– Hogy érted, hogy sehova sem mész? Anya már elindult. – A férjem az én autómra számított. Csakhogy a rokonságnak ő ígérte meg, hogy elviszi őket.
– Hogy érted, hogy nem készülsz sehova?! A rokonság már úton van! – Anton a kezében tartott telefonnal állt az előszobában, és egyszerűen nem értette, miért pakolja Szvetlana nyugodtan a munkapapírjait a táskájába. – Anya és Ira már úton vannak.
– Tudom.
– Akkor miért áll az autó az udvaron, és te miért nem vagy még felöltözve?
Szvetlana becipzározta a táskáját, majd a szék mellé tette.
– Mert nem viszlek el titeket sehová. Ezt már kedden megmondtam.
Anton gyorsan megnyitotta az üzenetváltást, végiggörgetett néhány üzenetet, majd megállt Szvetlana sorainál:
„Vasárnap nem megyek vidékre. Ha te hívtad meg a rokonaidat, és te ígérted meg nekik, hogy elviszed őket, akkor intézd el magad.”
Az üzenet alatt ott állt Anton válasza:
„Rendben.”
Anton elolvasta, majd ingerülten végighúzta az ujját a kijelzőn.
– Azt hittem, meggondolod magad. Ott lesz anya, Ira a férjével. Denisz és Olja is ránk számítanak.
– Nem ránk. Rád.
Anton az órára pillantott.
– Szvetа, az embereknek programjuk van.
– Amit te szerveztél meg.
Anton az ajtóhoz lépett, és ismét írt valakinek. Csak most kezdett rájönni, hogy ez a vita nem fog úgy véget érni, mint általában.
Évek óta így ment minden. Anton szívesen segített a rokonainak, de ennek a segítségnek jelentős része Szvetlana idejéből állt.
Szvetlana beszerzési szakemberként dolgozott, és gyakran járta a várost. Volt autója, jól ismerte a környékeket, nyugodtan vezetett a sűrű forgalomban, és ritkán késett. Anton hamar hozzászokott ahhoz, hogy ez az egész család számára kényelmes megoldás.
Eleinte csak ritkán kérték meg valamire. Vigye el az édesanyját a bevásárlóközpontból. Fuvarozza el Irát a nehéz csomagjaival. Menjen el Deniszért, amikor annak kellemetlen volt átszállásokkal hazajutnia.
Magát az autózást Szvetlana nem bánta. Ha ráért, sokszor ő maga ajánlotta fel a segítségét.
A probléma Anton megfogalmazásával kezdődött.
Soha nem azt kérdezte:
– Neked megfelel?
Hanem közölte:
– Már megmondtam anyának, hogy te mész érte.
Ha Szvetlana tiltakozott, mindig ugyanaz az érv következett: az illető már várja, kellemetlen visszautasítani, most már minek cserbenhagyni mindenkit.
Szvetlana többször is lemondott a saját programjáról, mert nem akarta a rokonoknak magyarázni, hogy Anton nélküle állapodott meg.
Idővel a férfi már észre sem vette a különbséget aközött, hogy Szvetlana beleegyezett valamibe, vagy hogy ő egyszerűen megígérte helyette.
Egyszer Ira reggel felhívta Szvetlanát, és megköszönte neki, hogy este elviszi egy nagyobb bevásárlásra.
– Milyen bevásárlásra? – kérdezte értetlenül Szvetlana.
Ira elhallgatott.
Kiderült, hogy Anton már előző nap megbeszélte a húgával. Szvetlanának egy szót sem szólt.
Este Szvetlana végül mégis elment. Ira már szabadságot vett ki a munkahelyén, és a kiadási időponthoz igazította a napját.
A fuvar után Szvetlana először követelte határozottan a férjétől, hogy ne ígérjen semmit a nevében.
– Ha én nem mondtam neked, hogy „igen”, akkor a nevemben semmit nem ígérhetsz meg.
Anton túl könnyen beleegyezett.
Néhány hétig valóban megkérdezte. Aztán a régi szokás ismét visszatért.
Kedden jókedvűen ért haza, és rögtön közölte:
– Vasárnap megyünk Ljosá bácsihoz vidékre. Anya már régóta szeretné, ha mindenki összegyűlne. Azt mondtam, hogy felvesszük anyát, Irát a férjével, útközben pedig Deniszéket is felvesszük.
Szvetlana felnézett a laptopjáról.
– Mivel?
– A te autóddal.
– Heten leszünk.
Anton egy pillanatra elgondolkodott.
– Denisz és Olja külön jönnek. Akkor öten leszünk. Belefér.
– Nem.
Anton letette a poharat az asztalra.
– Mi az, hogy nem?
– Nem megyek, és senkit sem viszek.
– Szvet, ez csak egyetlen nap.
Szvetlana becsukta a laptopját.
– Ez az én szabadnapom.
– Ott lesz az egész rokonság.
Anton széttárta a karját, mintha ez önmagában elegendő magyarázat lenne.
– Menj el.
– És mégis hogyan vigyek el mindenkit?…
