— Most pedig következzen a mi drága Zsannánk! A lányunk! Aki egészen Moszkvából utazott haza az édesanyjához!
Edik, a ceremóniamester, Zsanna ismerőse, aki állítólag „igazi profi, céges rendezvényeken is dolgozik”, olyan hosszan nyújtotta el azt, hogy „egészen Moszkvából”, mintha Zsanna gyalog tette volna meg az utat, kezében egy ikonnal, Rosztov Velikijen keresztül.
A terem tapsviharban tört ki. A Moszkovszkij sugárúton álló Líra kávézóban harmincketten voltunk. Megszámoltam őket, mert a bankettet én rendeltem meg, az előleget én fizettem be, és csütörtökön én ültem le Oljeszjával, az étterem vezetőjével az étlap fölé, hogy kihúzzuk belőle a kocsonyát, amit az anyósom ki nem állhatott.
Én a sarokban ültem, a konyhaajtó mellett. Az ültetési rendet Zsanna készítette.
— Vera, ti Szerjózsával üljetek oda, a konyha közelébe. Neked úgyis kényelmesebb lesz, ha valami kell, csak odaugorsz, és szólsz a pincéreknek — magyarázta még pénteken telefonon. — Krisztinát is ültessük hozzátok, a fiatalok csak elférnek ott a sarokban.
Így aztán hárman szorongtunk a sarokban: én, a férjem, Szergej, és Krisztina, Zsanna huszonhét éves lánya, aki könyvelőként dolgozott. Mellettünk állt még egy fogas is, amelyre mindenki felakasztotta a kabátját, és valahányszor valaki újabb kabáttal elhaladt mellettem, az ujja végigsúrolta a fülemet.
Zsanna felállt, megigazította púderrózsaszín ruháját, és úgy ragadta meg a mikrofont, ahogyan az ember egy távoli rokon esküvőjén emeli fel a poharát: egész lényével azt sugározva, hogy most éppen szívességet tesz mindenkinek.
— Anyucikám! — A hangja megremegett, mire az asztaloknál mindenki elolvadt a meghatottságtól. — Nyolcvanéves vagy! Te aztán vasból vagy! Egyedül neveltél fel minket Szerjózsával. Apánk meg folyton kiküldetésben volt…
Az anyósom, Antonina Pavlovna az asztalfőn ült az új blúzában, amelyet én vettem neki a Szvoboda áruháznál négyezer-kétszáz rubelért. Bólogatott. Mindig bólogatott, ha valaki sokat beszélt. A hallása egyébként egészen jó volt, egyszerűen úgy gondolta, hogy ha bólogat, a másik hamarabb befejezi.
— És külön szeretnék köszönetet mondani a mi drága Veránknak is! — Zsanna felém fordult, megkeresett a tekintetével, én pedig valamiért azonnal kihúztam magam, mintha iskolai ünnepségen állnék sorban. — Vera, állj fel! Na, gyerünk, ne szégyenlősködj, hiszen itt mindenki a családhoz tartozik!
Felálltam. Valakinek a báránybőr kabátja lecsúszott a vállamra.
— Nézzétek csak, ő a mi Veránk! Olyan nekünk, mintha a saját családunk tagja lenne! Szívből mondom, őszintén! Minden egyes nap meglátogatja anyát. Minden nap! Hát hová is menne szegény, igaz? A gyerekek már felnőttek, Szerjózska meg folyton horgászni jár…
A vendégek felnevettek. Jóindulatúan, családiasan. Szerjózsa is nevetett.
— Anya, ugye odaadtad neki a lakáskulcsot? — Zsanna az anyja felé hajolt. — Odaadtad? Na, Vera, akkor már szinte be is költöztél! Csak viccelek!
Újabb nevetés. Róza néni, az anyósom unokatestvére még a villáját is letette, hogy kényelmesebben nevethessen.
— Nem, komolyan, annyira hálás vagyok Verának! — Zsanna a mellkasára szorította a kezét. — Anya Vera gondoskodására van bízva, Vera pedig… nos, egy kicsit anya gondoskodására, nem igaz? — kacsintott rám. — Anyának egyébként harminckétezer rubel a nyugdíja, és most, hogy betöltötte a nyolcvanat, még emelnek is rajta. De amikor legutóbb hazajöttem, kinyitottam a hűtőt, és mit találtam benne? Kefirt! Hát kérdem én, hová tűnik a pénz? Csak viccelek, Vera, csak viccelek! Miért pirulsz el rögtön? Hiszen szeretetből mondom!
A terem újra nevetésben tört ki. Valaki bekiabálta:
— Zsannácska, te aztán nem vagy semmi!
Edik pedig a hangfalból még egy komikus „bumm-csattanás” effektet is lejátszott.
Én csak álltam.
Tudják, milyen ez? Amikor az ember áll, de az arca mintha külön életet élne. Az arca ég, az ajka mosolyog, mert mást nem tehet, odabent pedig ül valaki egészen kicsi, és pontról pontra felsorolja a tényeket.
Kefir van a hűtőben, mert Antonina Pavlovna este kilenc után már csak azt fogyaszthatja, így rendelte el a kardiológusa. A fagyasztóban pedig ott vannak a húspogácsák, amelyeket minden vasárnap én készítek neki pulykahúsból, hagyma nélkül, mert a hagymát nem eheti.
A leves a kék lábasban áll az erkélyen, mert a lábas nem fér be a hűtőbe.
Zsanna nem ment ki az erkélyre. Tulajdonképpen az anyja lakásában a konyhánál tovább soha nem jutott. Újévkor és március nyolcadikán látogatta meg, egy-egy prágai tortával, amelytől aztán az anyja vércukorszintje az egekbe szökött.
De a nyolcvanadik születésnapon hallgatni kellett. Ez volt a szabály.
A mi családunkban mindössze két szabály létezett: anya előtt nem veszekszünk, és a családi szennyest nem teregetjük ki.
A szennyest azonban mindig én vittem ki a házból. Szó szerint, esténként, zsákokban.
Szerjózsára néztem. Ő csak mosolygott maga elé, arra a pontra a falon, ahol egy műanyag szőlőfürt lógott. Egész életében ezt csinálta, valahányszor Zsanna beszélt.
— Ülj le, Vera — súgta oda nekem. — Hiszen csak viccel.
Kissé remegő lábbal visszaültem.
Krisztina viszont egyáltalán nem viccelt. Mellettem ült, és olyan arccal figyelte az eseményeket, amilyennel egy adóellenőr néz egy bevallást, amelyben valaki negyvenezer rubel jövedelmet vall be, miközben három lakása van.
Egész este alig evett, és folyamatosan a telefonját nézegette. Azt hittem, valakivel üzenetet vált. A mai fiatalok már csak ilyenek.
— Vera néni — súgta a fülembe. — Kérem, most még ne menjen el, jó?
— Hová mennék, Krisztinácska? Hiszen nekem kell behoznom a tortát a konyháról. Kétszintes.
— Akkor jó.
Zsanna közben egyre jobban belelendült. Elmesélte, hogyan varrt neki az anyja gyerekkorában hópehelyjelmezt. Hogyan törte be Szerjózsa hetedik osztályban a tanári szoba ablakát. Aztán azt is elmondta, hogy ő és az anyja milyen tökéletes harmóniában élnek, és hogy minden vasárnap telefonál neki. Minden egyes vasárnap!
Ezután felállt Rimma Arkagyevna, az anyósom szomszédja, aki tizenkét éve lakott vele egy emeleten.
— Zsannácskára! Aranyat érő lány! Egészen Moszkvából hazautazott az anyjáért! Nem mindenki tenné meg ezt…
Mindenki koccintott. Én is. Ásványvízzel, hiszen én vezettem, nekem kellett hazavinnem az anyósomat.
Most pedig egy kicsit vissza kell mennünk az időben, hogy megértsék, miért alakult minden így.
Az apósom 2019 novemberében halt meg. Antonina Pavlovna akkor hetvenhárom éves volt, és még igazán elemében volt: egyedül járt piacra, egyedül ment ki a hétvégi telkére, és maga mérte a vérnyomását.
Szerjózsával három buszmegállóra laktunk tőle. Én egy varrodában dolgoztam szabászként és varrónőként. Huszonhat éve hajtottam fel nadrágszárakat és cseréltem cipzárakat. Nyugodt, ülőmunka volt, reggel tíztől este hatig.
2021 januárjában az anyósom megcsúszott a ház bejáratánál. Combnyaktörés. Műtét, csípőprotézis, két hónapig feküdt, aztán járókerettel kezdett közlekedni.
Zsanna akkor felhívott Moszkvából.
— Vera, hát te vagy hozzá közel. Megérted, ugye? Nekem ott van Kirill, a jelzáloghitel, meg az unokámra is vigyázok. Szívesen hazamennék, de egyszerűen nem tudok.
Kirill, Zsanna fia, akkoriban egész héten óvodába járt. De ezt hagyjuk is.
Két hónapra ápolónőt fogadtam, aki napközben vigyázott az anyósomra, amíg én dolgoztam. Havonta negyvennyolcezer rubelbe került.
Szerjózsa megkérdezte:
— Vera, nem lehetne valahogy olcsóbban megoldani?
— Dehogynem. Menj szabadságra, és csináld te!
— Jó, hát rendben — felelte.
Azóta minden egyes nap én járok hozzá.
Reggel, munka előtt szétosztom a gyógyszereit a gyógyszeradagolóba. Hétféle tablettát szed, és megmérem a vérnyomását.
Este vacsorát készítek neki. Hétfőnként beadom az injekcióját. Péntekenként levágom a lábkörmeit, mert ő már nem tud lehajolni, a szépségszalonban dolgozó lányokat pedig durvának tartja.
Szombatonként takarítok.
A közüzemi számlákat a saját bankkártyámról fizetem, mert ez gyorsabb, mint vele együtt bemenni a Sberbankba. A gyógyszereket is én veszem meg a saját pénzemből. A sarki patikában már név szerint ismernek.
Az anyósom a nyugdíját maga kapja, közvetlenül a számlájára. Én még egyszer sem vettem a kezembe a bankkártyáját. Egyszer sem, becsületszavamra!
Néhányszor próbált pénzt adni nekem.
— Vera, drágám, itt van, ebből vegyél gyógyszert!
Én azonban mindig visszautasítottam.
— Anyuka, tegye csak félre a pénzt a temetésére!
Ilyenkor nevetett.
Szerjózsa pedig ezalatt horgászni járt.
Nem, ő nem rossz ember. Jólelkű. Egyszerűen azok közé a férfiak közé tartozik, akik őszintén azt hiszik, hogy az étel magától kerül a hűtőbe, az anyjuk pedig „egész jól megvan, nincs semmi baja”.
— A fiatalok is szeretnének mondani valamit! — jelentette be Edik, amikor Krisztina felemelte a kezét.
Zsanna megfordult, és szélesen elmosolyodott.
— Jaj, Krisztinácskám! Gyerünk, kicsim! De csak röviden, drágám, mert mindjárt kihűl a főétel! — Aztán játékosan a vendégek felé fordult. — A lányom könyvelő, mindent táblázatokban vezet. Mindjárt felolvassa nekünk az éves beszámolót!
Nevetés futott végig a termen. Róza néni ismét letette a villáját.
— Harminc másodperc, fiatal hölgy! — Edik Krisztina kezébe nyomta a mikrofont, majd elindította a hangfalon az óra ketyegését.
Krisztina felállt. Magas lány volt, egyszerű sötétkék ruhában, lófarokba fogott hajjal. A nagymamájára nézett. A telefonját a kezében tartotta, a képernyővel maga felé.
— Nagymama, boldog születésnapot! Nagyon szeretlek. Rövid leszek, anyának igaza van. És mivel könyvelő vagyok, számokkal fogok beszélni.
A hangfalból továbbra is hallatszott az óra ketyegése. Edik odanyúlt, hogy kikapcsolja, de valamiért meggondolta magát. A ketyegés folytatódott.
— 2021 januárjától 2026 szeptemberéig — kezdte Krisztina olyan hangon, ahogyan egy könyvelő felolvassa az egyeztetési jegyzőkönyvet. Egyenletesen, érzelem nélkül. — Nagymama gyógyszerei: háromszáztizennyolcezer rubel. A műtét utáni ápolónő: kilencvenhatezer. Közüzemi számlák: háromszáznegyvenezer. Taxik a kórházba és vissza: negyvenegyezer.
Egy pillanatra megállt.
— Az élelmiszereket nem számoltam bele, mert túl sok a blokk, és már a doboz sem csukódik be. Összesen hétszázkilencvenötezer rubel. Ezt Vera Nyikolajevna fizette ki. A saját bankkártyájáról. A saját pénzéből.
A teremben csend lett.
Nem egyszerre. Hullámokban terjedt végig a vendégek között. Először a hozzánk legközelebb ülők hallgattak el, aztán a középső asztalnál ülők, végül Róza néni is.
— Most pedig beszéljünk a nyugdíjról — folytatta Krisztina, és újabb képernyőképeket lapozott elő a telefonján. — Anya megkérdezte, hová tűnik a pénz. Erre is tudok válaszolni, mert én telepítettem a banki alkalmazást a nagymama telefonjára, és ő maga mutatta meg nekem a számlakivonatot.
Három másodpercnyi szünet következett.
A hangfalból továbbra is hallatszott a ketyegés.
Tik-tak. Tik-tak.
— A nagymama számlájáról az elmúlt harminchat hónapban ötszáznegyvenezer rubelt utaltak el. Minden hónap ötödikén, a nyugdíj érkezésének napján, tizenötezer rubelt. A kedvezményezett: Zsanna Viktorovna K.
Nem Zsannára néztem. Az anyósomat figyeltem.
Antonina Pavlovna abbahagyta a bólogatást.
— Ez… — Zsanna felpattant. A széke beleakadt az asztalterítőbe, és a tányér széléről lecsúszott a heringes céklasaláta. — Mi ez az egész?! Krisztina, megőrültél? Ezt most komolyan mindenki előtt?!
— Te is mindenki előtt beszéltél, anya.
— Anya maga adta nekem a pénzt! Maga! Ez segítség volt! Kirillnek kellett a jelzáloghitelre! — Zsanna már nem a poharát fogta, hanem két kézzel kapaszkodott az asztal szélébe. — Anya felnőtt ember, joga van eldönteni, mire költi a pénzét! Ez az ő pénze!
— Így van — bólintott Krisztina. — Nem azt mondom, hogy nem adhatta oda. Csak azt mondom, hogy most már tudjuk, hová ment.
— Te meg egyáltalán… — Zsanna elakadt a szavában.
Aztán láttam, ahogy valami hirtelen a helyére kerül a szemében. Olyan volt, mint amikor valaki a zsebébe nyúl az utolsó ütőkártyáért, és végre megtalálja.
Kihúzta magát, majd hangosan, szinte vidáman kijelentette az egész teremnek:
— Hát akkor tessék! Számoljatok csak! Akár az utolsó kopejkáig! A lakás úgyis anyáé, és a törvény szerint majd rám és Szerjózsára száll, fele-fele arányban! Mi vagyunk a gyerekei, mi vagyunk az első örökösi sorban! Vera pedig csak a meny. Senki. Szóval, drága Vera, járhatsz hozzá, ahányszor csak akarsz…
Krisztina még csak fel sem emelte a hangját.
— Anya. A nagymama áprilisban közjegyzőnél járt.
Ennyi volt az egész.
Egyetlen mondat.
Olyan csend lett, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy a konyhában valaki elejt egy merőkanalat.
Az anyósom lassan a lánya felé fordította a fejét, és nem a mikrofonba, hanem egyszerűen csak úgy, mindenki számára hallhatóan megszólalt:
— Bizony, jártam, Zsannácska. Egyébként nagyon jól hallok. Amikor akarok.
És ekkor felállt Rimma Arkagyevna.
Ugyanaz a szomszéd, aki az imént még Zsannát nevezte aranyat érő lánynak.
Megigazította a brossát, megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
— Elnézést kérek, nem akartam beleszólni. De ha már a számoknál tartunk… Tizenkét éve lakom egy emeleten Tónyával. Zsannát évente kétszer látom: újévkor és március nyolcadikán. Tavaly novemberben viszont Tonya elesett a fürdőszobában, én hívtam hozzá a mentőket. Először Zsannát hívtam fel, mert megvolt a telefonszáma. És tudják, mit mondott? „Kozmetikushoz van időpontom, hívják Verát!” Hívják Verát! Felhívtam. Vera húsz perc múlva ott volt. Papucsban, a kabátját a hálóköpenyére kapva.
— Rimma Arkagyevna! — Zsanna felé fordult. — Maga meg hogy jön ide?!
— Ugyanúgy, Zsannácska, mint mindenki más. Én is ember vagyok.
És akkor elszakadt a cérna.
Róza néni kibökte:
— Hát ezért kaptam tavaly Tonjától csak ezer rubelt a születésnapomra, nem annyit, mint máskor!
Valaki a terem túlsó végéből hozzátette:
— Én meg azt hittem, Vera az anyós nyugdíjából él. Zsanna mindig ezt mondta!
Aztán felállt Gena is.
Gena Zsanna férje volt. Egész este hallgatott, töltögette a poharakat, és egyszer mondott egy rövid, férfias köszöntőt az egészségre.
Most felállt, forgatta a kezében a felespoharát, és az asztalterítőt bámulva megszólalt:
— Zsann… hát, izé… Kirill tavaly teljesen visszafizette a jelzáloghitelt. Ráadásul idő előtt. Te magad dicsekedtél vele mindenkinek. Akkor hová ment a havi tizenötezer?
Zsanna úgy nézett a férjére, hogy még Edik is összébb húzta magát a hangfal mögött.
— Gena. Ülj le!
— De hát ülök — mondta Gena, és visszaült.
Zsanna kikapta Krisztina kezéből a mikrofont. Két kézzel ragadta meg, olyan hirtelen, ahogyan egy gyerektől veszik el a gyufát.
— Ti mind… Ti ezt nem értitek?! Ez a nő teljesen a befolyása alá vonta anyámat! Egy idős ember, aki már azt sem tudja, mit csinál, ez meg csak jár hozzá, jár hozzá…
A mikrofon vezetéke azonban rövid volt. Edik sosem vett hosszabbat, mert szerinte a céges rendezvényeken ez is tökéletesen megfelelt.
Zsanna megrántotta a kábelt. Az kicsúszott a hangfalból, a hangfal megbillent az állványon, majd hatalmas csattanással a földre zuhant, hangszóróval lefelé.
A mikrofon még felsikoltott egy utolsót, aztán elhallgatott.
Zsanna pedig ott maradt a saját hangjával. Erősítés nélkül.
A hangja vékony volt, és a végére már el is csuklott.
— …csak jár hozzá, jár hozzá…
Edik kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, és megnyomott valamit a laptopján.
A másik hangfalból erre felharsant egy dal:
„Ó, micsoda nő, micsoda nő, bárcsak nekem is ilyenem lenne!”
Esküszöm, ilyet én sem tudtam volna kitalálni.
Szerjózsa felém fordult. Először az este folyamán végre elszakította a tekintetét a műanyag szőlőfürtről.
— Vera — mondta. — Ez tényleg igaz?
Fogalmam sem volt, pontosan mire gondol. Arra, hogy az anyja minden hónapban tizenötezer rubelt utalt Zsannának? Arra, hogy én közel nyolcszázezer rubelt költöttem rá? Vagy arra, hogy közjegyzőnél járt?
Szerintem ő maga sem tudta.
— Mi igaz, Szerjózsa?
— Hát… mindez.
— Igen. Minden igaz.
Bólintott. Egy darabig csak ült, aztán felállt, leakasztotta a kabátját a fogasról, közben leverve valaki más báránybőr kabátját, és kiment a bejárati lépcsőre.
Dohányozni.
Négy éve leszokott.
Nem ordított rá a húgára. Nem ölelt meg engem. Nem kérdezte meg az anyjától, hogy miért hallgatott eddig.
Egyszerűen kiment a lépcsőre.
Még haragudni sem tudtam rá. Olyan tanácstalan volt a háta, ahogy ott állt, mintha hirtelen fogalma sem lenne róla, hogyan kell továbbmenni.
Odabent már szinte mindenki az én oldalamon állt. Rimma Arkagyevna szalvétát nyújtott felém, Róza néni pedig hangosan kiabált:
— Vera, gyere ide, ülj közénk!
Csakhogy a saját emberem nem volt mellettem.
Ő kint állt a lépcsőn, egy idegentől kapott cigarettával.
Krisztina leült mellém. Reszketett a keze. Csak most, amikor minden véget ért, vettem észre, mennyire.
— Krisztinácska — mondtam neki halkan. — Hiszen ő az anyád.
— Tudom, Vera néni. — Felkapta az ásványvizes palackomat, és egyetlen korttyal kiitta a maradékot. — Szeretem őt. De a nagymama előtt azt mondta, hogy maga meglopja őt. A nagymama előtt, a saját születésnapján! Ezt nem hagyhattam.
— És honnan szerezted ezeket a blokkokat?
Meglepődve nézett rám.
— A dobozból. A csizmásdobozból, ami a nagymama szekrényében van, az alsó polcon. Maga teszi bele őket.
Istenem. A doboz.
Én csak azért gyűjtöttem oda a patikai blokkokat, hogy emlékezzek rá, melyik omeprazolt vettem: az olcsóbbat vagy a drágábbat. Az olcsóbbtól ugyanis gyomorégése lett az anyósomnak.
Csak beledobáltam a papírokat.
Öt éven át.
— A nagymama már egy évvel ezelőtt megkért, hogy számoljam ki, mennyivel tartozik magának — folytatta Krisztina. — Egy vasárnap magához hívott, és azt mondta: „Számold ki, mennyivel tartozom Verának. Nem akarok úgy meghalni, hogy hálátlan voltam hozzá.”
Krisztina elvégezte a számításokat, majd minden hónapban frissítette az összeget.
— A nagymama megnézte, aztán azt mondta, hogy ennyit úgysem tud visszafizetni. Ezért másképp döntött. Áprilisban elmentünk a közjegyzőhöz. Azt kérte, hogy én kísérjem el, ne maga. Nem akarta, hogy bárki azt higgye, maga beszélte rá valamire.
— És Zsannáról… a havi tizenötezerről tudta, hogy látod az utalásokat?
— A nagymama maga mutatta meg a számlakivonatot. Azt mondta: „Zsannácskának nehéz, Kirillnek jelzáloghitele van.” Amikor viszont anya telefonon eldicsekedett neki, hogy Kirill idő előtt visszafizette az egészet, a nagymama egy hétig egy szót sem szólt. De az utalásokat akkor sem állította le.
— Vera! — szólított az anyósom a helyéről.
Zsanna már nem ült mellette. A széke üresen állt, rajta a púderrózsaszín kézitáskájával.
— Mikor hozzák már a tortát?
Felálltam, és bementem a konyhába a tortáért.
A kétszintes tortáért, amelynek tetején marcipánból készült nyolcvanas szám állt.
A lépcsőn Szerjózsa éppen az utolsó slukkot szívta. Akkor mentem ki hozzá, amikor odabent már felvágták a tortát.
— Na? — kérdeztem.
— Vera, hát én nem tudtam.
— Nem is kérdezted.
— De hát miért kérdeztem volna? Hiszen jártál hozzá. Azt hittem, minden rendben van.
— Minden rendben van, Szerjózsa. Én jártam hozzá.
Hallgatott egy darabig. Aztán a kukába dobta a csikket, mellédobott, felvette, és másodszorra már sikerült eltalálnia.
— Mégiscsak a húgom — mondta. — Zsanna. Nem rosszindulatból csinálta. Ő mindig ilyen volt.
— Tudom. Mindig ilyen volt.
— És anya… hát miért kellett ezt a közjegyzős dolgot? Lehetett volna igazságosan, fele-fele arányban. Családon belül.
Na, ez a mondat úgy szúrt belém, mint amikor az ember gyűszű nélkül varr, és a tű megszúrja az ujját.
Nem nagyon. Csak éppen annyira, hogy érezzem.
— Szerjózsa, menj be, és egyél tortát. Cseresznyés. Ahogy szereted.
Visszament.
Én pedig ott maradtam a lépcsőn. Hűvös szeptemberi este volt, a Moszkovszkij sugárút juharfáinak levelei már rozsdavörösre kezdtek színeződni.
Zsanna másnap reggel vonattal utazott vissza Moszkvába.
Krisztina nálam aludt, mert valamiért nem volt kedve hazamenni a bérelt lakásába, a nagymamájához pedig kellemetlenül érezte magát visszamenni az aznapi jelenet után.
Hajnali kettőig ültünk a konyhában, teát ittunk a tortából, amelyet egy dobozban hazahoztam a kávézóból, és alig beszéltünk.
— Most már nem fog felhívni — mondta Krisztina végül.
— Dehogynem — feleltem. — Hiszen az anyád.
Elnevette magát. Szomorúan, de azért nevetett.
Zsanna négy nappal később telefonált.
Nem Krisztinának.
Nekem.
— Vera — szólalt meg normális, tárgyilagos hangon, mintha semmi sem történt volna. — Beszéljük meg ezt felnőtt emberek módjára. Érzelmek nélkül.
— Beszéljük. De gyorsan, mert a levesem a tűzhelyen van.
— Anya már idős. Ezt te is tudod. Fogalma sem volt róla, mit ír alá. Krisztina telebeszélte a fejét, abban a korban van, amikor mindenáron igazságot akar tenni. Nem haragszom rá. De te felnőtt nő vagy, Vera. Neked meg kellene értened, hogy ezt nem lehet így csinálni. Az a lakás a szüleinké volt. Apánk kapta. Az a miénk Szerjózsával.
Megkevertem a sóskalevest. Az anyósom imádta, másnapra éppen neki készítettem.
— Zsanna, te és Szerjózsa apátok halála után magatok mentetek el a közjegyzőhöz, és lemondtatok az örökségetekről anyátok javára. Te javasoltad elsőként, hogy így legyen, mert azt mondtad, így nyugodtabb lesz. Ez anya lakása. Amíg él, az ő dolga, hogy mit kezd vele.
— Pontosan erről beszélek! Beszélj anyával! Vegye vissza a végrendeletet, és írassa a lakást ránk, Szerjózsára és rám, fele-fele arányban. Mi majd… hát, megköszönjük neked. Hiszen te sem vagy idegen. De azért mégsem vagy a vér szerinti lánya, ezt te is elismered.
Megkevertem még egyszer a levest.
— Nem, Zsanna.
— Hogyhogy nem?
— Nem fogok anyával beszélni erről. Ez az ő döntése.
— Tudod mit? Bíróságra megyek! Megtámadom a végrendeletet! Neurológushoz jár, magas a vérnyomása, összekeveri a gyógyszereit!
— Menj csak — mondtam. — De előtte kérdezz meg egy ügyvédet.
Zsanna azonban nem ügyvédet hívott először, hanem közvetlenül feltelefonált a Szovjetszkaja utcában dolgozó Kovaljova közjegyzőnek.
Később maga mesélte el Krisztinának, zokogva, hogy mi történt.
A közjegyző nyugodtan elmagyarázta neki, hogy az örökhagyó életében a végrendelet tartalmáról illetékteleneknek nem adhat felvilágosítást, a végrendeletet pedig csak a hagyaték megnyílása után, bíróság előtt lehet megtámadni.
A többit maga az anyósom mondta el, amikor rákérdeztem.
— Vera, drágám, én harminc éven át dolgoztam a lenkombinát tervezési osztályán — mondta. — Azt hiszed, nem tudom, hogyan kell elintézni a papírokat? Még aznap elmentem egy pszichiáterhez, és kértem egy igazolást. A közjegyző javasolta. A kötelesrészről is tájékoztatott. Ha Zsanna addigra nyugdíjas lesz, akkor a törvényes örökrészének a fele megilleti. Hát legyen. Az egésznek a fele egynegyed. A többi a tiéd.
Nyolcvanéves volt. Az előszobában ott állt a járókerete.
Aztán következett a ház előtti pad.
Az anyósom háza előtt állt egy pad, ahol áprilistól októberig Zinaida Ivanovna a második lépcsőházból és Ljudmila a földszintről üldögélt.
Egy pénteki napon éppen hozzá mentem. A táskámban egy üveg leves és egy hétre elegendő gyógyszer volt.
Zinaida Ivanovna utánam kiáltott, olyan hangosan, hogy biztosan meghalljam:
— Na, ott megy! Az a nő, aki behálózta az öregasszonyt, és a saját nevére íratta a lakást! Zsannácska felhívott, sírt! Azt mondja, az anyja már teljesen meg van zavarodva!
Régebben biztosan megálltam volna. Magyarázkodtam volna. Elmeséltem volna a blokkok történetét, a dobozt, azt a novemberi estét, amikor hálóköpenyben rohantam át a hidegben.
Egész életemben fontos volt számomra, hogy mindenki jó véleménnyel legyen rólam. Zsanna, az anyósom, Szerjózsa, Zinaida Ivanovna, sőt még a patikai eladó is.
Most azonban megálltam, letettem a táskámat a padra, és megszólaltam:
— Jó napot, Zinaida Ivanovna! Megmérte ma reggel a vérnyomását? Egészen kipirult. Jobb lenne, ha hazamenne és lepihenne.
Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
— Megmértem.
— Helyes. Én most felmegyek Antonina Pavlovnához, utána pedig beugrom a patikába. Hozzak magának lizinoprilt? Azt mondta, már alig van belőle.
— Hát… hozzon — felelte egészen más hangon.
— Rendben. Majd később rendezzük a pénzt.
És továbbindultam.
Ljudmila, a földszintről, utánam szólt:
— Vera, az a sóskaleves van magánál? Már innen érzem az illatát!
— Az bizony. Majd hozok magának is egy üveggel.
Szerjózsával tovább tartott a dolog.
Egy teljes hétig gondterhelten járkált. Aztán egy este, a hajdinakása fölött, megszólalt:
— Vera, Zsanna telefonált. Sírt. Azt mondja, mindenki előtt megszégyenítetted.
— Én?
— Hát… Krisztina. De miattad történt az egész.
— Szerjózsa, hallod egyáltalán, amit mondasz?
Megkeverte a hajdinát. Mindig ezt csinálta, amikor gondolkodott, mintha a válasz a tányér alján lapulna.
— Hallom. Én csak… hát, azért őt is meg lehet érteni. Kirill, az unoka, Gena meg olyan, amilyen. Neki sem könnyű.
— Meg lehet érteni — bólintottam. — Akkor értsd meg.
— És te?
— Én pénteken megyek anyához. Le kell vágnom a körmeit.
Hosszan nézett rám.
Huszonkilenc éve voltunk házasok, és azt hiszem, most nézett rám először úgy igazán. Nem úgy, mint valami állandó berendezési tárgyra, mint a hűtőre vagy a szekrényre, hanem úgy, mint egy emberre, aki egyszer talán úgy is dönthet, hogy nem jön el.
— Vera, te… nem fogsz elmenni?
— Hová mennék, Szerjózsa? — kérdeztem. — Itt van a varrógépem.
Elnevette magát. Bizonytalanul, de nevetett.
Pénteken pedig, képzeljék el, velem jött.
Saját elhatározásából.
Ott állt a fürdőszoba ajtajában, amíg levágtam anya lábkörmeit, és figyelt. Aztán megszólalt:
— Anya, hadd szereljem át a fürdőszobai polcot. Túl alacsonyan van.
Huszonkilenc éve lógott ott az a polc.
Antonina Pavlovna rám nézett a fia válla fölött, és elmosolyodott.
Nekem.
Zsanna azóta nem telefonál. Sem nekem, sem az anyjának.
A havi tizenötezer rubeles utalást az anyósom saját maga állította le. Én egyetlen szót sem szóltam.
A következő vasárnap Krisztina meglátogatta a nagymamáját. Antonina Pavlovna a telefonjával a kezében ült, és azt mondta:
— Krisztinácska, mutasd meg, hol kell kikapcsolni ezt az automatikus utalást!
Krisztina megmutatta neki.
— Nagyi, biztos vagy benne?
— Drágám, nyolcvanéves koromban vagyok életemben először biztos valamiben — felelte Antonina Pavlovna. — Kár, hogy nem hetvenévesen jöttem rá.
Krisztina most már nemcsak a nagymamájához jár vasárnaponként, hanem hozzánk is.
Hármasban ülünk az anyósom konyhájában, cukor nélküli tortát eszünk — a Volga-parti cukrászdából rendelem —, teát iszunk, és egy nyomozós sorozatot nézünk.
Az anyósom már az első epizódban mindig kitalálja, ki a gyilkos, és rettentően büszke magára.
A régi csizmásdobozt kidobtam. Az új blokkokat már egy irattartóba teszem.
Az irattartóra filctollal ráírtam: „Tonya”.
Nem azért, hogy egyszer majd elszámoljak velük.
Néhány napja Rimma Arkagyevna telefonált.
— Vera, Zsanna végighívta az összes unokatestvért Ribinszkben és Kosztromában. Az Odnoklassznyiki közösségi oldalon pedig a születésnapi fénykép alá azt írta, hogy te „a közjegyzőhöz kergetted az anyját”, és „a saját lánya ellen fordítottad”. Nem akarsz válaszolni neki valamit?
— Mit válaszoljak, Rimma Arkagyevna?
— Hát valamit csak kellene! Róza néni már azt írta, hogy te egy szent vagy, valami Edik meg azt kommentelte, hogy „az ügyet ki kell vizsgálni”.
— Edik a ceremóniamester — mondtam. — Az, aki a mikrofon vezetékét is elrontotta.
— Ááá, értem — húzta el a szót Rimma Arkagyevna. — Hát akkor őt tényleg nem kell meghallgatni.
Nem írtam semmit.
Amikor olyan rokonok telefonáltak, akik öt év alatt egyszer sem kérdezték meg, hogy van az anyósom csípője, most pedig hirtelen érdeklődni kezdtek, hogy „hogy vagytok”, egyszerűen csak ennyit feleltem:
— Jól vagyunk. Levest főzök.
Aztán letettem a telefont.
Este az anyósom maga hívott fel.
Ritkán telefonált, nem szerette a készüléket. Mindig azt mondta:
— Abban a telefonban mindenki idegen.
— Vera, drágám. Holnap eljössz?
— Elmegyek, anya. Ahogy mindig.
— Ne úgy gyere, ahogy mindig — mondta. — Hanem úgy gyere, mint aki otthon van. Érted?
Nem értettem meg rögtön.
Amikor aztán felfogtam, mire gondolt, leültem az előszobai puffra, még az egyik csizmám is a lábamon volt, és vagy tíz percig mozdulatlanul ültem.
Szerjózsa kinézett a szobából.
— Vera, mi történt?
— Semmi, Szerjózsa. Anya telefonált.
— És mit akart?
— Azt mondta, holnap ne késsek el — feleltem, aztán levettem a másik csizmámat is.
