között csak akad valami, amivel megbirkóztok vele.
Antonina Petrovna némán ült.
A szeme megtelt könnyel.
Először láttam rajta, mennyire kiszolgáltatott.
Ránézett a fiára.
– Anton… kisfiam…
Anton azonban rá sem nézett.
Csak engem bámult gyűlölettel.
– Vidd el – sziszegte. – Fizetek érte, amennyit kérsz.
Keserűen elmosolyodtam.
– Már így is tartozol nekem négyszázötvenezerrel a házatok felújítása miatt. Tekintsd ezt az összeget a szalonod megnyitására adott ajándékomnak.
– Biztonságiak! – sikította Milana. – Vezessék ki ezt az őrült nőt! És ezt az öregasszonyt is! Vigyék ki innen, mielőtt elijeszti a vendégeimet!
A teremben megfagyott a levegő.
Antonina Petrovna hitetlenkedve nézett Milánára.
Arra a nőre, akit eddig tökéletes, imádnivaló menyének tartott.
– Milana… – suttogta könnyes szemmel. – Hiszen én odaadtam neked az aranygyűrűmet az esküvődre…
– Akkor edd meg azt a gyűrűt! – ordította Milana. – Anton, csinálj már valamit! Tüntesd el őket!
Én pedig hátraléptem.
– Nekem ebből elég volt. Mostantól oldjátok meg a saját családi problémáitokat.
Aztán Antonhoz fordultam.
– És a lakásom kulcsát jobb, ha elfelejted. Holnap zárat cserélek.
Megfordultam, és elindultam kifelé.
A teremben néma csend honolt.
Csak akkor hallottam meg újra Antonina Petrovna zokogását, amikor már az ajtónál jártam.
Milana közben őrjöngve kiabált a biztonságiakkal.
Kiléptem az utcára.
Mélyet lélegeztem a meleg augusztusi levegőből.
A telefonom szinte felrobbant Anton hívásaitól.
Nem vettem fel.
Egyszerűen letiltottam a számát.
Másnap reggel pedig tényleg zárat cseréltem.
Mert egy dolgot végre megtanultam:
Attól, hogy valaki valaha a családod része volt, még nem kap jogot arra, hogy egész életében átgázoljon rajtad.
Te mit tettél volna a helyében?
