– Anyával úgy döntöttünk, hogy ez lesz a legjobb megoldás – jelentette ki Vadim ünnepélyesen, majd olyan büszkén tett le egy üres bögrét a konyhaasztalra, mintha legalábbis éppen a világbékét teremtette volna meg, és mellékesen megoldotta volna a klímaváltozás problémáját is.
Megdermedtem.
Az én háromszobás, otthonos lakásom, amelyben pontosan egy hete végre sikerült felszabadítanom egy szobát a varróműhelyem számára, hirtelen veszélybe került.
Már megvettem a hatalmas szabóasztalt, megrendeltem a polcokat a textileknek, és fejben azt is megterveztem, hová kerüljenek a próbababák, hogy éjszaka ne rémisszenek halálra a fej nélküli sziluettjeikkel.
Erre most Vadim egyetlen mondattal közölte, hogy az egész álmomnak vége.
– Pontosan miről döntöttetek? – kérdeztem óvatosan.
Ismertem ezt a hanghordozást. Amikor a férjem ilyen ünnepélyesen beszélt, annak általában az lett a vége, hogy valaki más fizetett az ő nagyszerű ötletéért. Többnyire én.
– Anya hozzánk költözik. Ideiglenesen.
Vadim hátradőlt, mintha legalábbis a család bölcs és igazságos pátriárkája lenne.
Csakhogy nem számolt a fizikával.
Az ingujjának mandzsettája beleakadt a csipkés terítő szélébe. Ahogy hátradőlt, magával rántotta a terítőt, a terítő pedig a gyümölcsöstálat.
A következő fél percben Vadim kétségbeesetten küzdött a gravitációval.
Kapálózott, próbálta kiszabadítani a mandzsettáját, közben a hasával próbálta megállítani a guruló almákat, és minden erejével igyekezett megőrizni a családfő méltóságát.
Egy zöld alma azonban megszökött.
Hangos koppanással begurult a hűtő alá.
Úgy éreztem, tökéletesen szimbolizálja a férjem tekintélyének összeomlását.
– Anyánál csőcsere lesz a házban – folytatta Vadim, miközben két elkapott almát gyorsan a nadrágzsebébe süllyesztett. – Felújítás, por, zaj, vízelzárás. Hetekig kész rémálom lesz. Egy idős ember nem maradhat ott.
Végre kiszabadította a terítőt.
– A lakásában majd ott lesznek a munkások, akik felügyelik a felújítást. Anyu pedig addig lakhatna nálunk. Pont van egy szabad szobánk. Ugye, nem bánod?
Meglepett a kérdés.
Anyósommal, Anna Matvejevnával mindig jó volt a kapcsolatom. Taktikus, önálló nő volt, és inkább aludt volna egy szeles erkélyen sátorban, mintsem engedély nélkül beköltözzön valaki más családi életébe.
– És ő miért nem hívott fel?
– Zavarban van – legyintett Vadim. – Nem akar tolakodónak tűnni. Tudod, milyenek az idősebb emberek. De már mindent megbeszéltünk. Irácska, gyorsan ki kell ürítened néhány polcot. Anya már ma este jön.
Egy pillanatig csak néztem.
– Ma este?
– Igen. Én most megyek a huszonnégy órás ügyeletre. Te majd fogadod, adsz neki enni, megmutatod a szobáját. Holnap este jövök.
Milyen könnyű nagylelkűnek lenni, ha valaki más fizeti meg az árát.
Vadim még azt is részletesen elmagyarázta, melyik dobozt hová tegyem, és hogyan rendezzem át a szekrényt.
Én pedig lenyeltem a dühömet.
Ha Anna Matvejevna valóban segítségre szorult, nem fogom magára hagyni.
Bementem a szobába, elpakoltam a varróanyagaimat, visszadobozoltam az álmomat, friss ágyneműt húztam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egyetlen mondattal elvették tőlem azt a helyet, amelyet hónapok óta tervezgettem.
Néhány órával később megszólalt a csengő.
Anna Matvejevna állt az ajtóban egyetlen kis bőrönddel.
Zavarban volt.
Én pedig egyre gyanakvóbb lettem.
– Irácska, drágám, nagyon köszönöm – kezdte, miközben ügyetlenül próbálta levenni a cipőjét. – Én soha nem akartam zavarni benneteket, de Vadik azt mondta, hogy te ragaszkodtál hozzá…
– Én?
– Igen. Azt mondta, hogy aggódsz értem. Hogy félsz, hogy egyedül leszek otthon. Még sírtál is állítólag.
Pislogtam.
– Sírtam?
– Azt mondta. És hogy te könyörögtél neki, hadd jöjjek hozzátok, amíg üres a szoba.
A gyanúm ekkor már akkora volt, mint egy jéghegy.
– De hát én azt hittem, a házban csőcsere lesz.
Anna Matvejevna értetlenül nézett rám.
– Milyen csőcsere?
– Azt mondta, hogy teljes felújítás lesz. Csövek, vízelzárás, por…
– Irácska, nálunk két éve volt teljes körű felújítás. Minden cső új. Legalább húsz évig senki nem fog hozzányúlni.
Néhány másodpercig csendben álltunk.
Aztán egyszerre megértettük.
Vadim mindkettőnknek hazudott.
Nekem azt mondta, hogy az anyja kényszerből költözik hozzánk.
Az anyjának pedig azt, hogy én könyörögtem azért, hogy költözzön hozzánk.
De miért?
A választ néhány órával később kaptuk meg.
Anna Matvejevnával taxiba ültünk, és elmentünk az ő lakásához.
A ház előtt ott ült Zinaida néni, a környék hivatalos hírszolgálata.
– Anna! Te meg mit keresel itt? – kiáltott fel. – Azt hittem, hónapokra elutaztál.
Anna Matvejevna elsápadt.
– Miért?
– Hát a lakók miatt! A fiad három napja ide járkált. Egy házaspár jött a lányukkal. Megmutatta nekik a lakást. Azt mondta, ők fognak beköltözni.
A gyomrom összerándult.
– Lakók?
– Persze! Holnap reggel költöznek. Vadik mindent elintézett.
Anna Matvejevna remegő kézzel vette elő a kulcsait.
Felmentünk.
Amikor kinyitottuk az ajtót, rögtön láttuk, hogy valami nincs rendben.
Az anyósom személyes holmijainak egy része a balkonon, egy régi takaró alatt hevert.
A hűtőből eltűnt az étel.
Az asztalon pedig egy füzet feküdt.
„Wi-Fi-jelszó.”
„Szemétszállítás – kedd és péntek.”
„Mosógépet 90 fokon ne használni.”
„Virágokat csütörtökön locsolni.”
És a legszebb:
„A nappali kanapéjára takaró nélkül ne üljetek.”
– Ez meg mi? – kérdeztem döbbenten.
Anna Matvejevna nem válaszolt.
Aztán megláttuk a dokumentumokat.
Egy bérleti szerződés.
És egy átvételi elismervény.
Vadim több hónapra előre pénzt vett fel a lakóktól.
A szerződésben pedig saját magát az anyja „jogi képviselőjeként” tüntette fel.
Csakhogy ehhez nem volt meghatalmazása.
Az anyósom semmit sem írt alá.
Vadim egyszerűen kitalálta az egészet.
De még mindig nem értettük, mire kellett neki ennyi pénz.
Másnap reggel kopogtak.
Egy házaspár állt az ajtóban egy tizenkét év körüli kislánnyal. Két hatalmas bőröndjük volt.
– Jó reggelt… Vadimot keressük.
Anna Matvejevna vett egy mély levegőt.
– Vadim nincs itt. De azt hiszem, tudjuk, mi történt.
Leültettük őket.
Kiderült, hogy vidékről érkeztek. A lányuknak komoly kivizsgálásra és kezelésre volt szüksége, ezért több hónapra költöztek a városba.
Vadim mindent meggyőzően előadott.
Megmutatta nekik a lakás dokumentumainak másolatát, az anyja személyi igazolványának fényképét, és azt állította, hogy az anyja egy vidéki szanatóriumba ment.
Aztán kedvezményt ajánlott, ha előre kifizetik az egész időszakot.
Ők pedig fizettek.
– Mennyi pénzt kapott? – kérdeztem.
A férfi lesütötte a szemét.
– Hat hónapra előre.
Anna Matvejevna felsóhajtott.
– És hol van a pénz?
A férfi keserűen elmosolyodott.
– Vadim azt mondta, sürgősen ki kell fizetnie egy hitelt.
– Milyen hitelt?
A férfi zavartan vakarta meg a fejét.
– Egy terepjáró utánfutóra.
Csend lett.
– Micsoda?
– Egy hatalmas lakókocsis utánfutót vett. Drága, komoly darab. Napelemekkel, extra felszereléssel. Azt mondta, horgászni jár majd vele.
Anna Matvejevna lassan lehunyta a szemét.
– Tehát az én lakásomat adta ki, hogy megvegye magának a horgászjátékát?
– Úgy tűnik – feleltem.
És akkor már minden világos volt.
Vadim titokban vett egy drága utánfutót. A fizetése nem bírta volna a hitel havi törlesztését. Ezért kitalálta, hogy az anyja lakását kiadja, az anyját pedig hozzánk költözteti.
Az én szobám lett volna a „megoldás”.
Az anyja pedig az én gondom.
A lakók pedig egyszerűen finanszírozták Vadim álmát.
Csakhogy volt egy probléma.
Az utánfutó már a szalonban állt.
A pénz pedig elfogyott.
Anna Matvejevna ekkor nagyon nyugodtan megszólalt:
– A fiam vissza fogja fizetni nekik az utolsó fillérig.
Aznap este, amikor Vadim hazajött az ügyeletből, még mindig elégedett volt önmagával.
Belépett, megpuszilta a homlokomat, megsimogatta az anyja vállát, majd leült az asztalfőre.
– Na, anya, hogy érzed magad nálunk?
Anna Matvejevna mosolygott.
– Remekül, fiam. Csodálatosan.
Vadim fellélegzett.
– Örülök. Mi Irácskával azt szeretnénk, hogy…
– Egy apró változtatást azért bejelentenék.
Vadim kezében megállt a pohár.
– Milyen változtatást?
– Holnap hazaköltözöm.
A férjem arca megmerevedett.
– Tessék?
– Visszamegyek a saját lakásomba. A két szobát kiadom annak a családnak, amelynek a pénzét te elvetted. A harmadik az enyém marad.
– De anya…
– Te pedig még ma visszaadod nekik az összes pénzt.
Vadim elsápadt.
– Anya, az nem olyan egyszerű.
– Miért?
– Mert… a pénz…
Ekkor a kezében lévő meggylés doboza összeroppant.
A vörös lé végigfolyt a világos ingén.
Vadim döbbenten nézett magára.
Én pedig alig bírtam visszatartani a nevetést.
– Úgy látom, az élet már megkezdte a megtorlást – jegyeztem meg.
– Ti ezt nem értitek! – csattant fel Vadim. – Én mindenki érdekében cselekedtem!
– Mindenki érdekében? – kérdezte az anyja. – Akkor mondd el, miért az én lakásomért kaptál pénzt, és miért egy utánfutóra költötted?
Vadim hallgatott.
– És miért hazudtál nekem? – kérdeztem.
– Csak optimalizáltam a család erőforrásait!
– Nem, Vadik – mondta Anna Matvejevna. – Te egyszerűen mások pénzével akartál gazdag embernek látszani.
A férjem még megpróbált védekezni.
– Senki sem sérült volna, ha nem kezdtek volna nyomozni!
Anna Matvejevna felállt.
Bement a fürdőszobába.
Néhány másodperccel később visszatért egy vizes törölközővel.
Vadim még csak annyit tudott mondani:
– Anya, ezt azért…
CSATT!
A törölköző nagyot csattant a hátán.
– Ez a hazugságért!
– Anya!
CSATT!
– Ez a
