Kristina szinte repült hazafelé.
Három év.
Három hosszú év, amely alatt túlórázott, bizonyított, lenyelt egy rakás igazságtalanságot, és újra meg újra bebizonyította, hogy képes többre. Ma végre kimondták azt a mondatot, amelyre olyan régóta várt:
„Kristina, mától ön vezeti az osztályt.”
Osztályvezető lett.
A táskájában egy üveg drága vörösbor lapult. Otthon pedig két gyönyörű, márványos ribeye steak várta, amelyeket egy helyi gazdától vásárolt. Olyan árat fizetett értük, amit jobb volt hangosan ki sem mondani.
De nem bánta.
Ma ünnepelni fog.
Belépett a lépcsőházba, felment a lakásukhoz, elővette a kulcsát, és már maga elé képzelte az estét.
Egy pohár bor.
Rozmaring illata.
A serpenyőben sistergő steak.
És végre egy kis nyugalom.
Csakhogy amikor kinyitotta az ajtót, az első dolog, amit meghallott, egy kanál csörgése volt.
A konyhában valaki teát kavargatott.
Kristina megtorpant.
Az asztalnál Lidija Petrovna ült.
Az anyósa.
Úgy viselkedett, mintha nem egy másik ember lakásába toppant volna be, hanem a saját otthonába érkezett volna haza.
— Azt hittem, később jössz — jegyezte meg anélkül, hogy felnézett volna.
Kristina lassan kifújta a levegőt.
— Szia, Lidija Petrovna.
Andrej nem szólt róla, hogy az anyja jön.
Persze nem először fordult elő.
Lidija Petrovna imádott „váratlanul” megjelenni. Általában azzal az indokkal, hogy rendet akar tenni.
Abban a lakásban, amelyet egy takarítószolgálat hetente kétszer takarított.
Kristina nem vitatkozott.
Ma nem.
Ma győzött.
Letette a táskáját, és a hűtőhöz lépett.
Kinyitotta az ajtaját.
Aztán megállt.
A polc üres volt.
A steakjeinek nyoma sem volt.
— Hol van a hús? — kérdezte halkan.
Lidija Petrovna végre ránézett.
— Melyik hús?
— A ribeye.
— Ja, az.
Az anyósa vállat vont.
— Kidobtam.
Kristina néhány másodpercig csak nézte.
— Kidobta?
— Persze. Megromlott.
— Megromlott?
— Fekete volt. Valami vörös lében állt. Ráadásul furcsa szaga volt. Nem akartam, hogy megmérgezzen minket.
Kristina odarohant a szemeteshez.
Feltépte az ajtaját.
Ott volt.
A két steak.
A krumplihéjak, zsíros papírok és kávézacc között.
De valami azonnal feltűnt neki.
A vákuumcsomagolást valaki felvágta.
Nem véletlenül került a szemétbe.
Valaki előbb kinyitotta.
Majd kidobta.
Kristina lassan visszafordult.
— Maga felbontotta?
— Hát persze. Nem fogok egy egész zacskóban romlott húst tárolni.
— Tudja, hogy ez szárazon érlelt marhahús volt?
— Nekem ne magyarázd meg, mi az a hús! — vágott vissza Lidija. — Én egész életemben főztem. Ha valami fekete, az nem friss.
Kristina ökölbe szorította a kezét.
— Ez a hús több tízezer forintba került.
— És?
— Kifejezetten ma estére vettem.
— Akkor vegyél másikat.
Kristina elnevette magát.
Nem azért, mert vicces volt.
Hanem mert hirtelen rájött, hogy az anyósa még csak nem is próbálta megbánni.
Sőt.
Élvezte.
— Maga nem véletlenül dobta ki, igaz?
Lidija Petrovna arca megfeszült.
— Vigyázz a hangodra.
— Maga szándékosan csinálta.
— Ne képzelődj!
— Maga mindig ezt csinálja! Bejön ide, turkál a dolgaink között, kritizál mindent, amit csinálok, és úgy viselkedik, mintha ez a maga lakása lenne!
— Mert ha én nem figyelnék oda, ebből a háztartásból semmi sem lenne!
Kristina felnevetett.
— Hetente kétszer jön takarító!
— Attól még te nem értesz semmihez!
Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört.
Kristina lenézett a szemetesre.
Aztán az anyósára.
— Rendben.
Lidija Petrovna felállt.
— Ide többet be sem teszem a lábam!
Felkapta a táskáját.
— Ezt még meg fogod bánni.
Kristina tekintete a táskára esett.
A cipzár nyitva volt.
Az útlevél.
A pénztárca.
A telefon.
És a szemetes.
Kristina lassan elmosolyodott.
— Akkor legalább vigye magával a szemetet.
— Mit mondtál?
Kristina már emelte is a vödröt.
— Azt mondtam, vigye magával.
— Tedd le!
De Kristina nem tette.
Egyetlen mozdulattal a nyitott táskába borította a szemetes tartalmát.
Krumplihéj.
Kávézacc.
Zsíros papírok.
Ételdarabok.
Minden beleömlött.
Lidija Petrovna sikolya végigszaladt a lakáson.
— MEGŐRÜLTÉL?!
A táskát rázni kezdte.
— Ez Michael Kors! Andrej vette nekem!
Kristina hidegen nézte.
— Akkor most legalább személyre szabott lett.
Lidija Petrovna kezéből kiesett valami.
Az egyik steak.
A hús végigcsúszott a padlón, majd nekicsapódott az előszobai tükörnek.
Kristina ránézett.
— Tessék. Ezt is vigye.
— Te beteg vagy!
— Nem. Csak elfáradtam.
— Andrejnek mindent elmondok!
— Mondd el.
Lidija Petrovna az ajtó felé indult.
De mielőtt odaért volna, a zár megmozdult.
Az ajtó kinyílt.
Andrej állt odakint.
Öltönyben.
Aktatáskával.
Fáradt arccal.
Aztán meglátta őket.
A feleségét.
Az anyját.
A szemetes tartalmát.
A tükörre tapadt steaket.
És az anyja kezében lévő, immár felismerhetetlen táskát.
— Mi történt itt?
Lidija Petrovna egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Elengedte a táskát.
A vállai megereszkedtek.
— Andrejka…
A hangja remegni kezdett.
— Segíts nekem.
Aztán Kristina felé mutatott.
— Meg akart ölni!
Andrej arca azonnal megkeményedett.
— Kristina.
— Kérdezd meg, mi történt.
— Mit csináltál az anyámmal?!
— Kidobta a húsomat.
Andrej döbbenten nézett rá.
— Tessék?
— Szándékosan kidobta. Felbontotta a csomagolást, hogy ne lehessen megmenteni.
Lidija Petrovna közbevágott.
— Én csak meg akartam védeni titeket a romlott ételtől!
Kristina keserűen felnevetett.
— Persze.
Andrej a feleségéhez lépett.
— Kérj bocsánatot.
Kristina nem hitt a fülének.
— Mi?
— Azonnal kérj bocsánatot anyámtól.
— Nem.
— Kristina!
— Nem fogok.
— Takarítsd fel ezt a mocskot, és vegyél neki egy új táskát.
Kristina lassan felemelte a fejét.
— Te komolyan ezt kéred tőlem?
— Ő az anyám!
— Én pedig a feleséged vagyok.
Andrej arca megfeszült.
— Egy darab hús miatt csinálsz jelenetet?
— Nem a hús miatt!
Kristina hangja most már remegett.
De nem a félelemtől.
A dühtől.
— Hanem azért, mert az anyád hónapok óta átlépi a határaimat! Bejön ide engedély nélkül. Kritizál. Ellenőriz. Kidobálja a dolgaimat. És te mindig őt véded!
— Mert te soha nem tiszteled őt!
— És ő engem?
Csend.
Kristina egyenesen a férje szemébe nézett.
— Tudod mit? Most már értem.
— Mit?
— Miért csinálta ezt.
Andrej összevonta a szemöldökét.
— Mit beszélsz?
— Mert tudta, hogy megteheti.
Ez betalált.
Andrej közelebb lépett.
— Fogd be.
— Nem.
— Kérj bocsánatot.
— Nem.
— Akkor menj el.
Kristina döbbenten nézett rá.
— Ez az én lakásom is.
— Az én pénzemből van!
Kristina arcán valami megváltozott.
— Az én fizetésem is ugyanannyit ér, mint a tiéd.
Andrej elhallgatott.
— Sőt — folytatta Kristina — ma előléptettek.
A férfi arcán egy pillanatra meglepetés suhant át.
— Mi?
— Osztályvezető lettem.
Lidija Petrovna gúnyosan felhorkant.
— Nagyszerű. Akkor lesz pénzed új táskát venni.
Kristina ránézett.
Aztán Andrejre.
— Hallottad?
Andrej azonban csak annyit mondott:
— Anyámnak bocsánatot kérsz.
Kristina lassan megrázta a fejét.
— Nem.
Andrej megragadta a karját.
— Ne kényszeríts rá!
Kristina azonnal megpróbálta kiszabadítani magát.
— Engedj el!
— Kérj bocsánatot!
— Nem!
Lidija Petrovna ekkor közelebb lépett.
— Mondd meg neki, Andrej. Ideje megtanulnia, hol a helye.
Kristina ránézett.
És akkor megértette.
Ez nem vita volt.
Nem egy rossz este.
Ez egy rendszer volt.
Ők ketten már régen eldöntötték, hogy neki kell engedelmeskednie.
Andrej megszorította a vállát.
Lidija Petrovna pedig elégedetten figyelte.
A következő pillanatban Kristina minden erejével ellökte magától.
— ELÉG!
Az anyósa hátralépett.
— Te…
— Menjetek ki!
— Nem fogsz minket kidobni! — ordította Lidija.
— De igen.
Kristina meglökte az anyósát.
Nem azért, hogy bántsa.
Hanem hogy végre távol legyen tőle.
Csakhogy Lidija Petrovna mögött Andrej állt.
A nő nekiesett a fiának.
Andrej ösztönösen el akarta kapni.
A padló azonban csúszós volt.
A cipője megcsúszott.
— Andrej!
A férfi elvesztette az egyensúlyát.
Az anyját magával rántva átzuhant a nyitott ajtón.
Mindketten végigcsúsztak a lépcsőház első fokain.
A táska leesett.
A szemetes tartalma szétrepült.
Kávézacc.
Krumplihéj.
Papírok.
És a fél lakóház szeme láttára egy Michael Kors táska landolt a betonon.
— Megöllek! — üvöltötte Andrej.
Kristina az ajtóból nézett rá.
A keze remegett.
De a hangja nyugodt volt.
— Próbáld meg.
Andrej feltápászkodott.
— Ez az én lakásom!
Kristina elmosolyodott.
— Nem.
A férfi megdermedt.
— Ez a mi lakásunk.
— Azonnal zárcsere lesz.
— Ne merd!
— Már el is döntöttem.
Andrej felrohant az ajtóhoz.
— Nyisd ki!
Kristina becsukta.
A férfi ökle a fémajtón csattant.
— KRISTINA!
A nő elfordította a felső zárat.
Katt.
Aztán az alsót.
Katt.
Végül a biztonsági reteszt.
Katt.
A túloldalon továbbra is üvöltöztek.
Kristina azonban már nem válaszolt.
Lassan a falnak támaszkodott, majd leült a padlóra.
A szíve vadul vert.
A keze remegett.
De most először hosszú idő után nem érzett bűntudatot.
Csak megkönnyebbülést.
A tükörre nézett.
A húsdarab még mindig ott lógott rajta.
A padlón szemét.
A konyhában kiömlött tea.
A bejárati ajtó túloldalán pedig az a férfi ordított, akiről három órával korábban még azt hitte, hogy a társa.
Kristina elővette a telefonját.
Beírta:
„Éjjel-nappali zárcsere.”
Felhívta az első szolgáltatót.
— Jó estét. Azonnal zárcserére lenne szükségem.
Egy pillanatig hallgatott.
— Igen. Az összes zárat kérem.
Odakint újra ököl csapódott az ajtóba.
Kristina összerezzent.
Aztán elmosolyodott.
Nem azért, mert boldog volt.
Hanem mert valami végre véget ért.
A győzelmi vacsora elmaradt.
A bor érintetlenül állt a táskájában.
A steak a szemétben végezte.
Az ünneplésből káosz lett.
De Kristina tudta:
ma este nem a hús miatt harcolt.
Ma este először saját magáért állt ki.
És miközben a zár szerelőjét várta, egyetlen gondolat járt a fejében:
A szemetet végre kivitte az életéből.
Az utolsó grammig.
