— Pasa… ennek a csizmának vége. Marina a folyosón állt, a hátát az ajtófélfának vetve. Az egyik kezében egy fekete téli csizmát tartott, mintha bizonyíték lenne.
A talp az orránál szétnyílt, mint egy rosszindulatú száj, felfedve a szürke, átázott belsejét. A harisnya orrából barna lé csöpögött a padlóra, lassan, szégyenteljesen.
Odakint mínusz tizenöt fok volt. Az a februári hideg, ami nem csíp, hanem rág. Amikor nem hó van, hanem jeges latyak, és minden lépésnél érzed, ahogy a nedvesség lassan felkúszik a bőröd alá.
Pavel a tükör előtt állt az előszobában, oldalra fordulva nézegette magát. Új, márkás pulóver volt rajta, vastag anyag, nagy logó a mellkasán. Három napja vette, ötezer rubelért, mert „a munkahelyen nem lehet úgy kinézni, mint egy csóró”.
Meg sem fordult. Csak felemelte a parfümös üveget, és fújt egyet a nyakára. Drága illat — citrus és fa. Marina régen szerette. Most csak émelygést érzett tőle.
— Marina, bírj ki még egy hónapot, jó? — Pavel hangja azonnal átváltott arra a nyávogó, kérlelő tónusra, amit mindig előhúzott, ha pénzről volt szó. — Most tényleg nehéz.
Anyám reggel hívott, megint felment a vérnyomása, kétszáz fölé. Az orvos infúziókat írt fel, import gyógyszerek… iszonyúan drágák. Megígértem, hogy küldök húszezret.
Marina lassan letette a csizmát a szőnyegre. Valahol a mellkasa mélyén összerándult valami.
— Húszezer? — kérdezte halkan. — Pasa, ez már a harmadik alkalom ebben a hónapban. Előbb „szív”, aztán „ízületek”, most „vérnyomás”.
— Mit akarsz, hagyjam meghalni az anyámat? — fordult felé végre. Megsértődött arc, vékonyra préselt ajkak. — Tíz éve ő intézte el a lakcímünket. Elfelejtetted?
— Nem felejtettem el semmit — mondta Marina. — De most vizes harisnyában állok. Nem érzem a lábujjaimat. Holnap nincs miben munkába mennem.
Pavel nagyot sóhajtott, forgatta a szemét, mintha Marina nem egy száraz cipőt kérne, hanem luxusnyaralást.
— Menj el az olcsó boltba, vegyél valami felfújt vacakot ezerért. Úgyis csak a metróig mész benne. Anyám egészsége fontosabb. Ne légy már ilyen önző.
Önző. A szó ott maradt köztük, mint egy rossz szag. Marina lenézett a padlóra, a vizes csíkra, majd a férjére. Melegben volt, új ruhában, jóllakva — az ő főztjétől.
— Rendben — mondta. — Értettem. Aznap este nem veszekedett. A szétrepedt csizmát a radiátorra tette, újságpapírt tömött bele, majd leült a konyhaasztalhoz.
Számolnia kellett.A banki alkalmazás hideg számai sorban jelentek meg a kijelzőn.Pavel fizetése: ötvenötezer.Az övé: nyolcvanötezer. Jelzálog: harmincötezer — ő fizeti.
Rezsi: nyolcezer — ő fizeti.Gyerek óvoda, különórák, téli ruha — ő.Élelmiszer — szinte mindig ő. Pavel fizette a benzint, az autót… és az anyja végtelen kiadásait. „Gyógyszerek.” „Szerelő.” „Rezsi.”
Marina egyenlege: kétezer-háromszáz rubel az előlegig.Eszébe jutott tegnap a boltban a kéksajt. Egy apró háromszög, háromszáz rubel. Megfogta, megszagolta… visszatette. Drága. Inkább akciós sajtot vett.
Ő spórolt sajton, cipőn, magán. Hogy másnak könnyebb legyen.— Rendben — suttogta a sötétbe. — Rendben.Három nappal később, egy szürke szerdán, Marina betért a plázába melegedni. Az ezer rubeles csizmában a lába csontig fagyott.
És akkor meglátta őket.Pavel és a nővére, Lena, a műszaki bolt kasszájánál. Nevettek. Pavel kártyát vett elő. A pulton egy hatalmas doboz: robotporszívó. Árcédula: 49 990.
— Köszönöm, bátyus! — sikította Lena. — Te vagy a megmentőm!Pip. Fizetve.Marina nem ment oda. Csak megfordult, és kiment a hidegbe.
Este a telefon világított.„Anyuci”:„Ne haragudj, hogy Marinának hazudnunk kellett az infúziókról… de Lenának annyira kellett az ajándék.”
Marina nem sírt.Terve lett.Egy hónappal később Pavel a konyhában állt, az éhségtől görnyedten. A hűtő ketté volt osztva. Felül: „MARINA ÉS DASHA”. Lazac, sajt, gyümölcs. Alul: „PASA”. Szoszisz, majonéz.
— Éhes vagyok… — nyögte.— Az étel pénzbe kerül — mondta Marina nyugodtan. — Nálad nincs.Amikor Pavel rájött, hogy senki nem segít rajta, Marina csak kortyolt a kávéjába.
— Üdv a való világban, Pasa — mondta csendesen. — Itt mindenért fizetni kell. És a lazac íze tökéletes volt.
