A szerelvény megrázkódott a váltónál, Péter pedig megtorpant a folyosó közepén.
Ablak mellett ült egy nő. Lassan felemelte a kezét a halántékához, majd egy kósza hajtincset a füle mögé simított. Ugyanazzal a finom, kissé oldalra billenő fejmozdulattal.
Péter halántékában hirtelen lüktetni kezdett a vér.
Öt év telt el azóta, hogy elveszítette Innát. Öt hosszú év, és mégis… ezt a mozdulatot úgy őrizte az emlékezetében, mintha tegnap látta volna utoljára.
Inna pontosan így csinálta, amikor ideges volt.
Péter lába szinte magától vitte előre. Leült a nővel szemben, és képtelen volt levenni róla a szemét.
Idegen volt.
A kabátja lötyögött rajta, mintha nem is az ő mérete lenne. Az arca sápadt és kifejezéstelen, tekintete távoli, zárkózott. De a kezei…
Azok a vékony ujjak, lazán összekulcsolva az ölében.
A lábfej apró, ideges ringása a régi cipőben.
Minden mozdulatban ott volt valami fájdalmasan ismerős.
A nő végül megérezte a tekintetét, és felemelte a szemét.
Péter zavartan elkapta a tekintetét, majd mégis megszólalt.
– Bocsásson meg… Ön melyik állomáson száll le?
– Sosznovkán – felelte a nő.
A hangja mély volt, kissé rekedtes. Idegen.
Semmi köze nem volt Inna hangjához.
– Én is ott szállok le. Elkísérhetem?
A nő röviden, hitetlenkedve elmosolyodott.
– Miért?
Péter vállat vont.
– Nem tudom – mondta őszintén. – Csak szeretném.
A nő sokáig nézte. Tekintete gyanakvó volt, mintha megpróbálná eldönteni, milyen szándék vezeti ezt az ismeretlen férfit.
Végül megvonta a vállát.
– Hát… jöjjön.
A peronon azonban olyan gyorsan indult el, hogy Péternek szinte futnia kellett utána.
– Maga mindig ilyen gyorsan menekül? – kérdezte kifulladva.
A nő megtorpant.
– Maga meg mindig ilyen tolakodó?
Péter egy pillanatig hallgatott.
– Ha tolakodnék, talán valaki feltűnőbb nőt választottam volna. Az én feleségem öt éve meghalt. Maga pedig ugyanúgy mozog, mint ő.
A nő arca megváltozott.
Megállt, majd lassan megfordult.
– Akkor most helyettesítőt keres?
– Nem. Nem helyettesíteni akarom. Csak… szeretnék beszélgetni valakivel.
A nő hosszasan figyelte.
Péter pontosan látta rajta: egyetlen szavát sem hiszi el.
– Holnap hatkor jöjjön – mondta végül. – Tizenhét, negyvenkettes lakás. De ha késik, nem engedem be.
Péter másnap már öt perccel hat előtt ott állt a ház előtt.
Bordó krizantémot vett, mellé egy doboz finom kekszet. A lépcsőházban káposztaleves és nedves vakolat szaga keveredett. A falakon itt-ott lepattogzott a festék, a lépcsők pedig minden lépésnél panaszosan megnyikordultak.
Anna szó nélkül ajtót nyitott.
Péter belépett.
A lakás apró volt. Egyetlen szoba, szűk konyha, foltos tapéta, az egyik sarokban régi varrógép. Az asztalon különböző színű és mintájú anyagdarabok hevertek.
– Üljön le. Mindjárt felteszem a vizet.
Anna azonban még a kabátját sem vette le.
Péter összevonta a szemöldökét.
– Fázik? Hiszen forrók a radiátorok.
– Így kényelmesebb.
A válasz rövid volt, de a hangja mögött olyan feszültség húzódott, mint egy túl szorosra húzott húr.
Anna teát készített, kenyeret szeletelt, majd leült Péterrel szemben. A kabátot szorosan maga köré húzta, mintha pajzs lenne közte és a világ között.
– Meséljen magáról – kérte Péter.
– Nincs mit mesélni. Otthon varrok. Egyedül élek.
– És a családja?
Anna tekintete megkeményedett.
– Nincs családom.
– Miért?
A nő olyan hirtelen tette le a csészét, hogy a porcelán koppant az asztalon.
– Mert nem mindenkinek van szerencséje. Érti? Vannak nők, akikre a férfiak rá sem néznek. Vagy ha mégis, előbb-utóbb elfordulnak és elmennek. Én ilyen nő vagyok.
Péter nem válaszolt.
A hangjában olyan régi, mély seb lüktetett, hogy minden vigasztaló szó üresnek tűnt volna.
– Vegye le a kabátját. Melege van.
– Nem.
– De hát miért?
– Menjen el, Péter. Nem kellett volna idejönnie.
Anna felállt, és az ablakhoz fordult.
A válla remegett.
Péter odalépett hozzá, és ösztönösen a vállára tette a kezét.
A következő pillanatban megmerevedett.
A vastag szövet alatt valami egyenetlenséget érzett.
Egy határozott kidudorodást.
A keze önkéntelenül megrezdült.
Anna azonnal megérezte.
Megfordult.
A tekintete kemény és dühös volt.
– Na látja. Most már mehet. Mindenki ezen a ponton megy el. Maga sem az első, és nem is az utolsó.
Egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a kabátot.
A hátán lévő púp nem volt hatalmas, de jól látható.
Anna felemelt állal állt előtte, mintha ítéletre várna.
– Megnézte? Elég volt? Akkor menjen.
Péter némán állt.
Nem erre számított.
Anna várt. Minden másodperccel vörösebb lett az arca, mintha nem is a szégyen, hanem az évek során felgyülemlett megaláztatás égetné belülről.
– Sajnálom – mondta végül Péter rekedten. – Nem gondoltam…
– Senki sem gondol rám.
Anna lehajtotta a fejét.
– Viszontlátásra, Péter.
Péter elment.
Otthon ledőlt a kanapéra, becsukta a szemét, de azonnal újra maga előtt látta Annát.
A kezeit.
A mozdulatait.
A tekintetét.
Inna alakját idézte fel benne minden apróság, és mégis egy teljesen másik nő állt előtte.
Aztán eszébe jutott a púp.
Megpróbálta elképzelni, milyen lenne megölelni Annát. Magához húzni. És valami összeszorult benne.
A telefon csörgése törte meg a csendet.
A húga, Tamara volt az.
– Petya, hová tűntél? Meggyőztem a harmadik lépcsőházból Valentyina Sztyepanovnát, hogy találkozzon veled. Nagyszerű asszony! Jó alakú, vidám, remekül főz. Gyere vasárnap!
– Tamara, hagyj békén.
– Meddig fogsz még így élni? Öt éve csak vegetálsz! Inna lenne az első, aki rád förmedne emiatt. Egy férfi nő nélkül nem férfi, hanem zöldség. Már a szomszédok is suttognak rólad.
– Tamara, majd én eldöntöm.
– Nem döntesz te semmiről! Dolgozol a raktárban, hazamész, és ennyi. Ez nem élet, Péter. Ez csak létezés!
Péter lenémította a telefont.
A szavak azonban tovább visszhangoztak a fejében.
Talán a húgának igaza van.
Talán valóban egy öt évvel ezelőtti árnyékba kapaszkodik.
Talán Anna csak egy idegen nő, akiben kétségbeesetten megpróbálja megtalálni azt, akit már soha nem kaphat vissza.
Aznap éjjel mégsem tudott aludni.
Újra és újra Anna szeme jelent meg előtte.
Az a száraz, kemény tekintet, amely mögött annyi elutasítás és megaláztatás gyűlt össze.
És az a felemelt áll, amikor levette a kabátját.
Másnap reggel Péter bement a városközpontba.
Bordó rózsát vett.
Drága, valódi bőrből készült táskát.
Dél körül visszautazott Sosznovkára, és leült Anna háza előtt.
Három óra körül meglátta.
Anna nehéz, anyaggal teli táskát cipelt. Fáradtan lépkedett, amikor észrevette Pétert.
Megállt.
– Maga mit keres itt?
– Beszélni szeretnék.
– Már mindent elmondtam. Menjen haza, Péter.
Anna megpróbálta kikerülni.
Péter azonban megszólalt.
– Anna, adjon még egy esélyt.
A nő megállt.
– Tegnap megijedtem – folytatta Péter. – Hülye voltam. De egész éjjel nem aludtam. Magára gondoltam.
Anna szeme összeszűkült.
– Sajnál?
– Nem.
– Megszánt?
– Nem.
– Akkor mit akar?
Péter mély levegőt vett.
– Megismerni magát.
Anna sokáig hallgatott.
Péter átnyújtotta a rózsákat.
Anna bizonytalanul elvette őket, közelebb emelte az arcához, és megszagolta. Egyetlen pillanatra meglágyult az arca.
– Liza néni tegnap azt mondta – szólalt meg halkan –, hogy ha valaki képes megsajnálni egy másik embert, akkor még nem halt ki belőle a szív.
Elhallgatott.
– De én már nem tudom, Péter, hogyan kell hinni az embereknek.
– Akkor ne higgyen nekem. Csak engedje, hogy még egyszer eljöjjek.
Anna lassan bólintott.
És Péter valóban visszajött.
Minden este munka után.
Néha kenyeret hozott. Máskor almát, tejet vagy egy kis süteményt. Nem próbálta megjavítani Annát. Nem mondta, hogy „ne foglalkozzon vele”. Nem kérdezte, miért nem felejti el a múltat.
Egyszerűen csak ott ült.
A konyhaasztalnál.
Hallgatta a varrógép egyenletes kattogását, nézte Anna ügyes ujjait, ahogy az anyagot a tű alá igazítja.
Lassan beszélgetni kezdtek.
Anna mesélt Lizáról, a nagynéniről, aki felnevelte, miután a szülei nem akartak tudomást venni róla, amikor megszületett a gerincdeformitásával.
Mesélt az iskoláról.
A gyerekek gúnyolódásáról.
A fiúkról, akik előbb kedvesek voltak hozzá, aztán a háta mögött nevettek rajta.
Mesélt egy férfiról is, aki azt mondta, hogy szereti, majd később a barátai előtt viccet csinált belőle.
Péter hallgatott.
És minden egyes történettel nőtt benne a harag.
Nem Anna iránt.
Azok iránt, akik egész életében azt tanították neki, hogy kevesebbet ér másoknál.
Egyik este megszólalt a csengő.
Anna ajtót nyitott.
Tamara állt odakint.
– Petya! Mindenhol kereslek! Otthon nem vagy, a telefont nem veszed fel. A szomszéd látta, hogy ide jársz.
Aztán végigmérte Annát.
– Ki ez?
Péter felállt.
– Tamara, menj haza.
– Várj csak. Hadd nézzem meg.
Tamara hunyorogva figyelte Annát.
– Petya, te teljesen megőrültél? Egy normális nő helyett ezzel…
A mondat végén megvetően Annára mutatott.
– Ezzel a… nővel töltöd az idődet?
Anna arca elfehéredett.
Megpróbálta becsukni az ajtót, de Tamara a lábával kitámasztotta.
– Nézz már rá! Púpos! Egy ilyen szörnyeteg mellett akarsz élni? Nincs más nő ebben az egész városban?
Péterben valami elszakadt.
Odalépett, megfogta Tamara karját, és kemény hangon mondta:
– Fogd be, és menj ki. Azonnal.
– Petya, én csak jót akarok neked!
– Nem kell a jótékonykodásod!
A hangja úgy csattant, hogy Tamara összerezzent.
– Egész életemben te mondtad meg, hogyan éljek. Kivel barátkozzak. Kit vegyek feleségül. Hogyan gyászoljam Innát. Meddig sírjak érte. Mit csináljak a saját életemmel.
Péter az ajtó felé mutatott.
– Ennek most vége. Takarodj innen, Tamara. És többé ne halljam a tanácsaidat.
– Ezt még megbánod! Mindenki rajtad fog nevetni!
– Hadd nevessenek.
Péter kinyitotta az ajtót.
– Nekem mindegy.
Tamara még mondani akart valamit, de Péter kitessékelte a folyosóra, majd becsukta mögötte az ajtót.
Amikor megfordult, Anna már a padlón ült.
A térdét átölelve sírt.
Nem hangosan.
Csak egész testében remegett.
Péter letérdelt mellé, és ügyetlenül magához ölelte.
– Igaza van – suttogta Anna. – Nem vagyok magához való. Maga még meg fogja bánni.
– Kérlek, ne mondd ezt.
Anna felnézett.
Péter két kezébe fogta az arcát.
– Figyelj rám. Nekem nem számít, mi van a hátadon. Érted? Az számít, hogy itt vagy. Hogy amikor veled vagyok, nem érzem olyan üresnek a világot.
A hangja elcsuklott.
– Igen, mozogsz úgy, mint Inna. És ettől könnyebb levegőt vennem. De te nem Inna vagy. Te Anna vagy.
A nő könnyes szemmel nézett rá.
– De én nem ő vagyok.
– Tudom.
Péter gyengéden megszorította a kezét.
– És éppen Annát szeretném megismerni.
Megcsókolta.
Anna először megmerevedett, aztán hozzábújt.
A könnyei ismét eleredtek.
De ezek a könnyek már nem ugyanazt jelentették.
Mintha valami, amit évtizedeken át szorosan magába zárt, végre kiszabadult volna belőle.
Egy héttel később Péter hazavitte Annát.
A lakása nagy volt, de üres.
Túlságosan üres.
Három nappal korábban Péter összeszedte Inna fényképeit, és egy dobozba tette őket. Nem azért, mert el akarta törölni a múltat. Hanem mert először érezte úgy, hogy talán helyet kell csinálnia a jelennek.
Anna lassan végigsétált a szobákon.
Megérintette a függönyöket.
Végigsimított a könyvek gerincén.
Aztán halkan megszólalt:
– Itt lehet lélegezni.
Péter ránézett.
– Akkor maradj.
Anna megfordult.
– És Tamara?
Péter elmosolyodott.
– Tamarának hozzá kell szoknia, hogy most már én döntök a saját életemről.
Anna leült a kanapéra.
Péter mellé ült.
Sokáig nem szóltak.
Aztán Anna lassan a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Nem fog megbocsátani neked.
– Nem kell a megbocsátása.
Tamara valóban nem bocsátott meg.
Naponta telefonált. Kiabált. Azt mondta, Péter szégyent hoz a családra. Hogy a szomszédok róla beszélnek. Hogy tönkreteszi az életét egy „ilyen nő” miatt.
Péter eleinte hallgatta.
Aztán minden alkalommal egyszerűen letette a telefont.
Egy hónappal később Tamara két szomszédasszonnyal együtt megjelent a háznál.
A lépcsőház visszhangzott a kiabálásától.
– Péter! Elment az eszed? Megőrültél? Ez a nő megbabonázott!
Péter kilépett az ajtón.
Hosszú ideig csak nézte a húgát.
– Tamara, befejezted?
– Nem! Én nem engedem, hogy…
– De engedni fogod.
A hangja nyugodt volt.
– Mert ez az én életem. Nem a tiéd.
Tamara elhallgatott.
– Ha még egyszer idejössz ordítani, feljelentelek a nyugalom megzavarása miatt. Megértetted?
A két szomszédasszony egymásra nézett.
Tamara szája résnyire nyílt.
Nem számított rá, hogy az öccse valaha képes lesz így beszélni vele.
– Petya…
– Menj haza, Tamara.
A nő végül megfordult és elment.
Többé nem telefonált.
Péter később ismerősöktől hallotta, hogy Tamara mindenkinek panaszkodik rá. Hogy hálátlan testvérnek nevezi. Hogy szerinte szégyent hozott a családra.
Péter nem örült ennek.
De nem is érzett bűntudatot.
Anna a hónap végén végleg hozzá költözött.
Magával hozta a varrógépét, két bőröndnyi ruhát, néhány könyvet, és egy bekeretezett fényképet Lizáról.
Liza néni két éve halt meg.
Anna mégis mindig úgy őrizte a fényképét, mintha a nő valahonnan a háttérből még mindig figyelné őt.
Anna a komódra tette a keretet.
– Szerintem kedvelt volna téged.
Péter elmosolyodott.
– Szerettem volna megismerni.
– Azt mondta volna, hogy makacs vagy, mint egy öszvér.
– Ez nem hangzik túl jól.
Anna elnevette magát.
– Aztán hozzátette volna, hogy ez néha kifejezetten hasznos tulajdonság.
Péter mögé lépett, és átölelte.
Anna most már nem húzta össze magát.
Nem próbálta elrejteni a hátát.
Nem szégyellte magát.
Csak hozzásimult.
– Egész életemben azt hittem, egyedül fogok maradni – suttogta. – Azt gondoltam, egyszer majd meghalok abban a kis lakásban, és senki sem fogja megtudni, amíg a szomszédok meg nem érzik a szagot.
– Ne beszélj így.
– De igaz volt.
Anna lehunyta a szemét.
– És most… minden reggel felébredek, és még mindig nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy te itt vagy.
Péter maga felé fordította.
A nő szemében már nem volt gyanakvás.
Nem volt benne az a régi félelem sem.
Csak fáradt hála.
És valami, ami nagyon hasonlított a boldogságra.
– Hidd el – mondta Péter egyszerűen.
Anna elmosolyodott.
Most először igazán.
Nem tökéletesen.
A mosolya kissé féloldalas volt, óvatos és bizonytalan.
De valódi volt.
Odakint esett.
Az a szürke, hideg novemberi eső, amely lassan lemossa az utcákról a port, és minden háztetőt fénylővé változtat.
Péter az ablaknál állva nézte az esőcseppeket.
Öt évvel korábban Inna elment.
Péter pedig sokáig úgy élt, mintha a gyász egy üvegfal mögé zárta volna. Lélegzett, dolgozott, hazament, aludt, majd másnap mindent ugyanonnan kezdett.
Azt hitte, ez már az élet.
Most azonban Anna ott volt mellette.
Nem Inna helyett.
Nem emlékként.
Nem vigaszdíjként a veszteség után.
Hanem önmagaként.
Egy nőként, akinek megtörték a szívét, akit éveken át megaláztak, és aki mégis képes volt újra bízni.
Péter nem tudta, mit hoz majd a holnap.
Nem tudta, milyen nehézségek várnak még rájuk.
De amikor Anna odalépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét, már nem félt annyira a jövőtől.
Mert először öt év után nem a múltat nézte.
Hanem azt a nőt, aki mellette állt.
És arra gondolt, hogy talán a szerelem nem mindig úgy érkezik, ahogy az ember elképzeli.
Néha egy vonaton ül.
Néha egyetlen mozdulatban ismerős.
Néha egy fájdalmas titkot visel a hátán.
És néha éppen ott talál rá az ember a második esélyre, ahol a legkevésbé számít rá.
