# – Tolvaj! Le a kezed a varrógépemről! – üvöltötte az anyósom a szomszédok előtt. Én csak annyit kértem tőle, hogy mondja el még egyszer, jóval hangosabban…
– Tolvaj! Azonnal vedd le a kezed a varrógépemről!
Valentyina Pavlovna visítása végigvisszhangzott a régi bérház lépcsőházán. A málló, zöld falakról szinte lepattant a festék a hangjától.
Két kézzel szorította a kemény műanyag hordtáskát, amelyben az én varrógépem lapult. Az ujjai annyira elfehéredtek a szorítástól, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban valaki kikapja a kezéből a zsákmányát.
Én egy lépcsőfokkal lejjebb álltam, és nyugodtan néztem rá.
Mellettünk Galina, az anyósom harmadik emeleti szomszédja toporgott zavartan. A kezében vastag bankjegyköteget szorongatott.
Valentyina Pavlovna imádta a közönséget. Ha volt legalább egyetlen ember, aki végignézhette a jelenetet, máris úgy viselkedett, mintha ő lenne a világ legfontosabb asszonya. Meg volt győződve róla, hogy aki a leghangosabban kiabál, annak automatikusan igaza is van.
Most is azt várta, hogy mentegetőzni kezdek. Hogy zavartan hebegjek, lesüssem a szemem, és a szomszéd előtt próbáljam bizonygatni az ártatlanságomat.
Csakhogy ezúttal nem azt a menyet kapta, akire számított.
– Az ön varrógépe? – kérdeztem halkan.
Aztán kissé oldalra billentettem a fejem.
– Rendben. Akkor mondja el még egyszer, de most hangosabban, hogy az egész ház hallja!
Az anyósom egy pillanatra megdermedt. Láthatóan nem erre számított. De Valentyina Pavlovna nem arról volt híres, hogy könnyen meghátrál.
Nagy levegőt vett, és még magasabbra emelte a hangját.
– Miért ne mondanám el?! Az enyém! Én adtam neked kölcsön, mert megsajnáltalak! Te pedig most egyszerűen meg akarod tartani magadnak!
Olyan magabiztosan beszélt, mintha legalábbis ő találta volna fel a varrógépet, és személyesen ajándékozta volna meg vele az emberiséget.
– Még neked áll feljebb?! – folytatta. – Idejössz, és el akarod venni tőlem a saját tulajdonomat!
Galina zavartan pislogott. Én azonban már pontosan tudtam, hogyan fog véget érni ez a jelenet.
Négy nappal korábban még egészen más problémáim voltak.
## A varrógép, amely nélkül nem tudtam dolgozni
A Gogol nevét viselő kerületi könyvtárban dolgozom. Könyveket adok ki, olvasójegyeket töltök ki, rendben tartom a polcokat, és naponta több száz oldalt érintek meg anélkül, hogy bárki észrevenné.
Szeretem ezt a munkát. Szeretem a régi könyvek illatát, a lapok halk zizegését és azt a különös békét, amely csak egy könyvtárban létezik.
A fizetés azonban nem volt valami fényes, ezért öt évvel ezelőtt elkezdtem esténként varrni. Eleinte csak ismerősöknek készítettem ágyneműhuzatokat és függönyöket, később pedig egyre több megrendelésem lett. Ágytakarókat, egyedi méretű függönyöket és komplett ágyneműgarnitúrákat varrtam.
A mellékes munkából származó pénz sokat jelentett a családunknak.
A varrógépem nem egyszerű háztartási holmi volt. Erős, megbízható gép, amely a vastagabb anyagokkal is könnyedén megbirkózott. Hosszú hónapokon át tettem félre rá a pénzt. Amikor végre összegyűlt a szükséges összeg, egyedül mentem el érte a város másik végén található szaküzletbe.
Még a nehéz dobozt is én cipeltem a taxiba.
Minden egyes megrendelésnél eszembe jutott, milyen sokat dolgoztam azért, hogy megvehessem. Ez a gép az én munkámból, az én időmből és az én pénzemből született meg.
Aztán elkövettem egy apró hibát: megbíztam a saját anyósomban.
Azon a csütörtökön a férjemmel kétnapos pihenésre indultunk egy vidéki üdülőközpontba. Szergejnek végre sikerült két szabadnapot kivennie. Villanyszerelőként dolgozott egy nagy városi vállalatnál, gyakran vállalt túlórát, és esténként úgy esett haza, mintha az egész napot a vállán cipelte volna.
Összepakoltuk a sporttáskát, én szendvicseket készítettem az útra, és már majdnem indultunk, amikor megjelent Valentyina Pavlovna.
Köszönés után cipőben besétált a lakásba, panaszkodott a vérnyomására, az időjárásra és arra, hogy manapság milyen nehéz az élet. Aztán egyszer csak eszébe jutott az erkélyünk.
– A fikuszaitok! – csapott a homlokára. – Két napig nem kapnak vizet, és kiszáradnak! Ráadásul bármi történhet, amíg nem vagytok itthon. Mi van, ha elreped egy cső? Én legalább közel lakom, tudok segíteni.
Szergej elővette a pótkulcsot. A kulcstartón egy kopott, műanyag tacskó lógott.
– Anya, akkor nézz rájuk szombaton – mondta, és a kezébe adta.
Nem tiltakoztam. A virágoknak valóban kellett a víz, az anyósom pedig az édesanyja volt. Akkor még azt gondoltam, ennél egyszerűbb és ártalmatlanabb dolog nem is történhetne.
Vasárnap este fáradtan, de jókedvűen érkeztünk haza. Letettem a táskát az előszobában, levettem a cipőmet, majd a nappaliba mentem.
A tekintetem ösztönösen a sarokban álló széles tölgyfaasztalra siklott.
Aztán megállt bennem az ütő.
Az asztal üres volt.
Nem volt ott a varrógép. Eltűnt a doboznyi minőségi német cérna, és a fa varródobozomnak is nyoma veszett, benne a drága szabóollóimmal.
A számítógépem érintetlenül állt a helyén. Az ajtót a saját kulcsunkkal nyitottuk ki, a zár sértetlen volt.
Szergej belépett a nappaliba, miközben levette a vastag munkakabátját.
– Natasa, nem vitted el a gépet javíttatni, mielőtt elindultunk?
Ránéztem.
– Nem.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam az anyósomat.
Sokáig csörgött. Végül felvette, és olyan vidáman szólt bele, mintha éppen egy kellemes vasárnapi teadélutánon ülne.
– Igen, drága Natasa! Már hazaértetek?
– Valentyina Pavlovna, hol van a varrógépem?
A vonal túlsó végén még egy pillanatnyi csend sem következett.
– Ja, az? Elhoztam magamhoz.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Elhozta?
– Hát persze! Szombaton átmentem meglocsolni a virágokat. Megláttam azt a masinát, ott állt a sarokban, és csak porosodott. Te úgyis egész nap a könyvtárban ülsz, alig használod. Nekem viszont jól jön a háztartásban.
Néhány másodpercig nem szóltam.
– Ez az én személyes tulajdonom. A saját pénzemből vettem. A munkámhoz használom. Kérem, hozza vissza a lakásunkba.
A hangja egyetlen pillanat alatt megváltozott.
A kedveskedés eltűnt, és előbújt belőle az a jól ismert, vasbetonnál is keményebb pimaszság.
– Na, még te parancsolgatsz nekem?! Egy család vagyunk, Natasa! A családban mindennek közösnek kell lennie. Neked kötelességed segíteni az idősebb rokonaidnak!
– Ki mondta ezt?
– ÉN MONDTAM! – csattant fel. – És most már késő visszakérni. Én már rendelkeztem vele! Holnap munka után gyertek át hozzám, majd mindent elmagyarázok. És mondd meg Szergejnek, hogy ne merjen telefonon zaklatni!
Azzal letette.
Ott álltam a nappali közepén, és hallgattam a telefonból érkező rövid, üres sípolást.
Valami végleg megváltozott bennem.
Nem harag volt. Nem is sértettség. Inkább olyan érzés, mintha egy régóta zárt szobában hirtelen kitárták volna az ablakot, és beáramlott volna a fagyos téli levegő.
Hirtelen minden világossá vált.
Az anyósom nem tévedésből vitte el a gépet. Nem is kölcsön akarta kérni. Egyszerűen úgy gondolta, hogy joga van elvenni, ami megtetszik neki.
És arra számított, hogy én majd hallgatok. Mert a családi béke fontosabb, mint a saját tulajdonom. Mert egy jó meny nem vitatkozik az anyósával.
Milyen könnyű nagylelkűnek lenni, amikor az ember más pénzét költi!
Szergej végighallgatta az egész beszélgetést. A telefonom hangszórója hangos volt, így egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét.
– Most azonnal odamegyek – mondta komoran. – Addig nem jövök vissza, amíg vissza nem hoztam a gépedet.
Már indult is a cipője felé.
– Állj meg!
Olyan határozottan szóltam rá, hogy megtorpant.
– Natasa, ez már több a soknál!
– Tudom. De ha most odamész, abból hatalmas cirkusz lesz. Anyád sírni fog, szívtelen fiúnak nevez majd, és holnapra az egész rokonság azt fogja hinni, hogy mi bántalmazzuk szegény idős asszonyt.
Szergej dühösen kifújta a levegőt.
– Akkor mit csináljunk?
Nem válaszoltam rögtön. Ehelyett az előszobába mentem, és felnéztem a bejárati ajtó fölé.
A műanyag elosztódoboz mellett apró kék fény villogott.
Egy hónappal korábban betörtek az egyik lakásba a házunkban. Szergej még aznap felszerelt egy kisméretű biztonsági kamerát, amely a bejárati ajtónkat figyelte.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam az alkalmazást, és visszatekertem a felvételt szombat délutánra.
A képernyőn megfordult a kulcs a zárban.
Valentyina Pavlovna belépett.
Esze ágában sem volt levenni a cipőjét. Egyenesen a nappaliba ment, majd néhány perccel később visszatért a képre.
A kezében ott volt a nehéz hordtáska a varrógépemmel. A másik csomagban a cérnák és az ollók lapultak.
Kényelmesen, nyugodtan vitte ki őket, mintha csak a saját kamrájából pakolna össze.
A felvételen jól látszott az arca, a mozdulatai, a kulcs a kezében, sőt a pontos dátum és az időpont is.
Elmentettem a videót a telefonomra.
– Na, Szergej – mondtam, miközben bezártam az alkalmazást. – Most vacsorázunk, pihenünk, és holnap munka után együtt megyünk el anyádhoz.
A férjem értetlenül nézett rám.
– Ennyi?
– Egyelőre ennyi.
Aznap este nyugodtan megvacsoráztam, megittam egy nagy bögre meleg meggybefőttlevet, lezuhanyoztam, majd egy takaróba burkolózva olvastam az új krimimet.
Nem tudtam haragudni.
Már nem.
Egyszerűen eldöntöttem, hogy többé nem fogom összekeverni a rokoni kapcsolatot azzal, hogy valaki korlátlan hozzáférést kap az életemhez.
„A saját varrógépem! A saját pénzemből vettem!”
Másnap pontosan este hatkor érkeztünk meg az anyósom házához.
A negyedik emeleten lakott, egy régi hruscsovi típusú panelházban. Már a lépcsőfordulóból hallottuk a hangokat.
Amikor felértünk, a lakása ajtaja tárva-nyitva állt.
A küszöbnél Valentyina Pavlovna állt. A lábánál ott hevert a varrógépem hordtáskája. Vele szemben Galina állt, és egy vastag papírborítékból éppen a bankjegyeket húzta elő.
Az anyósom ragyogott.
– Mondom neked, Galocska, ilyen gépet ma már alig lehet kapni! Tökéletesen varr, még a vastag anyag sem akad el benne. Igazi német minőség! Én magam vettem egy márkaboltban, éveken át vigyáztam rá.
Aztán lejjebb hajolt, mintha valami különösen bizalmas üzleti titkot árulna el.
– A fiamnál állt néhány évig, mert nem használták. Most úgy döntöttem, eladom. Neked, a szomszédságra való tekintettel, szinte ingyen adom!
Galina elégedetten bólogatott.
Éppen ki akarta számolni a pénzt, amikor Szergej hangosan megköszörülte a torkát.
Valentyina Pavlovna megfordult.
Abban a pillanatban láttam az arcán, ahogy felismeri: az üzletnek vége.
De az anyósom nem adta fel. Egyetlen mozdulattal a teste mögé húzta a varrógépet, és teljes erejéből felüvöltött:
– TOLVAJ! AZONNAL VEDD LE A KEZED A VARRÓGÉPEMRŐL!
A kiáltására több ajtó is megmozdult a folyosón. Valaki belülről kinyitotta a láncot, máshol léptek hallatszottak.
Galina ijedtében a mellkasához szorította a pénzt.
– Valja… Valentyina Pavlovna, most akkor kié ez a gép? – kérdezte remegő hangon. – Hiszen az előbb még azt mondta, hogy a sajátja!
– AZ ENYÉM! – ordította az anyósom. – ÉN VETTEM A SAJÁT PÉNZEMBŐL! ODAADTAM ENNEK A MENYNEK, HOGY HASZNÁLJA, DE MOST NEM AKARJA VISSZAADNI! IDEJÖN AZ IDŐS ASSZONYHOZ, HOGY ELRABOLJA AZ UTOLSÓ VAGYONÁT!
Nem vitatkoztam vele.
Nem emeltem fel a hangomat.
Egyszerűen elővettem a telefonomat.
– Ön vásárolta a gépet? – kérdeztem.
– IGEN! A SAJÁT KERESMÉNYEMBŐL! – vágta rá.
– És nekem adta kölcsön néhány évvel ezelőtt?
– PONTOSAN! És most még önérzeteskedik is!
– Értem.
Feloldottam a képernyőt, felhangosítottam a hangot, és megnyomtam a lejátszás gombot.
A lépcsőházban hirtelen felhangzott a kulcs jól ismert csikordulása.
Aztán mindenki láthatta, ahogy Valentyina Pavlovna kinyitja a mi lakásunk ajtaját, cipőben végigsétál az előszobán, bemegy a nappaliba, majd néhány perccel később a varrógépemmel a kezében visszatér.
A képernyő bal alsó sarkában jól látszott a dátum és az időpont.
Szombat délután.
Az anyósom arca lassan elsápadt.
A szomszédok elhallgattak.
Én pedig egy lépéssel közelebb mentem hozzá.
– Nos, Valentyina Pavlovna – mondtam olyan hangosan, hogy a nyitott ajtók mögött állók is tisztán hallják –, most mesélje el még egyszer a történetét! Hogy ön vette a gépet, aztán nekem adta kölcsön, én pedig évekkel ezelőtt nem voltam hajlandó visszaadni.
A telefonomat kissé megemeltem.
– Hallgatjuk.
Valentyina Pavlovna kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
Életében először a saját közönsége előtt fogyott el a mondanivalója.
Galina végre megértette, mibe keveredett.
– Valja! – csattant fel. – Ha még egy szót szólsz, hívom a körzeti rendőrt!
A pénzt gyorsan visszacsúsztatta a kötött kardigánja zsebébe.
– Te egy idegen tulajdonát akartad nekem eladni! Nekem nem hiányzik, hogy idős koromban rendőrségi ügybe keveredjek!
Azzal hátat fordított az anyósomnak, és sietve elindult lefelé a lépcsőn.
Az üzlet meghiúsult.
A közönség viszont maradt.
Valentyina Pavlovna még megpróbált visszakapaszkodni a megszokott szerepébe. Hirtelen lehalkította a hangját, és sértett, családias hangnemre váltott.
– Jól van, elhoztam a gépet! És akkor mi van? Ebből ekkora tragédiát kell csinálni? Ennyire sajnálod a saját férjed anyjától azt a darab műanyagot?
Egyenesen a szemébe néztem.
– Igen, sajnálom. Különösen akkor, ha az én tulajdonomat titokban kiviszik a lakásomból, aztán megpróbálják készpénzért eladni a szomszédnak.
Az anyósom már újra levegőt vett, hogy válaszoljon, de Szergej ekkor előrelépett.
Fáradtnak látszott. Nem dühösnek, inkább csalódottnak.
Az édesanyjára nézett.
– Add ide a kulcsot!
Valentyina Pavlovna megpróbált mosolyogni.
– Szerjózsenyka, kisfiam, te nem érted, hogy én csak…
– Anya. Add ide a kulcsot!
A férjem hangja olyan határozott volt, hogy az anyja végre elhallgatott.
– Nem vehetsz el másoktól dolgokat engedély nélkül. És végképp nem adhatod el őket. Add vissza a pótkulcsot. Most.
Az anyósom a bejárati ajtó mellett lógó kabátja zsebébe nyúlt. Előhúzta a kulcsot a kopott műanyag tacskóval, és kelletlenül a fia nyitott tenyerébe ejtette.
Szergej zsebre tette.
Ezután lehajolt, felemelte a nehéz hordtáskát, és felém fordult.
– Menjünk haza, Natasa!
Nem mondtunk többé semmit.
Lementünk a lépcsőn, kiléptünk az utcára, és beültünk az autónkba. Szergej óvatosan a hátsó ülésre tette a gépet.
Amikor hazaértünk, visszahelyeztem a varrógépet a tölgyfaasztalomra.
A cérnák is visszakerültek a helyükre, az ollóimat pedig gondosan elrendeztem a fadobozban.
Minden a régi volt.
Mégsem volt már semmi ugyanolyan.
Aznap nemcsak a varrógépemet kaptam vissza. Végre megszabadultam attól a kényszertől is, hogy tökéletes családot játsszak olyan emberek kedvéért, akik a család szó mögé bújva semmibe vették a határaimat.
## A televízió, amely túl drágára sikerült
Pontosan három hónap telt el.
Január lett. A várost friss, puha hó borította, a könyvtárban pedig kellemes csend honolt.
Éppen egy újabb adag történelmi regényt rendeztem a polcokra, amikor Galina belépett az olvasóterembe. Egy köteg kiolvasott krimit hozott vissza.
Már a kölcsönzőpultnál beszélgetni kezdtünk. Galina rendkívül közlékeny asszony volt, és ritkán ment haza úgy, hogy ne osztotta volna meg valakivel a ház legújabb történeteit.
– Natasa, ha tudnád, mi történt a te anyósoddal! – kezdte, miközben letette a könyveket a pultra.
Nem kérdeztem semmit. Csak vártam.
– Emlékszel, mennyire dicsekedett azzal a hatalmas televízióval? Már napokkal azelőtt elmondta mindenkinek, hogy vesz egy óriási, modern készüléket. Olyat, amelyik majdnem az egész falat elfoglalja a nappaliban.
A szomszédok természetesen megkérdezték, miből telik erre egy nyugdíjasnak.
Az anyósom büszkén mosolygott.
– Van nekem egy kis pluszbevételi forrásom! – mondogatta. – Nem kell mindenkinek tudnia, honnan van a pénzem.
Galina elnevette magát.
– Azt persze elfelejtette elmondani, hogy a pénz még nem is volt a kezében!
Valentyina Pavlovna ugyanis megrendelte a televíziót az interneten, házhoz szállítással, utánvétes fizetéssel. Azt tervezte, hogy abból a pénzből fizeti ki, amelyet tőlem akart beszedni a varrógépért.
Csakhogy mi közbeléptünk.
A futár még aznap este megérkezett a hatalmas dobozzal.
A probléma csak az volt, hogy az anyósomnak egyetlen fillérje sem maradt a készülék kifizetésére.
A szomszédok közben már összegyűltek a lépcsőházban. Mindenki látni akarta az új televíziót. Valentyina Pavlovna pedig túlságosan büszke volt ahhoz, hogy beismerje: egyetlen eladott varrógép árára építette az egész tervét.
Pánikba esett.
Végül a telefonján keresztül gyorshitelt vett fel, méghozzá olyan kamatokkal, amelyektől egy józan embernek égnek állt volna a haja.
Kifizette a televíziót, majd diadalmas arccal bevonszolta a dobozt a lakásába.
Egy hétig élvezhette a győzelmét.
Aztán úgy döntött, átrendezi a nappalit.
A televízió fölötti falipolcra egy súlyos kristályvázát helyezett. A polc rögzítése azonban gyenge volt.
A következő pillanatban a polc megbillent.
A váza lezuhant.
Egyenesen a vadonatúj televízió képernyőjére.
A kijelző reccsenve kettérepedt, majd elsötétült. A kristályváza viszont sértetlenül gurult a szőnyegre.
A készülék menthetetlen volt. Az üzlet garanciája nem terjedt ki az ilyen mechanikai sérülésekre.
Most ott állt Valentyina Pavlovna nappalijában egy hatalmas, fekete, halott képernyő, miközben a gyorshitel törlesztőrészletei továbbra is esedékesek voltak.
Az anyósom pedig rettegve nézte a telefonját, mert a hitelező cég munkatársai egyre gyakrabban keresték.
Megpróbált kölcsönkérni az ismerőseitől, de a szomszédok már jól ismerték a varrógépes történetet.
Senki sem akart neki pénzt adni.
– És képzeld, most mindenki azt mondja neki, hogy ha annyira szeret mások tulajdonával üzletelni, akkor adja el a törött televíziót! – fejezte be Galina nevetve.
Én közben nyugodtan kitöltöttem a könyvek visszavételi lapjait, és rányomtam a dátumbélyegzőt.
Nem éreztem kárörömöt.
Nem kívántam neki rosszat.
Egyszerűen megértettem valamit, amit korábban túl sokáig nem akartam elfogadni: az ember előbb-utóbb szembesül a saját döntéseinek következményeivel.
Én nem törtem össze a televízióját. Nem én vettem fel helyette a hitelt. És nem én hazudtam a szomszédoknak.
Én csupán nem engedtem, hogy ellopja azt, amiért megdolgoztam.
## „A virágok kibírják. A dolgaimról ezt nem mondanám.”
Aznap este munka után gyalog indultam haza.
Betértem az utcasarkon álló kis pékségbe, vettem egy friss mákos péksüteményt és egy pohár forró kakaót. A park hóval borított sétányán lassan mentem végig. Nagy pelyhekben hullott a hó, és a kabátom gallérjára tapadt.
Otthon Szergej várt.
A nappaliban égett a hangulatos állólámpa, az asztalomon pedig ott állt a varrógépem.
Aznap este új anyagot szabtam egy megrendeléshez. Már majdnem befejeztem a munkát, amikor megcsörrent a telefon.
Szergej mobilja volt.
Az anyja hívta.
A férjem felvette, és néhány percig hallgatta a panaszáradatot. Valentyina Pavlovna a pénzhiányról beszélt, a hitelezőkről, a kegyetlen emberekről és arról, hogy senki sem akar segíteni neki.
Aztán előállt a valódi kéréssel.
Azt akarta, hogy adjuk vissza neki a pótkulcsot.
Arra az esetre, ha legközelebb elutaznánk.
Szergej nem vitatkozott vele. Csak hallgatta, majd szó nélkül felém nyújtotta a telefont.
Az ablakhoz léptem. Odakint tovább hullott a hó.
Eszembe jutott az üresen maradt tölgyfaasztal. A varrógépem helyén tátongó üresség. A felvétel, amelyen az anyósom úgy vitte ki a lakásomból a holmimat, mintha csak a sajátját vinné haza.
Aztán eszembe jutott a lépcsőház, Galina kezében a pénzzel, és Valentyina Pavlovna arca, amikor rájött, hogy ezúttal nem tudja hangos kiabálással megváltoztatni az igazságot.
A telefonnál nyugodt maradtam.
– Natasa, drágám – szólalt meg az anyósom mézesmázos hangon. – Tudod, hogy én csak a virágaitokat szeretném megóvni. Nem lenne jó, ha megint kiszáradnának. Add vissza a kulcsot, és ne csináljunk ebből újabb családi ügyet!
Elmosolyodtam.
– A virágok kibírják, Valentyina Pavlovna.
Tartottam egy rövid szünetet, majd hozzátettem:
– A dolgaimról ezt nem mondanám.
Mielőtt válaszolhatott volna, befejeztem a hívást.
Letettem a telefont az éjjeliszekrényre, visszaültem a varrógépem elé, és folytattam az anyag szabását.
Odakint csendesen hullott a hó.
A lakásban meleg volt. A férjem mellettem volt. A munkám, a pénzem és a saját otthonom biztonságban volt.
És ami a legfontosabb: többé senkinek sem kellett bizonygatnom, hogy jogom van megvédeni azt, ami az enyém.
Mert a család nem azt jelenti, hogy bárki büntetlenül átlépheti a határaidat.
És a béke nem azt jelenti, hogy mindig neked kell hallgatnod.
