– Nagyezsda, nézzünk szembe a valósággal. A módszereid reménytelenül elavultak. A te ódivatú gondolkodásod húzza az egész vállalkozásunkat a mélybe. Holnaptól én veszem át teljesen az irányítást. Az irodádat már ki is ürítik.
Lassan letettem az asztalra a számlákkal teli mappát, és felnéztem.
A férjem, Borisz, az üzlet közepén állt, közvetlenül a spanyol járólapok bemutatóállványa mellett. Úgy feszített, mintha legalábbis egy egész vállalat igazgatótanácsa előtt tartana történelmi beszédet.
A bal kezét a zakója alá dugta, a jobbját pedig kissé oldalra tartotta. Láthatóan Napóleont próbálta utánozni.
A körülöttünk dolgozó két alkalmazott, Gyenyisz, a vezető értékesítő, és Okszana, a pénztáros, hirtelen olyan elfoglalttá vált a habkarton árcédulák rendezgetésével, mintha az életük múlt volna rajta.
Ötvenéves voltam.
Boriszszal huszonöt éve éltünk házasságban, így láttam már őt mindenféle szerepben. Volt sértett zseni, fáradt családfenntartó, önjelölt gasztronómiai kritikus, aki képes volt komoly arccal kijelenteni, hogy a borscsom „túlságosan házias”.
De a „mindenható üzleti zseni” szerepét most próbálta ki először.
– Kiürítik az irodámat? – kérdeztem nyugodtan. – És ki végzi ezt a rendkívül fontos műveletet?
– Megmondtam Gyenyisznek, hogy vigye ki a fikuszaidat és a bögréidet a raktárba – bólintott Borisz. – Ne csinálj ebből drámát, Nadja. A hajónknak új vitorlákra van szüksége.
Körülnéztem az üzletben.
Másfél ezer négyzetméternyi építőanyag, csempe, szaniterek, laminált padló, ragasztók és mindenféle szerelési kellék.
Ezt az üzletet, a „Sztroj-Újutot” tíz évvel korábban együtt indítottuk.
Csakhogy én tíz éven át éjjel-nappal dolgoztam rajta.
Én tárgyaltam a gyárakkal.
Én harcoltam a kedvezményekért.
Én szerveztem a fuvarokat.
Én tudtam, melyik beszállító késik rendszeresen, melyik szállítóautó sofőrje hajlamos eltűnni két órára ebédelni, és melyik építési vállalkozó vásárol mindig ugyanazt a márkájú csempét.
És én ismertem név szerint szinte minden visszatérő vevőt.
Borisz ezzel szemben többnyire „reprezentációs feladatokat” végzett.
Kávézott az üzleti partnerekkel.
Névjegykártyákat osztogatott aranyozott betűkkel.
És időnként olyan reklámokat rendelt a cég pénzén, amelyeken az ő arca nagyobb volt, mint az akciós cementről szóló információ.
– A hajónk, mondod? – kérdeztem.
– Igen. Innováció. Agresszív marketing. Terjeszkedés. Új üzleti modellek.
– Tegnap viszont elfelejtetted aláírni a gyárral az egyeztető nyilatkozatot.
Borisz arca megfeszült.
– Az apró részletekkel ne foglalkozz!
– Ezek az apró részletek döntik el, hogy holnap kapunk-e árut.
– Pontosan ez a problémád! – emelte fel a hangját. – Mindig a részletekben veszel el! Nem tudsz nagyban gondolkodni!
– Ha a nagy gondolkodás azt jelenti, hogy nem nézzük meg, mennyi pénz van a bankszámlán, akkor valóban nem tudok.
Gyenyisz köhintett egyet.
Borisz azonnal ránézett.
– Gyenyisz, te is tudod, hogy igazam van.
Gyenyisz egy pillanatig hallgatott.
– Én… inkább visszamegyek a raktárba.
És eltűnt.
Borisz ingerülten megigazította a nyakkendőjét.
– Te egyszerűen képtelen vagy elfogadni, hogy változik a világ. Neked a régi módszerek kellenek. Füzet, számológép, beszállítók, árengedmények…
– Aha.
– Ez már nem elég!
– Valóban? – vettem elő egy kimutatást. – Akkor beszéljünk arról a három raklap prémium epoxigyantáról.
Borisz elhallgatott.
– A rózsaszínről – tettem hozzá.
– Az befektetés volt.
– Kétszázezer rubel veszteség.
– Prémium kategória!
– Három raklap rikító rózsaszín fugázóanyag, amit egy webináron látott trend miatt rendeltél.
– Modern volt!
– Modern, csak éppen mínusz öt fokban tároltuk.
Borisz pislogott.
– És?
– Az epoxigyanta nem szereti a hideget. Kikristályosodott.
– Majd eladjuk.
– Műanyag vödörben van. Ha fel akarjuk melegíteni, hogy újra használható legyen, a vödör hamarabb olvad meg, mint az anyag.
Okszana halkan felnevetett a pénztár mögött.
Borisz úgy nézett rá, mintha azonnal el akarná bocsátani.
Én pedig csak hátradőltem.
– Na, Borisz. Még mindig én vagyok az elavult?
– Holnaptól akkor is én vezetem az üzletet! – csattant fel.
– Rendben.
Erre nem számított.
– Rendben? – kérdezte.
– Igen. Ha ennyire szeretnéd, hogy kiszálljak, kiszállok.
Az arca egy pillanat alatt megváltozott.
Hirtelen úgy nézett rám, mint aki éppen megkapta élete legjobb ajándékát.
– Végre! – mosolyodott el. – Látod? Tudsz te értelmesen is gondolkodni.
– Persze.
– Otthon maradsz. Pihensz. Foglalkozol a kerttel. Főzöl. Jóga, kézimunka, ilyesmi.
– Milyen nagylelkű vagy.
– A beszerzéseket akár távolról is intézheted.
Ránéztem.
– Tehát továbbra is én tárgyaljak a beszállítókkal, ellenőrizzem a készletet, intézzem a reklamációkat és számoljam az adókat?
– Hát… igen.
– Te pedig?
– Én stratégiai irányítást végzek.
– Kávéval a kezedben?
– Ha kell.
– Értem.
Borisz elmosolyodott.
– És természetesen a profitot is újra kell osztanunk. Hetven-harminc arányban.
– Kinek hetven?
– Nekem.
Majdnem elnevettem magam.
– Borisz, az üzlet ötven százalékban az enyém.
– Tudom.
– Akkor vásárold ki a részemet.
Elhallgatott.
– Mennyiért?
– Körülbelül tizenötmillió.
– Tizenötmillió?!
– A készlet, a berendezés, a raktártechnika, a működő üzlet és a helyszín értéke alapján.
Borisz felnevetett.
– Nadja, ne viccelj! Honnan lenne nekem ennyi pénzem?
– Akkor eladjuk az egész üzletet.
– Kinek?
– Lev Arkagyjevicsnek.
A férjem arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt minden magabiztosság.
Lev Arkagyjevics négy nagy építőanyag-telep tulajdonosa volt a környéken. Fél évvel korábban már megkeresett minket.
Akkor nemet mondtam.
Most elővettem a telefonomat.
– Jó napot, Lev Arkagyjevics. Nagyezsda vagyok a Sztroj-Újuttól. Emlékszik még a fél évvel ezelőtti ajánlatára?
Borisz felugrott.
– Nadja, ezt ne!
Én csak felemeltem az ujjam.
– Igen. Most már készen állunk az eladásra. Száz százalékban. Igen. Ma háromkor megfelel?
Letettem a telefont.
Borisz rám meredt.
– Te ezt komolyan gondoltad?
– Nagyon.
– Nem adhatod el az üzletet!
– Nem én adom el. Mi adjuk el.
Háromkor Lev Arkagyjevics megérkezett.
Meghallgatta Borisz hosszú előadását a „stratégiai potenciálról”, a „márka jövőjéről” és az „agresszív növekedési modellről”.
Majd egyszerűen hozzám fordult.
– Nagyezsda Viktorovna, mennyi az adósság?
– Nulla.
– Készlet?
– Friss leltár szerint rendben.
– Beszállítók?
– Előre fizetünk, ezért maximális kedvezményt kapunk.
– Bérleti szerződés?
– Három évre meghosszabbítva, rögzített díjjal.
Lev bólintott.
– Akkor beszéljünk az árról.
Borisz megpróbált közbeszólni.
– Természetesen figyelembe kell venni az én szellemi hozzájárulásomat is…
Lev ránézett.
– Mit vásárolok?
Borisz kihúzta magát.
– A márkát. A koncepciót. Az üzleti stratégiámat.
Lev elmosolyodott.
– Nem.
– Tessék?
– Én a helyet, a berendezést, a készletet és az ügyfélkört veszem meg. A márkanevet holnap lecserélhetem.
Csend lett.
– És magát az üzleti „stratégiát” sem kérem.
Borisz vörös lett.
Én pedig elővettem az iratokat.
– Akkor megállapodtunk.
A szerződés két nappal később lezárult.
A pénz megérkezett.
A részem pontosan az volt, amennyit számoltam.
Aznap este először éreztem azt, hogy valóban fellélegezhetek.
Nem volt több éjszakai telefon a sofőröktől.
Nem volt több értelmetlen reklám.
Nem volt több vita arról, hogy a zöld szín „elég agresszív-e”.
És főleg nem kellett többé elmagyaráznom egy ötvenkét éves férfinak, hogy a cég pénzéből nem veszünk masszázsfotelt az irodába.
Borisz viszont még mindig nem értette, mi történt.
A parkolóban Lev Arkagyjevicshez fordult.
– Akkor mikor tartjuk az alkalmazotti értekezletet? Hétfőn már szeretném átvenni a vezetést.
Lev lassan ránézett.
– Milyen vezetést?
– Hát… az üzletet.
– Az üzletet én vettem meg.
– Természetesen. De én leszek az igazgató.
– Nem.
Borisz elfehéredett.
– De… én ajánlottam fel, hogy maradok.
– Én pedig átgondoltam.
– És?
– Nem magát választottam.
– Akkor kit?
– Az unokaöcsémet. Igort.
Borisz arca megmerevedett.
– De én alapítottam ezt az üzletet!
– Akkor bizonyára tudja, hogyan kell raklapot pakolni.
– Tessék?
Lev elővett egy papírt.
– Egyébként Gyenyisz tegnap felmondott. Azt mondta, Nagyezsda Viktorovna nélkül nem marad.
Borisz nyelt egyet.
– És?
– Nekem kell egy tapasztalt eladó.
– Én nem vagyok eladó!
– Most már nincs vezetői pozíció.
Lev vállat vont.
– Negyvenötezer rubel nettó. Két százalék saját értékesítés után. Két nap munka, két nap pihenő. Reggel kilenctől este kilencig.
Borisz döbbenten nézett rá.
– Én… én voltam a vezérigazgató!
– Volt.
– Én építettem fel ezt a céget!
Lev elmosolyodott.
– Akkor biztosan könnyen el tudja majd adni a csavarokat.
És elment.
Borisz ott maradt a parkolóban.
Én pedig ránéztem.
– Na? – kérdezte keserűen. – Most boldog vagy?
– Igen.
– Mit fogsz csinálni?
– Elmegyek a nyaralóba.
– Komolyan?
– Komolyan. Kertészkedem. Főzök. Olvasok. És a pénzemet beteszem egy jó lekötésbe.
– És én?
Elmosolyodtam.
– Te mindig azt mondtad, hogy szereted a kihívásokat.
Borisz lehajtotta a fejét.
– Nadja…
– Sok sikert, Borisz.
Megfordultam, beültem az autóba, és elhajtottam.
A következő hétfőn reggel nyolc óra negyvenöt perckor Borisz egy zöld munkamellényben állt a kötőelemek részlegén.
A mellkasán névtábla.
A hátán hatalmas sárga felirat:
„Segíthetek?”
Éppen horganyzott facsavarokat számolt.
– Borisz! – kiáltott rá Igor. – Mit csinálsz még mindig ott?
Borisz összerezzent.
– A készletet ellenőrzöm.
– Akkor gyorsabban! Tíz perc múlva jön a teherautó. A szárazhabarcsot le kell pakolni.
– Én…
– És azt a rózsaszín epoxigyantát is tedd ki ötven százalékos kedvezménnyel.
Borisz lehunyta a szemét.
A saját rózsaszín rémálma.
A „prémium befektetés”.
A kétszázezer rubeles zseniális ötlet.
– Rendben – mondta halkan.
– Mit mondtál?
Borisz felemelte a fejét.
– Rendben, Igor Alekszandrovics. Megcsinálom.
És visszafordult a csavarokhoz.
Én pedig ugyanebben az időben a nyaralóm verandáján ültem egy csésze teával.
A kertben csend volt.
A nap kellemesen sütött.
A telefonom nem csörgött.
Nem kellett senkinek semmit bizonyítanom.
Nem kellett megmagyaráznom, hogy miért fontos a pontos könyvelés, a megfelelő készlet és a normális beszállítói szerződés.
Huszonöt év házasság után végre egyedül ültem a verandán.
És először éreztem úgy, hogy nem elvesztettem valamit.
Hanem visszakaptam magamat.
A férjem pedig megkapta azt, amire mindig is vágyott.
Teljes szabadságot.
Csak éppen most már nem volt mögötte senki, aki helyette elvégezze a valódi munkát.
